Az ember ritkán gondolkodik el azon, hol, hogyan készülnek a színházi produkciók. Az utóbbi években, évtizedekben azonban mind gyakrabban láthatunk kész előadásokat ezekben az eredetileg technikai célokat szolgáló helyiségekben. A Vígszínház padlásától a Nemzeti festőterméig és egyéb különféle zugaiig nehéz lenne fölsorolni azokat a tereket, ahol színházi produkciókat nézhetünk. De hogy nevet is kap egy ilyen helyiség, az bizonyára igazi unikum.
Rozs Tamás, Pál András (Fotó/Forrás: Rádóczy Bálint / Radnóti Színház)
Most megismerhettük a Radnóti próbatermét, amely a színház egykori igazgatójának nevét viseli. Egy Andrássy úti bérház első emeleti lakásában van, közvetlenül a lépcsőház mellett. A körgangon lehet várni a beengedésre. Az udvar fedett, tehát az időjárás viszontagságai nem fenyegetik a nézőket. Beengedés után a kellő létszámú és buzgalmú személyzet olajozottan működteti a ruhatárat. A teremben azonban itt is kicsit több a szék, mint amennyi kényelmesen beférne, a szabadon maradó helyekre nem könnyű bejutni a már ülők térdei és cipői közt.
Előadóestre igyekszünk, a látvány tehát nem a legfontosabb. Stúdió termek gyakori látogatója mégis, mondhatni zsigerből keresi a legjobb helyet. A „Foglalt” táblák mellett meg is lelem. Más rutinos nézők nem előztek meg. És nem tévedtem, a fogalt helyekre a színház egykori, a korábbi irodalmi színpadból igazi színházat teremtő igazgatója érkezik a feleségével. Meg vagyok elégedve magammal, jó helyre ültem, előttem szinte karnyújtásnyira az előadó kis dobogója, mégsem fogok a szájába lógni. Eszményi távolság az élmény befogadásához.
Rozs Tamás, Pál András (Fotó/Forrás: Rádóczy Bálint / Radnóti Színház)
A produkció sötétben kezdődik, csak hangokat hallunk. Jobbról a csellista Rozs Tamást, balról a színész Pál Andrást. Valami megfog, eszembe sem jut, hogy tulajdonképpen utálom az ilyen kimódoltan különös kezdést.
Talán a hangokban, a megszólalásban van valami varázs, ami csapdába ejt.
Valami közvetlenség, ami felülírja a kiagyalt helyzetet, ami egyetlen gesztussal megszünteti a darabindítás feszélyezettségét.
Mindezek után, már világosban megérkezik Pál András a dobogóra, ikeás szatyorral, hordozható, összecsukható strandszékkel, amelynek egyik karfájában praktikus mélyedés szolgál az ital számára. Berendezkedik egy kis asztalka mellett. Kedves, barátságos, mosolygós fiú. Kedélyesen hordozza és adja ki magából néhány évtized saját és társadalmi poklát. Idővel Rozs Tamást is maga mellé szólítja a hátsó sarokból, együtt zenélnek, verselnek, anekdotáznak. Mintegy ostyában adják be a keserű mérgeket. Gyógyszer gyanánt.
Rozs Tamás, Pál András (Fotó/Forrás: Rádóczy Bálint / Radnóti Színház)
Nemrég Hajnóczy Péterrel találkozhattunk a Trafóban nagy apparátusú, filmkészítést imitáló produkcióban. Most Petri György költészete került elénk intim közelségből, Kezdhetek folytatódni címmel. De ahogyan ott Jankovics Péternek az írót megidéző átlényegülése nyújtotta az erős élményt, úgy ezúttal Pál András teljes azonosulása hatott lenyűgözőn.
Nem az egykor élt költővé változott át, hanem az elmondott szövegek szereplőjévé.
Ami első hallásra talán paradox különbségtételnek tűnhet föl, hiszen a szövegekből ordít az őszinte, a kendőzetlen megmutatkozás igénye. Ám ennek Petri esetében éppúgy társadalomkritikai jelentőségű többlete is van, mint Hajnóczyéban. És mindkettőjük rövid életútja hamar önpusztításba torkollott. Az önpusztítás pedig egyszerre demonstratív rendszerbírálat és az emberi együttélés örök kényszerűségének és képtelenségének bemutatása, hirdetése. Az alkohol társ a kínok elviselésében és eszköz azok lerövidítéséhez. Elnyomja a fájdalmat, és ezzel kikapcsolja az önvédelmi reflexet.
Másfelől mégis bizonyos ingert jelent egy ingerszegény környezetben. Petri egyik alapélménye az undor mellett az unalom. A Kádár-kori pangás unalma, amelyet a rendszer megváltozása sem oldott föl. A mámor elaltatja azt, elzsongítja az érzékeny idegeket. Érzéketlenít, érzéstelenít. Észrevétlenné teszi a minden élményféleség alatt meglapuló mély tompultságot.
Pál András, Rozs Tamás (Fotó/Forrás: Rádóczy Bálint / Radnóti Színház)
Pál András dobozos sörökkel jól ellátva érkezik, kínálja is a nézőket. Ez is ismerős gesztus, amely sokszor válik erőltetett, bosszantó fraternizálássá, az igazi kapcsolatot pótló, kínos bratyizássá a nézőkkel. A művészi hatás pótlására bevetett eszközzé. Pál András ezt is olyan természetességgel, belülről jövőnek ható személyességgel viszi végbe, mintha valóban nem is színházban, hanem kocsmában, ha nem éppen valamely köztéren, sakktáblás asztalok mellett találkoznánk, hajléktalanok, lógósok, nyugdíjasok, iskolakerülők. Menekülők a társadalmi formák, feladatok, kötelességek fogságából. „Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne” – halljuk Petrit.
A mi cipőkben is megvan a fűző. Tehát szabadok vagyunk.
hírlevél
