Miután 1918 novemberében Románia újra belépett az Antant oldalán a háborúba, majd   megszületettek a december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés határozatai, a románok megkezdték a bevonulást az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Erdélybe. Kolozsváron is egyre nagyobb volt a feszültség a lakosság körében és a színház táján is. A román csapatok karácsony napján érték el a várost. Az elfoglalt területek hadműveleti színterekké váltak, ahol szükségállapotot, cenzúrát, éjszakai kijárási tilalmat, utazási korlátozásokat vezettek be. A nem engedelmeskedőket katonai törvényszék elé idézték. Erdélyben a román hódítók előrenyomulásával párhuzamosan fokozatosan átszerveződött a közigazgatás, módszeresen átvették a hivatalokat, intézményeket.

Ezzel a helyzettel kellett szembenéznie s megbirkóznia Janovics Jenőnek is, az akkor Országos Nemzeti Színház nevet viselő kolozsvári színház, Magyarország második nemzeti színháza igazgatójának.

1919. október 1-jével kezdődően a magyar társulatnak el kellett hagynia a Hunyadi téri (ma Piața Ștefan cel Mare) színházépületet, amelyet Janovics igazgatóságának második évében, 1906-ban avattak fel, és amelynek az építési költségeire felvett kölcsönt igazgatóként évekig törlesztette a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak. Ezt a „palotának” nevezett pompás színházépületet az impériumváltás következtében államosították, és a román színjátszás hajléka lett.

A kolozsvári társulat 1919-ben (Fotó/Forrás: Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára, Janovics Jenő hagyatéka)

Fegyveres katonák zárták körül a színházat

Janovics Jenő (Fotó/Forrás: OSZMI)

Az átvétel pillanata nyilván nem derült égből villámcsapás volt, már 1919 januárjában elindult ennek az előkészítése. A nagy fordulatot hozó esztendő történéseinek tömör kronologikus rendjét foglalom össze a következőkben – Janovics naplójának kézirata, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentumtárában található Műsorkönyv, színlapok, valamint a korabeli sajtó alapján.

A Kolozsváron hetente megjelenő Színházi Ujságban olvashatjuk (1919. január 11-17, 3. old.), hogy 1919 januárjától román katonai cenzúra alá estek az előadandó darabok. Felröppent az a hír is, hogy a városba román színtársulat érkezik, és hogy ki kell vonulnia a Nemzeti Színháznak a hajlékából, a Hunyadi téri épületből, mert ott állandó román színházat terveznek berendezni. Alig két hét múlva ugyanott arról tudósítanak: Papp László, a Nemzeti Színház nagyra becsült tenoristája Nagyszebenbe utazott, ahol román színészek vendégszerepléséről tárgyalt. (Papp László valós neve egyébként Pavel Constantin volt, a kolozsvári Konzervatórium jeles tanárának, Faragó Ödönnek egyik legjobb tanítványa, aki nyugati színpadokon nagy sikerrel szerepelt, majd 1916-ban két éves budapesti szerződés után tért haza Kolozsvárra. A színlapokon Papp Lászlóként találjuk a nevét, egészen 1919. szeptember 30-ig, amíg aktív tagja volt a magyar társulatnak, és így ismerte a kolozsvári operakedvelő közönség is.)

Janovicsnál az első házkutatásra 1919. január 12-én került sor, amikor az igazgató épp Budapesten tartózkodott: katonák lepték el a színházat és Janovics lakását, amely a színházban volt. Bár nem találtak semmi kompromittálót, az előadásokat január 21. és 28. között a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács rendelete nyomán, a 24-i sztrájk ürügyén betiltották. A sztrájkot az Erdélyi Szociáldemokrata Párt hirdette meg, tiltakozásul az ellen, hogy elhurcolták Kolozsvárról Apponyi kormánybiztost. Egyre gyakrabban vetettek fogdába vagy botoztak meg embereket azon a címen, hogy nem tartják be az előírásokat, vagy nem teszik le a hűségesküt.

A színháznak külön cenzora volt – Janovics visszaemlékezései szerint Romulus Stretiu tábornok –, aki buzgón végezte feladatát:

1919. március 13-án Ștefan Holban katonai parancsnok utasítására újra felfüggesztették az előadásokat azzal az ürüggyel, hogy felborult a rend a városban, merthogy egy hóstáti magyar ember összetűzött egy régebbi román haragosával. Másnap a Színkört is megszállta a katonaság. Talán mert az köztudomásúlag alkalmas volt népesebb összejövetelekre, nagyobb gyűlésekre, és attól félt az új hatalom, hogy március 15-e miatt ott fognak tiltakozó gyűlést tartani a magyarok. A főtéren szuronyos katonák posztoltak, minden járókelőt durván inzultáltak. Az előadások csak 20-án indultak újra.

Nemzeti Színház, Kolozsvár (Fotó/Forrás: OSZMI)

Március 17-én Pop Iulianhoz, a város románok által kinevezett új polgármesteréhez átirat érkezett Nagyszebenből, hogy több középülettel együtt vegye át a Nemzeti Színház épületét is. Pop Iulian még nem lépett, de a színház igazgatóját egyre hevesebb zaklatások érték. Március 20-án éjjel fegyveres katonák zárták körül a színházat, vallatták az álmából felzavart Janovicsot, átkutatták az épület minden zegzugát annak ürügyén, hogy egy Kolozsvár irányába utazó székely zászlós azt találta nyilatkozni: fontos küldetésben van, a színházba kell mennie, és ott fog éjszakázni is.

Sok színész elment, a körülmények nem tették lehetővé az új darabokhoz való hozzáférést, és amit játszani lehetett volna, annak előadását nem engedélyezte a cenzúra. A cenzor többször is figyelmeztette Janovicsot, ha bármi olyan előfordul a színpadon, ami tüntetésre adhat okot, a tábornok végképp bezárja a színházat. Túlnyomóan operetteket játszottak, és ez a román katonákat boldogította leginkább, akik szabad jegyekkel, nagy előszeretettel látogatták a magyar előadásokat.

Janovics az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kézirattárában található visszaemlékezéseiben leírja (Janovics kéziratai, 81/3, 7. old.), hogy március 28-án egy román királyságbeli impresszárió és egy katonatiszt jelent meg az igazgatónál, és utasította, hogy román vendégművészeket léptessen fel az előadásaiban. Ennek következtében Jean Athanasiu baritonista április 9-én, 12-én és 15-én szerepelt mint vendég a Rigolettóban, a Traviatában és az Álarcosbálban.  Azt is követelték, hogy Janovics a mozik jegyárait emelje duplájára és a bevétel felét adja át a jótékonysági alapnak. Janovics ezt elutasította, így bezárták a mozikat. (Janovics Jenő filmes pályájáról a cikksorozatunk következő részében írunk – a Szerk.)

A kolozsvári társulat 1919. október 1-jén (Fotó/Forrás: OSZMI)

Színházigazgató a hadbíróságon

Janovics Jenő (Fotó/Forrás: OSZMI)

Március 29-én hajnalban Janovicsot egy régi ismerőse arra figyelmeztette: a Kormányzótanács ülésén elhatározták, hogy renitens viselkedése miatt letartóztatják. Janovics egy pillanatig sem kételkedett a hír valós voltában. Parlaghi helyettes igazgatóra hagyta a színház igazgatását, könyvtárosa, Némedy Mátyás kosárszámra hordta a kazánházba a kompromittálónak tűnő iratokat és leveleket, ő meg végrendeletet készített,

Az egyedüli helyre, ahol biztonságban volt. Azon az éjszakán a katonaság valóban le akarta tartóztatni, és mert nem találták, mindent feldúltak a színházi lakásában. A zárt osztály magányában Janovics Shakespeare olvasásával foglalta el magát, egy Shakespeare-tanulmány megírásán dolgozott.

1919. április első hetében Holban katonai fővezér indok nélkül ismét betiltotta a színházi előadásokat.

Április 3-án a színészek megemlékeztek Janovics színészetének 25. jubileumáról. A Színházi Ujság 1919. április 5-i számában írt tudósítás szerint (4-5. old.) a színészek nevében Hetényi Elemér és Sümegi Ödön látogatta meg a direktort, és adták át a virágcsokor mellett a szeretetteljes jókívánságokat.

Április 9-én – kihasználva Lechner professzor távollétét – két detektív behatolt a kórház udvarára, és egyenesen a hadbíróságra vitték Janovicsot. Öltözködése közben egy orvossegéd lopva nagy adag gyógyszert adott be Janovicsnak, amitől a kihallgatása meghiúsult, olvashatjuk Janovics visszaemlékezéseiben (Janovics kéziratai 81/3, 11. old.).

A helyettes igazgató folyamatosan tájékoztatta Janovicsot a színház körüli eseményekről. A hírek egyre lesújtóbbak voltak. A cenzúra akadékoskodott, a színház folyamatos működése nap mint nap megkérdőjeleződött, minden kiszámíthatatlan lett,

Május 3-án Janovicsot arról informálta az ügyvédje, hogy „egy kis áldozat árán” eltűntek a Janovics ellen szóló vádaskodó iratok, így kijöhet a kórházból. Janovics eufóriája csupán egy napig tarthatott, mert másnap újra szuronyos katonák jöttek érte és bekísérték a hadbíróságra. Ott öt napig tartották egy zárkában tizenöt másik fogollyal együtt. A földön szalma, a sarokban kübli. Május 9-én engedték ki anélkül, hogy közölték volna vele, miért vitték be.

Közben, május 6-án, rendelet érkezett, hogy május 8-tól csak kétnyelvű plakátokon lehet hirdetni az előadásokat. Egy másik rendelet értelmében május 8-tól csak úgy használhattak hangszereket az előadásokban, amelyek részint Janovics, részint a zenészek tulajdonában voltak, ha azért az igazgató bért fizet a román hadseregnek. A hangszereket a katonaság leltárba vette, olvashatjuk Janovics visszaemlékezéseiben (Janovics Jenő: A magyar színészet története 1918. dec. 24-e és 1919. okt. 4-e (a Színkörbe való átköltözés) között, 8. old. in: Janovics kéziratai 81/1, EME kézirattára).

Kolozsvári Magyar Színház (Fotó/Forrás: OSZMI)

Május 10-én a színház igazgatójához címzett, román nyelvű átirat érkezett, amelyben az állt, hogy május 14-16. között a Bukaresti Nemzeti Színház vendégszerepel Kolozsváron, a Nemzetiben. Valójában erre a napra időzítették a színház átvételét. A Kolozsváron megjelenő Ujság című napilapban így írtak erről:

(A kolozsvári Nemzeti Színház átvétele. Ujság, 1919. május 15. 3. old.) A színház átvételéről részletesen olvashatunk Imre Sándor könyvében is. (Imre Sándor: Dr. Janovics Jenő és a színház, Kolozsvár, 1924. 166–170. old.)

Nincs alku

Május 14-én Onisifor Ghibu, a kultuszminisztérium államtitkára, Pop Iulian polgármester, Hossu Vasile városi főjegyző és Papp László (Pavel Constantin) jelentek meg a színházban, és felszólították Janovicsot, hogy adja át az épületet. Janovics magánjogi szerződésére hivatkozva próbált érvelni és kibújni a kényszer alól. Érvei valóban átmeneti elodázást eredményeztek. De Papp Lászlót megbízták a színház működésének felügyeletével. Ő így nyilatkozott erről a Színházi Ujságnak (1919. május 17-23. 4-5. old.): „Felügyeleti hatáskörrel ruháztattam föl, mondjuk úgy, hogy összekötő bizalmi szerv vagyok a színház jelenlegi igazgatója és a nagyszebeni Kormányzótanács között. (…) Kijelentem, hogy ezt a szerepet a legliberálisabban fogom betölteni.”

Janovics emberfeletti erővel igyekezett megtartani az eddig érvényes rendet és színvonalat, és az ehhez szükséges anyagi kereteket: az épületet, a berendezést, díszleteket, ruhatárat, könyvtárat, és minden felszerelést, amely a színház működéséhez elengedhetetlen.

Július 21-én Janovics Jenő Emil Hațieganuval, a Kormányzótanács Vallás- és Köznevelésügyi reszortfőnökével és Tiberiu Brediceanuval, a Jólétügyi reszortfőnökkel tárgyalt hosszasan. Ezt követően augusztus 10-i keltezéssel hosszú beadványt fogalmazott a nagyszebeni Kormányzótanács részére. Imre Sándor könyvében (Dr. Janovics Jenő és a színház; Kolozsvár, 1924. 170-184. old.) teljes terjedelmében olvasható jegyzőkönyvből láthatjuk, hogy Janovics egyezkedett. Abból indult ki, hogy a Nemzeti Színház problémája szerinte „tisztán művészeti és kulturális ügy”, és hogy a kultúra és a művészet mind a magyarság, mind a románság számára szent kell hogy legyen.

Janovics Jenő köszöntése 1924-ben (Fotó/Forrás: OSZMI)

Elismerte, hogy a román nemzet eddig elnyomott s ennél fogva elmaradt színházi kultúrájának is szüksége van Erdélyben egy állandó színpadra, de azzal nyilván nem tudott egyetérteni, hogy ez a Kolozsvári Nemzeti Színház legyen. Janovics hangsúlyozza, hogy a Kolozsvári Nemzeti Színház nem adóból épült fel, és hogy valójában nem is állami épület, hiszen az építkezés költségei a színházi alap adományaiból, a Farkas utcai színházépület árából, valamint abból a banki kölcsönből álltak, amelynek részleteit személyesen Janovics törlesztette még az átvétel pillanatában is, tehát szerinte az új hatalom ezt nem államosíthatja. Átmeneti megoldásként azt kérte, hogy újítsák fel és kapja vissza a Farkas utcai épületet, és kapjon a Színkörrel együtt 30 éves működési engedélyt. Kérte, hogy hiánytalanul megkaphassa a könyvtárat, valamint a díszletek, jelmezek és kellékek legalább azon darabjait, amelyek magyar jelképeket tartalmaznak. Arra is figyelmeztetett, hogy sok színmű előadási jogát kizárólagosan ő birtokolja Kolozsváron, de hajlandó ezeket is alku tárgyává tenni.

Janovics memorandumára szeptember 16-án érkezett egy rövid, rideg hangú válasz: értesítették, hogy 1919. október 1-jétől államosítják a Nemzeti Színház épületét. Az abban létrejövő román színház élére Zaharia Bârsant, az opera élére Pavel Constantint (Papp László) nevezik ki igazgatónak. Ha Janovics leteszi a hűségesküt, továbbra is maradhat művészeti vezető a színház épületében, a román társulatnál. Janovics szeptember 18-i levelében megismétli érveit, hangsúlyozván, hogy egy ilyen súlyos ügyben csak törvény alapján lehet eljárni. A két nap múlva érkező választ Janovics visszaemlékezéseiben olvashatjuk (Janovics kéziratai 81/3, 18. old.): „Elismerem szeptember 18-án kelt átiratának vételét, és értesítem Önt, hogy mindenben fenntartom 5088/1919. számú szeptember 16-án kelt átiratom határozatát. Tiberiu Brediceanu, reszortfőnök”.

A magyar színjátszást megfosztották a nagy áldozatok árán épített otthonától. Ha a Janovics zseniális ötlete és anyagi vállalása nyomán 1909-10-ben nem építették volna fel a Szamos-parti Színkört, vajon hogyan élt volna tovább az akkor 127 éves múltú magyar színház Kolozsváron? Nem kétséges, hogy a kolozsvári magyar színház a Janovicshoz fogható vezetőinek köszönhette azt az erőt, amely által képes volt a legnehezebb időszakokban is továbblépni és megújulni, mint a hamvaiból feltámadó főnixmadár.

Szerző: Zakariás Erzsébet

Magyar Művészeti Akadémia (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)

Az 1920-as államfordulatok körüli magyar színháztörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek és az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek.