- Jelenleg hét előadásban vagy látható a színházadban, próbálsz is, de emellett két független produkcióban is szerepelsz - szívesen mondasz igent ezekre a felkérésekre?

- Attól függetlenül, hogy sokat játszom a Vígben - egy hónapban általában huszonöt-huszonnyolc előadásom is van - törekszem rá, hogy minél többször tudjak szerepelni külső produkciókban is. Örülök, ha hívnak, mert nagyon szeretek máshol is dolgozni.

- Mit tudsz ezekben megvalósítani?

- Mindig is szerettem volna egy előadást, amit én találok ki és azokkal az emberekkel hozom létre, akikben megbízom és akikre kíváncsi vagyok. Ez lett a Nemsenkilény. Magának az autizmusnak a témája is izgatott, szerettem volna jobban utánajárni, belemélyedni és ebből létrehozni egy előadást. Az ember az ilyen típusú munkáknál leginkább önmagát keresi, felteszi a kérdést: mi köze ehhez, mit akar ezzel elmondani? A Vígszínházban többnyire azokat a szerepeket játszom, amiket rám osztanak, de ez saját döntésem volt. Ugyanilyen a Füge produkciójaként létrejött Kérem vigyázzanak... is, amit a Rákospalotai Leánynevelő intézetben játsszunk. Ebben az érdekelt nagyon, hogy civil emberekkel dolgozhatok együtt. Két fiatal lány (Laki Eleonóra és Jákovics Krisztina - a szerk.) szerepel benne, akik a javítóban élnek, ők az előadás főszereplői, én pedig egy szülőt alakítok, de inkább csak azért vagyok jelen - a többi színészhez hasonlóan -, hogy őket tanítsam és "puhára essenek".

- Egy kőszínházban is mintha "puhára esne" az ember. Te már egész korán idekerültél, voltak azóta magaddal vitáid a maradást illetően?

- Voltak, ha nem is vitáim, inkább töprengéseim. Nem azért, mert nem ez lenne számomra a megfelelő hely, hanem mert több minden érdekelt, és azt gondoltam, talán ki lehetne próbálni magamat máshol is. De mivel mindig elengednek, akár forgatni, akár más színházakhoz - a Radnótiba, a Tháliába, az RS9-be vagy a függetlenekhez -, így nem érzem szükségét annak, hogy elmenjek innen. Hozzám nőtt ez a ház, a társulat és a nézőtér. Igazából ezt a legnehezebb pótolni: ha az ember bemegy a Vígszínház színpadára, olyan élmény éri, amit máshol nem kap meg.

- Nagyságrendekkel kisebb nézőtér előtt játszod a Nemsenkilény című monodrámát. Sok helyre utazol az előadással, van ebben valamiféle misszió-jelleg?

- A ferencesek támogatják az előadást, akik az autistákat is segítik, és igyekszünk minél több helyre eljutni vele. Ez egy olyan betegség, amiről keveset tudunk, csak a felületét látjuk, ennek ellenére könnyen ítélkezünk ezekről az emberekről. Az a cél, hogy minél többet megtudjanak róluk és ledöntsük a velük szembeni előítéletet, hiszen lehet, hogy ők sokkal normálisabbak nálunk, csak éppen nem a mi rendszerünk szerint élnek.

- Az a nő, akit játszol, tudatában van az állapotának és a saját világában egy meghatározott rend szerint él. Találkoztál ilyen emberekkel?

- Sokat voltam velük és láttam, hogyan élnek, hogyan viselkednek. Az érdekelt nagyon, hogyan tudnám ezt láttatni. Ők bizonyos kártyalapokon szereplő parancsok alapján élik az életüket és minden egyes percük be van osztva, mert ha nincs meg, hogy a következő pillanatban mit fognak csinálni, akkor elvesztik a fonalat és önmagukat is.

- Az autisták nem veszik fel a szemkontaktust. Amikor te ezt hitelesen eljátszod, hogyan tudod az elzártság ellenére folyamatosan tartani a kapcsolatot a közönséggel?

- Egyetlen pont van a színdarab vége felé, amikor kinézek a közönségre, mintha akkor venném észre, hogy itt mások is ülnek rajtam kívül. Az előadás alatt nem különösebben foglalkozom velük. Úgy működik a szöveg, mint egy belső monológ, mint amikor valaki otthon az orra alatt dörmög.

- Milyen szabadságot adott, hogy nem volt jelen rendező?

- Nem volt rendező, de volt egy jó csapat. Az előadás díszlettervezője Tóth József, aki csodálatos díszletet adott a kezembe, amiről ötletem támadt. Ez egy hatalmas Rubik-kocka, amit szétborít, majd újra összerak ez az autista nő, a saját rendszere szerint. Ezek az elemek alkalmasak voltak arra, hogy bármilyen helyszínt létrehozzak belőlük. A feladatkártyák és a kockák által egy autista ember egy napját mutatja meg az előadás. Utólag gondoltam bele, hogy a főiskolán is tulajdonképpen minden díszletet és helyszínt kockákkal oldottunk meg.

- Említetted a kutatást, ami fontos a készülés során. Végeztél hasonló terepmunkát a leánynevelő intézetben a Kérem vigyázzanak... előadását megelőzően?

- Ez a próba része volt, mivel helyileg ott játsszuk az előadást. Rendszeresen kijártunk hozzájuk, együtt ebédeltünk a bentlakó lányokkal, ottmaradtunk estére, később velük Karácsonyoztunk, és időnként elhozzuk őket színházba. Ezt a fajta munkát csak úgy lehet végezni, ha az ember az életét is odaadja arra a pár hétre. Máshogy nem lehet hozzájuk közel kerülni, hiszen máskülönben milyen alapon fogadnának engem el és miért akarnának velem szerepelni. Arról kellett őket meggyőzni, hogy ez mindnyájunknak jó lesz, ha elkészül, és így is lett. Ez egy különös közeg, amilyennel még sosem találkoztam azelőtt.

- Háromméteres kőfalak, szögesdrót - nem tűnik ideális helynek gyerekek számára.

- Sokkal rosszabbra számítottam, mikor először odamentem. Úgy képzeltem el, mint egy börtönt. Van szögesdrót, persze, de egyáltalán nem börtönjellegű a hely, hiszen nem is az, csak javító-nevelő intézet. Vannak őrök is, de belül szabadon élhetnek a lányok, jó körülmények között. Nem cellákban kell őket elképzelni, hanem van mindenkinek rendes szobája nappalival, konyhával, és sok mindennel foglalkozhatnak bent.

- Milyen velük játszani? Mi az, amit ők hoztak magukkal az előadásba?

- Hasonlít az életvitelük a színdarabban megírt alakokéhoz. A történet két szegénycsaládból származó lányról szól, akik az eredeti darabban nem cigányok, hanem feketék és nem Magyarországon élnek, hanem a Harlemben, de sok a párhuzam a lányok életével, és náluk hitelesebben ezt más nem tudná eljátszani. Ebben nem is kellett segítenünk, hiszen ők ezt hazulról hozzák, legfeljebb a szövegtanulás okozott némi nehézséget.

- Milyen kötődésed alakult ki a lányokkal? Több, mint kollegiális kapcsolat?

- Egyáltalán nem kollegiális a viszonyunk. Nekem az volt a célom, hogy megszeressenek és elfogadjanak, a közös játékban pedig a lehető legtöbb segítséget adhassam meg nekik. Mindkettőjüket nagyon megszerettem, és azt gondolom, hogy ez egy olyan vállalás, amit az ember nem hagy abba. Már megvolt a bemutató, és ez nem jelenti azt, hogy innentől kezdve csak az előadásokon találkozom velük, hanem igenis hosszú távú felelősség. Számíthatnak rám, foglalkozom velük, ha kimenőt kapnak, izgulok, hogy visszamennek-e, ott vannak-e már, mi lesz velük a következő pillanatban, és egyáltalán hogyan alakul az életük, ha kikerülnek onnan. Utat nem lehet ilyen rövid idő alatt felmutatni, de hogy mennyi féle lehetőség van a világon azon kívül, amiben ők élnek, azt meg lehet mutatni. Én úgy látom, jót tett nekik a munka, élvezik és talán boldogok is tőle. Mikor először jöttek ide nézők, és el tudták hinni, hogy amit hónapok óta próbáltunk, arra kíváncsiak, zokogtak félelmükben, hogy ki kell állni eléjük. Aztán az előadás végén, mikor megtapsolták őket, olyan csodálatos boldogságot éreztek, amit azt mondták, addig még soha nem életek át. Ott volt az egyikőjük édesanyja is, és nagyon büszke volt a lányára, aki olyan dolgot mutatott neki azon az estén, amit nem nézett volna ki belőle.

- A szülőkkel való kommunikáció akadozása vagy hiánya központi kérdés a Rómeó és Júliában is, ami végső soron a tragédiához vezet. A Vígben az ötvenedik előadás fölött jártok, és itt két szerepben is látható vagy: mint Rómeó anyja és mint Júlia dajkája. Egy távolságtartó és egy bizalmi szerep. Hogyan éled meg a kettőt egyszerre, egy estén?

- Nem annyira nehéz, mert Rómeó édesanyjaként csak az előadás legelején szerepelek egy percet, és utána már nem tér vissza ez a szerep. Itt valóban a szülőkkel való kommunikáció hiánya miatt történik meg a baj, és talán egyedül a Dada tudná megadni Júliának az odafigyelést, de végül mégse képes segíteni rajta, megtörténik a tragédia. Sose szerettem, mikor a dolgok véletleneken múlnak. Bosszantó és nem igazságos.

- A fiatalokat akartátok megszólítani, erre utalhat a facebookos előkampány vagy Varró Dani új fordítása is. Az intézetes lányok is látták már az előadást?

- Igen, elhoztuk őket és nagyon tetszett nekik. A célközönség valóban a fiatalabb korosztály, akikhez az új fordítással is próbáljuk közelebb vinni a darabot, ami kötelező olvasmány is. Könnyebben megértik, elfogadják, mivel az ő nyelvükön szól, sodorja őket, belekerülnek, tudnak drukkolni és nem úgy élik meg, mint egy már százszor megcsinált előadást, amiben százegyedszer is megnézhetik, hogyan nem lesznek soha boldogok a szerelmesek. Mikor egy ilyen felfrissített szöveggel találkozik az ember, új dolgokat tud felfedezni tartalmilag, és ez nagyon jó.

- Jelenleg az Átutazókat próbálod - mikortól lesz látható az előadás és milyen szereped lesz benne?

- Március elején lesz a bemutató, én pedig egy anyát fogok játszani, akinek a férje már réges-régen meghalt, a fiával él egy álomvilágban, és csak azt várja, hogy újra találkozhasson a férjével. Különös színdarab, furcsa emberekkel, történetekkel és valami várakozásfélével, ami sajnos mindenkinél beteljesületlen marad. Szerintem nagyon érdekes lesz.

Január 22-én Önök is kérdezhetik Börcsök Enikőt a Fidelio Színházi Est legújabb alkalmán, amikor is a Rómeó és Júlia kapcsán tartunk közönségtalálkozót a Vígszínházban. Az eseményen részt vesz a fordító, Varró Dániel és az előadás rendezője, Eszenyi Enikő is.