Csadi Zoltán: „A Bartók Színház párbeszédet indít, közösséget formál”

Dunaújvárosban ma már értéknek számít a MIKRO Fesztivál. Rögtön jól fogadták a helyiek ezt a seregszemlét?

Igen. A legszebb meglepetés az volt, hogy nem is kellett sokáig kopogtatnunk: már az első évben, 2022-ben is éreztük a nyitottságot. Dunaújváros szereti a közösségi élményeket. A színház pedig mint élő, érzékeny közeg képes hidat építeni különböző művészeti formák, generációk és társadalmi csoportok között. A MIKRO Fesztivál e híd egyik tartópillére lett: nem a „nagybetűs” színházi ünnepélyesség, hanem a személyesség és az intimitás által tud hatni. A dunaújvárosiak talán pont emiatt is érzik sajátjuknak ezt az eseményt már a kezdetektől.

Öntől származik az ötlet. Nem is tartott attól, hogy egy újabb színházi szemle elvész a fesztiválrengetegben?

Természetesen volt bennem félsz. Minden új kezdeményezés hordoz magában bizonytalanságot. De mélyen hittem abban – és ma is hiszem –, hogy nem a „nagy számok”, hanem

A MIKRO Fesztivál nem akar többnek látszani, mint ami: érzékeny színházi mikrokozmosz. És épp ez a „kicsiség”, ez a fókuszáltság teszi igazán különlegessé. Nem recepteket követ, hallgatni próbál a világra – az alkotók és a nézők világára egyaránt. Ez a közösen megélt figyelem, ez az odafordulás az, ami szerintem a siker kulcsa lett.

Ön választja ki a fesztivál előadásait az ország legkülönfélébb színházaiból. Milyen szempontok alapján dönt?

A szempont mindig ugyanaz: szülessen találkozás színpad és néző között, múlt és jelen között, művészet és valóság között.

Számomra a színház nem közlés, inkább meghívás – belépés egy világba, ahol nem megoldásokat kapunk, hanem új szempontokat.

Csadi Zoltán (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)

Mindenki, aki fellép a fesztiválon, egy kis szobrocskát kap. Jól gondolom, hogy annak is van üzenete: nem versenyeztetik az előadásokat díjakért?

Így van. Ezzel a gesztussal azt fejezzük ki: itt minden alkotó egyformán fontos. Nem rangsort állítunk, közösséget építünk. A kis szobor nem trófea, hanem emlék – egy kézzelfogható jelképe annak, hogy valaki részese volt ennek az érzékeny, időben sűrűsödő közösségi élménynek. Külön öröm és büszkeség, hogy a fesztivál szobrát a ma már Bécsben élő és alkotó, de szülővárosához, Dunaújvároshoz mindig hűséges fiatal képzőművész, Várnai Ágnes készítette. Az együttműködés vele nemcsak esztétikai értéket jelent, hanem közös történetmesélést is: így tudjuk mi is népszerűsíteni Ágnest, ő pedig minket – és ebben a kölcsönösségben születik meg valami igazán közös.

Az idei fesztiválnak van egy „nagy dobása”. A világhírű Florian Zeller trilógiája is megtekinthető – a Vígszínházból Az apa, a Karinthy Színházból Az anya és a Bartók Színház előadásában A fiú. Tudtommal még sehol a világon nem játszották ezeket a darabokat így, együtt, egy helyszínen.

Ez a triptichon-előadás szakmai bravúr és színháztörténeti esemény is. Arról is szól, hogy képesek vagyunk egymás felé fordulni intézmények, generációk, városok szintjén. A három előadás három aspektusa egy történetnek, de egyetlen közös kérdés van: mit jelent embernek lenni a 21. században? Ez nemcsak Zeller-trilógia – ez egy közös nyelv.

Jelenet A fiú című előadásából (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)

Meghívták a szerzőt?

Igen. Bár Florian Zeller személyesen nem tud eljönni, stábján keresztül érkezett visszajelzés: örömmel és meglepetéssel fogadták, hogy éppen itt, Dunaújvárosban születik meg ez a különleges találkozás a darabjai között. Azt hiszem, ez újabb bizonyíték arra: a periféria – ha szívvel csinálják – a centrum legérzékenyebb tükre is lehet.

Ráadásul a Bartók Színház A fiú című előadását beválogatták az idei Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába is. A Hippolyt, a lakáj produkciójuk beutazza az országot. Kicsit összegezve a Bartók elmúlt éveit: honnan hova jutott Őze Áron és az ön vezetésével ez a színház?

A Bartók elmúlt évei egy következetesen felépített, sokrétű művészi és közösségi munka eredményét tükrözik. Egy kisvárosi kőszínház lehetőségei sosem korlátlanok. Sőt! De ha kellően nyitottak vagyunk a világra és a közösségeinkre, ha képesek vagyunk csapatban dolgozni és a ránk bízott értékekkel kellő alázattal és tisztelettel bánni, akkor hiszem, hogy valódi hatást érhetünk el. Mi, Őze Áron igazgatóval, a Bartók Színház teljes művészeti alkotó közösségével és a háttérdolgozókkal közösen azt igyekszünk bizonyítani, hogy a színház nem csupán kulturális intézmény, szellemi központ is lehet: párbeszédet indít, érzékenyít, közösséget formál. A mostani sikerek – A fiú meghívása az OSZT-ra, a Hippolyt országos turnéja – mind egy hosszú építkezés mérföldkövei. De számomra a legnagyobb eredmény mégis az, ha a nézőink hazavisznek egy gondolatot, egy kérdést vagy éppen egy érzést, akkor tudjuk: amit csinálunk, az valóban él.

Fejléckép: Csadi Zoltán (forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)