Mi vonzotta gyerekként a repülésben?
Abban az időben még volt lehetőség a Magyar Honvédelmi Szövetség kötelékében vitorlázórepülő tanfolyamot végezni, és azt gondoltam, akár még vadászpilóta is lehetek. Viszont ez az álmom rögtön szertefoszlott, amikor a felvételin nem találtak alkalmasnak a katonai pályára. A gimnázium alatt kezdtem el foglalkozni a színészettel. Egy filmes szerepválogatáson a Cilinder Gyermekszínpad képviselői is részt vettek, elhívtak magukhoz, és azonnal beszippantott a színház világa.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzését követően először a Madách Színház, majd vidéki teátrumok tagja lett. Idővel miért döntött úgy, hogy színigazgatóként is kipróbálná magát?
A színházi büfében mindig nagyon okos az ember, mit és hogyan kéne csinálni, de nincs teljes háttértudása annak kapcsán, hogy egy-egy döntés mögött mi áll. Több színházban is megfordultam, mindenhol láttam követendő és elvetendő példákat.
Majd megfogalmazódott bennem, hogy egy, a saját elképzelésem szerinti jó színházat szeretnék csinálni.
Szembejött velem a Jászai Mari Színház pályázati kiírása, megpályáztam az igazgatói posztot. Lassan tíz éve ennek már.

Veszedelmes viszonyok - Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla (Fotó/Forrás: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)
Akkor egy olyan színház élére került, melynek még nem volt állandó társulata.
A lehetőség azért is tetszett, mert szinte a nulláról kellett indulni, és arra gondoltam, a munkatársaimmal közösen felépíthetünk egy hatékonyan működő szervezetet. Saját állandó társulat létrehozása már az elejétől célunk volt: meggyőződésem, hogy a jó színházi munkának az igazi társulat az alapja. Csak a 2014/15-ös évadra sikerült meggyőzni a fenntartót arról, hogy minőségi változás a színház életében, ha a művészek egy bizonyos csoportja anyaszínházának tekinti azt. 2011-ben – amikor átvettem a színház vezetését – nem voltak saját produkciók itt, csak meghívott előadások. A következő évadban már hat bemutatót tudtunk tartani – a meghívott és koprodukciós előadások mellett. Ezek aránya folyamatosan változott, és eljutottunk oda: a bérleteinkben kizárólag saját előadások szerepelnek.
De máig vannak vendégprodukciók is, hogy másféle színházat is láthassanak a tatabányaiak.
Arra is büszkék vagyunk, hogy idén hatodszorra rendeztük meg a MOST FESZT – Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivált független, határon túli és vidéki alkotócsoportok számára. Próbálunk egy olyan kulturális közeget teremteni a városban, amely a színházművészetben mindent lefed, és nyitott a társművészetekre is: nálunk koncertezik a városi szimfonikus zenekar, illetve táncbérletet is indítottunk.

Kapcsolódó
Kozmikus félreértések, drognapló, Woyzeck-adaptációk a MOST FESZT programjában
A független, a határon túli és a vidéki társulatok legjobb monodrámáit és stúdiószínházi előadásait mutatja be az 5. MOST FESZTivál március 20. és 24. között Tatabányán, a Jászai Mari Színházban.
Szükségszerűen újradefiniálta a tatabányai színházat, melyben kiemelt helyet kaptak a kortárs színművek is. Mennyire lehet bátran kísérletezni egy vidéki színházban? Elsősorban ízlést kell formálni, vagy az igényt kielégíteni?
Szerintem az arányt kell eltalálni, és nem szabad lemondani egyetlen nézőről sem. Ha valaki könnyedebb, szórakoztatóbb darabokra vágyik, az is találja meg az ízlésének megfelelőt, és az sem baj, ha valaki megrendül, ha gondolkozik, ha katarzist él át. Komplex élményt akarunk nyújtani a nézőknek előadásról előadásra.
Nemrég egyhangú döntéssel további öt évre szóló megbízást kapott a Jászai Mari Színház vezetésére. Habár most nehéz előre tervezni, mi a következő lépés a színház életében?
Valóban a jelenlegi helyzet felülírta a terveinket, de mindenképpen szeretnénk a társulatot továbbépíteni, illetve olyan alkotókat meghívni bel- és külföldről egyaránt, akik még nem rendeztek nálunk. Emellett vannak a kevésbé érdekes, de annál látványosabb feladatok: gondozni, felújítani az épületet, korszerűsíteni az előadások kiszolgálásához szükséges technikai eszközöket, hogy
egy ötletnek ne az szabjon gátat, hogy – mondjuk – nincs megfelelő projektorunk.
Mik a lehetőségei a járványhelyzetben a színházaknak, miután nem fogadhatnak nézőket?
A járvány előtt megtöbbszöröztük a nézőszámunkat, de ez egy új helyzet, újra kell építeni mindent, és élni az online térben való színházi előadások lehetőségével. De ez pótlék, kiegészítés, nem színház. Mi már a tavaszi járványidőszak alatt is a felvett előadásainkat csak egy estére tettük elérhetővé – megteremtve az online térben egyfajta közösségi élményt. Ez valamilyen formában biztos megmarad a járvány után is, hiszen így olyanok is láthatnak jó előadást, akik a lakhelyük vagy egyéb fizikai korlátok miatt nem tudnak színházba járni. Szeretnénk a legjobb módját megtalálni annak, hogy változatlanul tudjuk tartani a kapcsolatot a közönségünkkel:
kötelességünk valami frissességet, érzelmet, emberi gondolatokat adni azoknak, akik szeretnek színházba járni, ugyanakkor most az otthonukba szorultak.
Sokan attól tartanak, hogy az emberek megszokják, a kultúra online, a kanapéról is elérhető, és hiába nyitnak majd ki a színházak, a nézők nem fognak visszatérni.
Szerintem az igazi színházba járó réteg meg fog maradni, hiszen akik még maszkban, a szétültetett nézőtérre is eljöttek, azok később sem mondanak le arról az élményről, hogy élőben megnézzék azt a színészt, akit szeretnek.
Gazdaságilag kellett megszorító intézkedéseket hoznia?
Csak azt kellett. Csupa hálátlan feladatom van. Ez egy olyan kötelező kör, amit a legjobb tudásunk szerint kell megoldanunk úgy, hogy közben folyamatosan változnak a feltételek: november elején kiürítettük a nézőterünk kétharmadát, megtartottunk két előadást, majd jött az újabb korlátozó intézkedés. Mindig újabb kihívások érnek, de kötelességünk ezeket megoldani, mert nagyon sok ember munkája és fizetése múlik a döntéseinken.
Most jut arra idő, amire egy üzemelő színház esetében kevesebb: takarításra, pakolásra, az épület csinosítására.
Emellett szerencsére a próbák nem álltak le, folyamatosan készülünk arra, amikor újra fogadhatjuk a közönséget – bepótolva mindazt, amit addig kényszerűségből el kell halasztanunk. De próbáltam minden munkatársamat megnyugtatni, hogy a munkája, a megélhetése nincs veszélyben. Talán most ez az egyik legfontosabb feladat. Közben látom, hogy akik nem alkalmazásban, hanem vállalkozóként dolgoznak a színházban, azoknak egyre nehezebb, mert nincsenek tartalékaik. Mindenben igyekszünk számukra is segítséget nyújtani, de egyre korlátozottabbak a mi lehetőségeink is. Ezt a tehetetlenséget elviselni nagyon nehéz. Ismét szükség lenne országos szintű szolidaritásra és olyan intézkedésekre, amelyek könnyítenének az emberek terhein. Mindenki helyzete egyre bizonytalanabb.
Idén bemutatkozott rendezőként is Mohácsi István Francia rúdugrás című darabját állította színpadra. Ez a kezdete egy új szerepkörnek?
A darabot már korábban felolvasószínházi formában játszottuk, és a közönség kérése volt az, hogy legyen belőle előadás. A díszleten, a jelmezen és bizonyos rendezői ötleteken túl ez egy közös munka volt. A szöveg rendkívül humoros, rengeteget nevettünk munka közben, igazi közösségkovácsoló próbaidőszak volt. Ez viszont részemről pusztán egy jó kaland volt, nem ambicionálom a továbbiakban a rendezést, mivel egy teljesen más mentalitást, tudást, gondolkodást igényel.