Törőcsik Mari úgy játszott, ahogyan most kell játszani. Hat évtized alatt semmit sem porosodtak az alakításai. Korszerű volt bármely időben. Ritka zseni. Láttam próbálni, játszottunk együtt. Mindig visszatért egy nullpontra, ahonnan lassan, az érzelem, a gondolkodás, az idegrendszer szűrőjén át újra és újra felépítette magát színészként abban az adott szerepben. Ha megszenvedett is egy alkotói folyamatot, derűjét egy pillanatra sem veszítette el.
Eredendő szeretet élt benne, és csalhatatlan mesteri ösztön. Bűvös ereje volt.
Udvaros Dorottya Törőcsik Marival, velemi otthonában (Fotó/Forrás: Nemzeti Színház)
Még színművészeti főiskolás voltam, harmadéves, amikor először találkoztunk. Mari férje, Maár Gyula 1977-ben televíziós portréfilmet készített róla Színész vagyok címmel. Major Tamás is szerepelt benne, kölcsönösen tisztelték egymást. Kaptam a filmben egy jelenetet én is. Marinak és nekem ugyanazt a helyzetgyakorlatot kellett megcsinálnunk. Major találta ki. „Mész az utcán, meglátod a régi szerelmedet, hezitálsz, odalépj-e hozzá, de inkább hagyod elsétálni, nem akarod, hogy észrevegyen…” Így hangzott nagyjából az instrukció. Külön-külön vették fel a jelenetünket, nem láttuk, ki mit rögtönzött, csak később a stúdióban, amikor levetítették, és Major elemzett minket, mit kezd a szituációval egy főiskolás, s mit egy érett színésznő. Én mozgalmas megoldást választottam: észreveszem a férfit, lelkesen elindulok felé, aztán mégis behúzódok egy kapualjba, óvatosan kilesek onnan, majd eldöntöm, hogy na akkor tényleg odamegyek hozzá, végül azért tétován visszalépek. Mari megállt, nézett, a tekintetében lefutott a régi kapcsolata a férfival, az együtt töltött jó és a rossz idők, dühök és lángolások, alig rezdült az arca, nem mozdult, a közös múltjuk azonban élt ebben a mozdulatlanságában.
Egy év múlva találkoztunk újra a Nemzeti Színházban. A Téli regében – Major rendezte – Mari volt Hermione, én Perdita, a lánya.
Tizenhat évig nem láttam az anyámat. Aztán feltűnt az életemben. Térdeltem a színpad közepén, és Mari elindult felém.
A néhány lépésében tizenhat elveszett év közeledett, az újra megtalálás egyszerre felemelő érzésével és minden félelmével. Ez örök képpé rögzült bennem. Ez a pecsétje számomra a színművészetnek: mit jelent, hogy egy színész jelen van abban a szituációban, amit eljátszik, miként adja oda, milyen energiával a fizikumát, a mentális figyelmét, a lelkét annak a sorsnak, amelyet megmutat. Maritól ez a mély tanulság kísér a pályámon.
Bölcs színész volt. Rajongta a tehetséget: az őszinteségben látta azt.
A modoroktól menekült. Nézte a pályatársakat, ki hol tart. Vonzotta az újdonság. Odaadó kíváncsisága olthatatlan és féktelen maradt végig. Eszménye a humánum volt, a tisztelet mások iránt, az alázat a színházzal szemben. Vélhetően még mindig nem értjük a teljes igazságát az alázatnak, amely erényt ad a művészethez, és ezt mindnyájunk közül Mari tudta leginkább.
Törőcsik Mari és Udvaros Dorottya A nagybácsi álma című előadásban (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Fontos volt számára, hogy bízzon a rendezőben. Én sem tudok olyan közegben dolgozni – és szerintem Maritól lehet ez a mintám is –, amelyből hiányzik a bizalom. Próbáltunk együtt a Koldusoperában, a Három lány kékben és A nagybácsi álma előadásokban is. Sosem láttam hisztérikusnak, nyűgösnek sem. Ha elbizonytalanodott, nem kezdett begubózni, hanem faggatta a rendezőt. Előttünk. Azt, hogy egy alkotói folyamat hosszú munkák, kínlódások, sikertelenségek nyomán zajlik, evidenciának tartotta, nem volt mit szégyellnie ezen a három Kossuth-díjával sem.
Megengedte magának, hogy rossz legyen a próbán. Kivételes tulajdonság.
Mari személyiségjegye volt az örökké felfedezésre váró ember és művész. Nyitott volt, de közben mintha ezernyi titok lengte volna át a játékát. Egy zseni titkai. Ő az volt. Illetve van, és lesz. Megfejthetetlen nagyság.
Udvaros Dorottya gondolatait lejegyezte: Karácsony Ágnes
A visszaemlékezés a XIII. kerületi Hírnökben jelent meg, az utóközlés a főszerkesztő engedélyével történt.
hírlevél
