Fidelio Est: Az olvasópróbát az egész stáb nagyon élvezte, zseniális a szöveg, nagyon jól áll nektek. Lehet ebből következtetni arra, hogy majd a közönségnek is bejön?

Nagy Ervin: Hálás műfaj, imádni fogják, poéntól poénig van minden megírva. Persze, bulvárdarab, de nekünk az a feladatunk, hogy komolyan vegyük. Egy anya-fiú kapcsolatban sokféle húrt lehet megpengetni, biztos vagyok benne, hogy nem csak a felszínével leszünk elfoglalva. A rendező, Znamenák István, Éva és én is többet szeretnénk annál, mint hogy kiállunk és vicceseket mondunk. És már most látszik, hogy valóban több is van az anyagban. Leginkább Woody Allen filozófiájának, látásmódjának, életstílusának felel meg, aki hétköznapi történeteket tud fölvenni az utcáról, és szórakoztatónak találja azt, ahogy az emberek általában élnek egymással. Nem kell hozzá különösebb drámaiság, hogy az életet és az embereket szerető író tollából darab szülessen. Nem sejtszintig hatoló igazságokat mondunk ki, hanem pusztán örömmel és szeretettel figyeljük az élet lüktetését, a benne lévő gyarlóságokkal együtt. Tök jó egy ilyenben részt venni! Talán már vagyok annyira a birtokában a szakmának, hogy kifejezetten örömjáték lesz. Nem várok tőle tízszer többet, mint ami, de mélyebben kezelem ott, ahol tudom. Valami arra ösztönöz, hogy mutassam meg a másik oldalát is. Persze nem akarjuk vele megváltani a színházi világot, nem is arra való. Csak azt látom, hogy az emberek nem hajlandóak bemenni olyan előadásra, ami nem szórakoztató burokba van csomagolva. Egyre inkább azt a világot éljük, hogy „át kell vágni a közönséget", és azokat a dolgokat, amiket esetleg elsőre nem hallanának meg, vagy netán mélyebb társadalmi kritikát, elemzést tartalmaznak, be kell csomagolni egy jó fajta édességbe. Persze úgy, hogy kijöjjön az eredeti keserűség. De talán így nem annyira fájdalmas.

FE: Ez az egyik legnehezebb dolog.

NE: Persze. De mindig meg kell próbálni. Én ezt a fajta színházat szeretem, nem bírom az érfelvágós dolgokat. Azokat a rendezőket becsülöm a legjobban, akik ezt tudják jól csinálni. Az Ivanov előadásunk is azért világsiker, mert minden második percben tudsz rajta röhögni, úgy rendezte meg Ascher Tamás, akinek éppen olyan furcsa, groteszk látásmódja van, ami nekem tetszik. Nyilván nem hasonlítható Csehovhoz, de ez a darab is látszólag egy szimpla komédia, közben pedig egy csomó másik réteg húzódik meg az alján.

FE: Szinte végig csak leveleket mondtok egymásnak. Nincs párbeszéd, nem jön reakció. Színészileg máshogy kell nyúlni egy ilyenhez?

NE: Nincs úgy összjáték, mint a párbeszédnél. Kicsit stand-up-szerű. Amibe általában kapaszkodni tudok, ami feszültséget ad, az itt nem lesz. Kicsit magunkra leszünk hagyva, de már nem félek tőle. Attól, hogy nem tudok a másikba kapaszkodni, még az összhangnak meg kell lennie, hiszen minden darab olyan, mint egy zenemű: ki, mikor és hogyan lép be, ki megy alá a másiknak, ki jön kicsit följebb, hogy jön rá rögtön a poén... Ehhez nagyon jó belső fül kell, ez más típusú összjátékot kíván. Ha ez nincs meg két ember között, akkor nem működik. És szerintem köztünk van, legalábbis az olvasópróbán úgy tűnt, ezzel nem lesz gond.

FE: Miért mondtál igent a felkérésre?

NE: Egyrészt több lábon akarok állni. Nem hinném, hogy ezért orrolnának rám a Katonában. Azt érzem, a lehető legtöbb dolgot ki kell próbálni. Másrészt mikor találkozhatnék Vári Évával? Sosem játszottam még vele, pedig remek színésznő és csodálatos nő. Harmadrészt megtisztelő dolog, hogy tartanak már annyira fontosnak, hogy nekem keresnek darabot. Jó érzés, hogy azért választottak engem, mert úgy gondolták, érdeklem az embereket, és jegyet vesznek rám. Kifejezetten imponál a hiúságomnak... Negyedrészt pedig: nemigen volt még olyan szerepem, aki nem szépfiú, nem hős, hanem egy srác. Izgalmas, többféle, többfajta színházi életet szeretnék élni.