Amíg a főiskolára föl nem vettek, lényegében nem léteztem – meséli. – Nem volt fiatalságom, nem volt életem. Fura, magamnak való, zárkózott gyerek voltam, kevés barátom volt, gyakran maradtam egyedül otthon. És bár lett egy tíz évvel fiatalabb öcsém, inkább voltam anyukája, mint testvére. A színművészeti felvételijén 42 kilósan, smink nélkül jelentem meg.

Jól tudom, hogy éppen akkor törted ki két fogad?

Igen, ék alakban. Strandon húzódzkodtam a vasrúdon, mint a fiúk. Fölemelni még sikerült magam, de visszafele már nem ment, összekoccant rendesen a fogam.

Még így is, elsőre fölvettek. Az addigi életedből hogyan szakított ki a főiskola?

Nagyon megijedtem, hogyan tovább. Mert

Szerencsére barátokra leltél a színművészetis osztályodban.

Igen, Kern, Verebes, Blaskó Péter, Papp Jancsi. A lányok, Piros Ildi, Sunyovszky Szilvia, Detre Annamária, Bus Kati, aki elment közülünk korán, és én. Így voltunk öten, lányok. Két ember kivételével mindenki 18 évesen került be. Mindannyiunknak voltak gátlásai.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Jól tudom, hogy az osztályfőnökötök, Várkonyi Zoltán nem foglalkozott túl sokat veletek?

Pár havonta egyszer, a vizsgák előtt jelent csak meg. De szerencsénkre volt két olyan pali az osztályunkban, mint Kern András és Verebes István. Ők választottak darabot, kiosztották a szerepeket, és meg is rendezték a jeleneteket. Mi ott éltünk a főiskolán.

Mi volt az első sikered?

Nem volt ilyen! De mindig kellett valaki, aki eljátssza a nagymamát. A Három nővérben én voltam Olga, a legidősebb és még örülhettem, hogy nem az öreg cseléd, Anfisza szerepét kaptam.

Főiskola végén Várkonyi azt mondta útravalóul, hogy ha 40-45 éves korodig meg tudsz kapaszkodni a pályán, talán színésznő lesz belőled. Mennyire viselt meg ez a kijelentés?

Hazavágott…! De ő ebbe valószínűleg nem gondolt bele. Azt hihette, ez egy megfontolandó tanács, és láthatta, hogy még mindig nem vagyok magabiztos. Ráadásul rögtön beleszerettem az egyik osztálytársamba, Lencz Györgybe. Később kiderült, hogy nem kellett volna, de született egy gyönyörű fiam.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Ha az embert még a saját osztályfőnöke sem biztatja, honnan nyer önbizalmat?

Olyanoktól, mint a csodálatos Laczkovich Piroska, aki jelmeztörténetet, vagy a feledhetetlen Szőllősiné, aki művészettörténetet tanított. Az ő kitüntető figyelmük és az osztálytársaim szeretete rengeteget adott. Kernnel, Verebessel, Papp Jancsival és Blaskó Péterrel állandóan együtt voltunk és segítettük egymást.

Hogyan találtad meg az összhangot a főiskolán kialakult életed és aközött, ami otthon várt rád?

Apám megbolondult attól, ha este tíz után mentem haza. Akkor már statisztáltunk a Vígszínházban. Várkonyi az Angliai Erzsébetet rendezte és éjjel tizenegy előtt lett vége. Én meg, mint Hamupipőke, rohantam az öltözőbe, kapkodtam le a ruhát, szanaszét dobáltam mindent és rohantam haza. Anyám és öcsém már aludtak. Apám karosszéke az ablak mellett volt, és csak azt láttam, ahogy a sötétben felvillan a cigaretta parazsa. Így várt engem. Mit csináltál, rivallt rám. Színházban voltam, feleltem.

Ezután följött hozzánk Blaskó, Kern és Verebes. Tessék elhinni, mondták, hogy az Erika semmi rosszat nem csinál, itt játszik a színházban, tessék eljönni megnézni! Én nem járok színházba, felelte apám. Akkor meg tessék elhinni, hogy ott van, és mi hazakísérjük, ajánlkoztak a fiúk. Addig győzködték, hogy nagy nehezen, erre az előadásra engedélyt kaptam, de mindig be kellett számolnom, melyik darab meddig tart.

Édesapád nem nézett meg színpadon?

Nem. Anyám sem.

Később sem?

Egyszer láttak, és az valószínűleg betette nekik a kaput: a Hallelujában néztek meg. Én marha, meg örültem, hogy eljöttek... Azt tudni kell, hogy a szüleim bigott vallásosak voltak. Már maga a tény, hogy színésznő lettem, nehezen fért bele az értékrendjükbe. Kornis Hallelujája remekmű, egyik meghatározó pontja volt az életemnek, nagyot ugrottam benne színészileg.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Kicsit visszatérve a kezdetekhez, a főiskola után Szolnokon kezdtél, ami szinte nem is alakulhatott volna jobban, mert Székely Gábor is odament, a folytatás pedig már színháztörténelem.

Zsámbékit büntetésből küldték Kaposvárra, Székelyt meg Szolnokra, én pedig, mert nem volt más ajánlatom, szintén odamentem. Éreztem, nagy kegyet gyakorolnak velem, hogy ne maradjak a levegőben. Az igazgató-főrendező, Berényi Gábor azt mondta, hogy mivel sok mindenben nem látott, ezért eleinte kicsiket játszom, aztán majd eldől, mi lesz. Ősz parókákban látott, rajzolt ráncokkal. Az ilyesmi még most is zavar, de szerencsére már kezdenek leszokni róla, hogy agyonsminkeljék a fiatalokat, amikor öreget játszanak.

Igaz, hogy egyszer Gobbi Hildára is rászóltál a Csirkefejben, amikor elkezdett ráncokat húzni az arcára?

Igen, Hilda hatvanhét éves volt és az öltözőben elkezdte fölvinni az arcára ezeket a vonalakat. Mondom neki, mit csinálsz? Annyi ráncod van, mint égen a csillag! Nagyon szerettem őt, neki lehetett ilyeneket mondani.

A Nemzeti Színházban találkoztatok először?

Igen, a Jegor Bulicsov és a többiek című Gorkij-darabban, ahol Básti Lajos volt Jegor, én a lánya.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Úgy mesélik, Básti Lajossal sem volt könnyű együtt dolgozni.

Egyesek azt gondolják, nem szép dolog nagy színészekről olyat mondani, ami emberi. Pedig nekik is voltak rigolyáik! Bástiról nem tudtam, hogy nem szabad a hajához nyúlni. Mivel kopaszodott, mindig parókát viselt, ami szépen be volt lőve és nagyon kényes volt rá, nehogy megborzolják. Ezt mindenki tudta, engem kivéve. Volt a darabban egy jelenet, ahol beültem az ölébe és ellátott jótanácsokkal azokra az időkre, amikor ő már nem lesz. Mondtam neki, papa, miért mondasz ilyet, és megcirógattam a haját.

Mindenki elbújt, még az egér is bemenekült a lyukba. Nem kezdtem el sírni. Ha valami baja van, majd elmondja, gondoltam. Már nem ültem vissza az ölébe, hanem odatérdeltem mellé, és így ment tovább a próba. Másnap kaptam tőle egy nagy csokor virágot egy levéllel, hogy elnézést kér, és köszöni, hogy ilyen jól viseltem a történteket.

Olvastam, milyen nehéz gyerekkorod volt, és azon gondolkoztam, hogyan tudtad cipelni a hátadon mindazt, amit otthonról hoztál? Ezt a történetet hallgatva az jutott eszembe, hogy a sok korábbi nehézség talán segíthetett. Hiszen már annyi mindenen túl voltál, hogy egy ilyen eset szinte „meg sem kottyant”. Jól gondolom?

Megszoktam, hogy ezek a dolgok megtörténnek. Hogy provokálnak, bántanak, belém rúgnak. Első osztályban odajöttek a pénzes szülők lányai, és kiszedték a tolltartómból a nekik tetsző ceruzákat. Azt mondták, nehogy szólni merjek valakinek. Apu be akart menni miattuk az iskolába, de mondtam, hogy nem kell. Mindent elloptak, most már talán békén hagynak. Nem is piszkáltak tovább, mert nem sírtam és nem szóltam a tanárnak.

A sírás mindig nehezen ment?

Igen, azt szégyelltem. Nem is nagyon tudtam! Annyira megkérgesedtem belül, mint egy öregember. Apámmal folyton veszekedtem. Megütött, nem is egyszer. Összesen három könyv volt a lakásunkban. Egy József Attila- és egy Ady-kötet, meg egy képzőművészeti kisatlasz. Ötéves koromban már tudtam olvasni, apám megtanított rá. József Attilának minden versét fejből tudom.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Mit találtál meg ezekben a versekben?

A furcsaságát és igazságtalanságát, hogy az élet kegyetlen veled, miként éled mégis túl. Hogy valaki, akit mindig rugdos az élet, mégis azt mondja: én, József Attila, itt vagyok. Kell, hogy legalább magadban legyen valamiféle hited. Kifelé nem érdemes mutatni, mert kiröhögnek.

Édesapád, ahogy idősödött, kedvesebb lett veled?

Igen. Együtt mentünk sétálni, elkísértem a piacra. Tudtam, hogy nem azért járt oda, hogy rendesen bevásároljon, hanem udvarolt a kofáknak, hogy kapjon tőlük házi pálinkát. Mindenütt megivott egy stampedlit, udvarolgatott még egy kicsit, majd mentünk tovább. Jólesett, hogy előttem nem szégyellte. Az élete vége felé nagyon jóban lettünk. Kijöttünk a Kékgolyó utcából azzal, hogy vége a kemónak, most már minden jó lesz. És akkor apám azt mondta, kislányom, egyet ígérj meg, nem akarok kórházban meghalni! Mindent megteszek, jó beteg leszek, csak te ápolj engem, ne idegenek. Akkor döbbentem rá, hogy már tudja. Azt feleltem, igen, megígérem.

A mamáddal milyen volt a kapcsolatotok?

Amikor veszekedés volt, vagy apu bántott, anyu olyankor köddé vált. Ezen éppen mostanában gondolkodom, hogy tulajdonképpen nem is volt vele igazán kapcsolatom. Míg apámmal mindig vitáztunk, anyám nem akart részt venni az életemben, távol tartott magától. Fiatal lányként, Munkácson bálokra járva élte az életét, apámmal viszont szükséglakásban laktak. Nem is értem, hogy tudta mindezt elviselni. Nem volt bevezetve a víz, nem volt vécé – semmi nem volt. Egy kút állt az udvaron, ahonnan mi, gyerekek nem hozhattunk vizet, mert hatalmas patkányok ugráltak ki belőle. Mindig mondtuk, hogy cica, cica!

Volt ott egy nagy grund. A fiúkkal rongylabdát csináltunk és fociztunk. Apám mindig nagyon megvert a zöld és lila foltok miatt. Ennek ellenére alig vártam, hogy megint a fiúkkal mehessek. Nagy dolog volt, hogy befogadtak, és nem úgy kezeltek, mint valami hülye gyereket. Sosem sírtam, ha épp megrúgtak. Azt gondoltam, velük lenni kiváltság.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Mikorra tanultál meg kiállni magadért?

A József Attila Színházban. Muszáj volt Pestre jönnöm, mert egyedül maradtam egy csecsemővel. A József Attilában két szerepet játszottam, igen rosszul, meg is buktam rendesen. Berényi Gábor főrendező nem akarta, hogy elmenjek, de azt valamiért igen, hogy mindenki előtt szégyelljem magam. Volt egy nagy társulati ülés, ahol fölálltam, és azt mondtam,

Berényinek vörös lett a feje, és azt kiabálta, mars ki, takarodjon innen! Körülnéztem. Csöndben, lehajtott fejjel ült az egész társulat, akik addig nagyon jó barátok voltak és biztattak. És ez fájt… Felmentem az igazgatói irodába, hogy fölmondjak. Szerencsére még élt az igazgató, az akkor már beteg Fodor Imre, aki azt mondta, egyetért velem. Azt javasolta, ne szóljak senkinek egy szót sem, és menjek el akkor is, ha ez neki fáj. Megígérte, elintézi, hogy ne legyen semmi bajom, mert azt is megkaptam, hogy sehol az országban nem lesz szerződésem.

Kiderült, Berényi Gábornak mi baja volt veled?

Soha nem tudtam meg.

Ezután kerested meg Major Tamást a Nemzetiben?

Igen. Megkérdeztem, emlékszik-e rám a főiskoláról. Azt felelte, persze. Mondtam, hogy nincs szerződésem. Erre azt felelte, hogy jöjjön, de senkinek egy szót sem, nehogy az igazgató, Marton Endre megtudja. Bemegy a stúdiósok közé, mondta, és statisztálni fog. Higgye el, ilyen csak egyszer lesz. Ha már ott van és leszerződött, akkor már a többi is menni fog. A Szép Heléna volt az első előadás, én a karban voltam a stúdiósokkal. Kaptam egy dalt, amiben nagy sikerem lett, és a következő munkám már a Jegor Bulicsov volt.

Így Majornak is könnyebb volt a dolga.

Nagyon büszke volt, de az egész Nemzeti ördögi helynek bizonyult. Ha egy színésznek baja akadt egy kollégával, nem beszélte meg vele, inkább följelentette.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

A Nemzetiben találkoztál Gobbi Hildával. Hogyan lettetek barátok?

Egy öltözőben öltöztünk. Neki nem derogált, hogy egy kis kezdő fiatal van mellette. Érdeklődő volt, imádott beszélgetni velem. Nagyon emberséges volt, jó humorral, mertem tiszteletlen is lenni vele. Valószínűleg a mássága miatt benne volt a félsz, vajon hogy közelítenek hozzá az emberek. Csodálkozott, hogy bennem nem volt félelem vagy tartózkodás. Hilda nagy ember volt, aki sokat szenvedett, mégis mindenkivel jót tett. Lakást szerzett, színészházat és színészmúzeumot csinált. A Pozsonyi úti lakásomat is félig ő vette meg nekem, mert a második válásom után nem volt pénzem. A másik felében Réz Pali (Széchenyi-díjas irodalomtörténész, többek között a Holmi főszerkesztője volt – a szerk.) segített. Ilyen emberek is vannak. Nagyszerű érzés volt, hogy viszonylag hamar vissza tudtam nekik fizetni.

A második férjed Bálint András volt. Könnyen elfogadta őt a fiad?

Jószerivel nem is ismerte az apját, egyéves volt, amikor végleg szakítottam vele. És később sem nagyon érdekelte, hogy van egy fia. Úgyhogy Balázst az Andris nevelte, és azt nagyon szépen és jól csinálta. Mi is sokáig jól voltunk, aztán ez elmúlt. Amikor a második válásom után beköltöztünk a Pozsonyi úti lakásba, 36 éves voltam. Azt mondtam Balázsnak, kisfiam, az a te szobád, ez az én szobám. Ott azt csinálsz, amit akarsz, már nagyfiú vagy.

Visszatérve a színházra, Szolnokon te játszottad Egérkét a Macskajáték ősbemutatóján, Székely Gábor rendezésében, majd később – Halász Judit betegsége miatt – beugrottál a szerepbe Sulyok Mária és Bulla Elma partnereként, szintén Székely rendezésében, a Pesti Színházban. Azt mondtad, a szolnoki előadást jobban szeretted. Miért?

Mert az állt közelebb az örkényi humorhoz. A Pesti Színházban Sulyok az előadás végére már olyan fáradt volt, hogy négykézláb mászott föl a lépcsőn az öltözőjébe, mellette az öltöztetőnő, aki fogta a ruháját, hogy ne csússzon el benne. Bulla ezt látva, kipattant a tolószékből és felkiáltott, hogy lálálááá, hopp, jaj, bocsánat, mire Sulyok nyomdafestéket nem tűrő szitkokkal illette. Gyűlölték egymást, és ezt Bulla minden előadás végén eljátszotta. A haldokló Sulyok párszor megpróbálta, hogy a darab végén, fölállva várja őt, de már nem bírta, akkor sem, ha megfeszült. Ezért volt ez különösen drámai előadás, mert amikor a halálról beszéltek, abban benne volt a sajátjuk is. A szolnoki előadásban a negyvenéves Hegedűs Ági még látta az öregség fonákját, azt, hogy milyenek az idősek, amikor meghülyülnek, és ezt a kettősséget játszotta el. Dráma volt benne, ugyanakkor egy nagyon finom rajzolat az öregségről. Amit Sulyok játszott Orbánnéból, az szeleburdi volt és acsarkodó, néha gonosz. Bulla Gizája meg a nyugalmat sugározta, hogy milyen Svájcban élni. Maradj nyugodtan, mondta az ő Gizája. De ugrálni kell, felelte rá Sulyok Orbánnéja, mert itt élek, és nem tudok egyről a kettőre jutni. '71-ben, Magyarországon. Mert én, Sulyok Mária, itt mászkálok hetvenévesen a cekkerrel… Egyszer, amikor megláttam, majdnem megállítottam az utcán, hogy segítsek neki, de úgy gondoltam, nem hozom szégyenbe. Este előadásunk volt, és akkor sem mondtam, hogy láttalak, Mária. Esett az eső, be volt kötve a feje egy kendővel, és egy rossz ballonkabát volt rajta. Nem volt nála esernyő, és nagyon lassan ment.

Mert ma este a színpadon újra az lesz! Azon töprengtem, vajon hogyan élhet? Mentem volna hozzá, de nem mertem.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Egyensúlyoznod kellett közte és Bulla Elma között, mert – ellentétük okán – vagy az egyikükkel, vagy a másikukkal lehetett csak jóban az ember. Választani kellett.

Igen, de én ezt valahogy megúsztam. Fél ötkor bementem a színházba, ötkor átmentem Sulyokhoz, és negyed hétig beszélgettünk az öltözőjében. Majd fél hétkor át Bullához.

Úgy tudom, Bulla Elma szimpátiáját azzal nyerted el, hogy amikor elfelejtette előadás közben a szövegét, te kisegítetted. Ez is a nyilvános főpróbán történt, amikor beugrottál?

Nem, hanem a premieren. Sulyok nem fejezte be a mondatot, és Bulla élvezettel figyelte, hogy lám, Sulyok nem tudja elmondani a szövegét. Majd a hosszú csönd után rájött, hogy nincs mese, most neki kell megszólalnia. De mit is kell mondani? Nem kapott végszót, ezért nem tudta: állt a színpad. Mivel két ekkora egyéniség állt a deszka két oldalán, a közönség nem is feltételezte, hogy baj van. Majd a súgó, aki addig Mária oldalán állt – mivel ott voltak nagyobb szövegek –, hirtelen elkezdett körbefutni a Pesti Színházban, át Bulla oldalára, és lehetett tudni, hogy sosem ér oda. Lábai dobogását tisztán hallhatták a nézői széksorokban. Tudtam, ha belátszom, az sem baj, mert Egérke bármikor benn lehet, így besúgtam Elmának a szöveget. Premier végén nem mondott semmit, de másnap kaptam tőle egy köszönőlevelet.

Micsoda emlékek! A Katona József Színház alapító tagja vagy, s azt mondtad, ott váltál igazán színésszé. Ott folytatódott tovább az a röpülés, ami a Hallelujával kezdődött el?

Igen, őrületes szerepekkel és boldogsággal. Akkor még nem volt ott Udvaros Dorottya és Básti Juli, így én voltam a nő. Nagyon jó szerepeket játszottam, és a szárnyalás nem szűnt meg, mert már nem csak egy ember emelt, mint Zsámbéki a Hallelujánál a Nemzetiben, hanem egy egész társulat.

Itt az is elég, ha a szemébe nézek Fekete Tibinek (művésznevén Fekete Ernő – a szerk.). Az Árkádiában volt egy páros jelenetünk, ahol ránéztem, és rögtön tudtam, jó vagyok vagy sem. Tibor képtelen hazudni a színpadon, ő maga az igazság.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

A Katonában kristályosodott ki benned, hogy az ember először megtanulja a szakmát, és amikor már nagyon jól tudja, el kell engednie az egészet?

Valószínűleg itt, igen. Átlépni a negyvenet nagyon kényes időszak egy színésznőnek. Én nem éreztem annyira, mert még ötvenévesen is a koromnál jóval fiatalabb szerepeket játszottam. De jöttek a fiatalok, és olyan eredeti és friss gondolkodást hoztak be magukkal, annyi mindent tudtak. Úgy éreztem, ha ezt el szeretném lesni, ahhoz egy csomó mindenről le kell mondanom. Olyasmiről, amit úgy hívnak, biztonsági játék. Az ember a színpadon maga elé rakja azokat a fogásokat, amik addig sikeresek voltak. Ebből aztán olyan páncélt lehet növeszteni, hogy az életben ki nem mászol belőle. Maradsz olyan, amilyen voltál, és soha többet nem történik meg veled semmi. Lehet, hogy sikeres leszel, de nem fogod azt érezni este, az úton hazafelé, hogy hú, de jó voltam ma!

Milyen volt elengedni a biztos kapaszkodókat?

Volt, hogy a kezdeti próbákon azt éreztem, figyelik, miként kínlódik az Erika, mert valamit másképp akar. A rendezők is észrevették, és az jó volt, mert ők meg ezt akarták, és arrafelé rugdostak, hogy akkor viszont csináld!

De leginkább csak akkor szólnak, ha rossz irányba mész. Ezen meg szoktak sértődni emberek, vagy azt mondani, a színházhoz nem kell rendező, meg ilyen hülyeségeket. Nincs és nem is lett volna a Katona az, ami, ha ez a három csoda nem kezd el ott dolgozni. Székely Gábor a tehetségével és tudatosságával, Zsámbéki a lazaságával és vagányságával, az Ascher pedig egy komplett őrült! Ez a három ember olyan csodákat tudott elhitetni és megcsináltatni velünk, hogy amikor már megszületett egy előadás – hiába mi csináltuk –, rácsodálkoztunk, milyen jó lett. A manó, Zsámbéki rendezésében – azzal nyitott a Katona –, utána jött Székely keze nyomán Bulgakov Menekülése. Ha csak ezekre gondolok, már ezért a kettőért érdemes volt! Ritkán esik meg egy színésszel, hogy olyan helyen van, ahol röpülhet. Ebben a színházban megtörténhetnek veled a csodák, mert garanciák rá azok az emberek, akik körbevesznek.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Megkérdezhetem, mikor léptél utoljára színpadra?

Két éve. Szerintem már nem is fogok…

Biztosan nem? Márciusban bemutatód lesz a Katonában.

Majd meglátjuk. Az előadásban valószínűleg egy székben fogok ülni, így nem kell szaladgálni. De az az igazság – és ezt sajnos kénytelen vagyok megérteni, akár tetszik, akár nem –, hogy a kollégák félnek velem dolgozni.

Azért, nehogy megbetegedj?

Persze. A Covid alatt az első perctől megtiltották, hogy kimenjek az utcára. Ha csak egy kicsit is megfázom, megyek a kórházba, és azt a tüdőm már nem bírná ki.

Gyakran gondolsz vissza az előadásokra?

Igen, a régiekre. A Menekülésre, a Hallelujára, az Afféle Alaszkára. Nem is előadásokra, hanem olyan pillanatokra, amiktől úgy éreztem, hogy nem csak a nézőben, de bennem is megakadt a levegő.

Saját bevallásod szerint nevetni a főiskolán tanultál meg, s beszélgetésünkben azt mondtad, sírni mindig is szégyelltél. Az elmúlt évtizedek alatt helyükre kerültek a sírások és nevetések?

Az utolsó öt évem olyan volt, mint egy görög sorstragédia. Egy rémes balesettel kezdődött, amikor egy próbán kificamodott és szilánkosra tört a vállam, s a bordáim is eltörtek. Éppen jól lettem, amikor jött a tél, és azt hittem, megfáztam. A színházban A mi osztályunk ment, amiben végig bent vagyok a színpadon. Mondtam, gyerekek, nagyon köhögök, ne haragudjatok, nem akarok kitolni senkivel, csakis akkor fogok, ha nagyon kell. Az a drága Kovács Lehel – imádom, olyan tehetséges – éreztem, hogy előadás közben másként figyel, mint szokott.

Mikor elmondtam az utolsó szövegem, Lehel kiszólt az öltöztetőnek, hogy rögtön hívják a mentőket, mert nem megyünk tapsra, hanem ő azonnal kihoz engem. Én minderről mit sem tudtam, csak azt éreztem, hogy az utolsó monológnál furcsa, elvarázsolt állapotba kerültem és már gépiesen mondtam a szöveget. Amikor sötét lett, éreztem, hogy valaki fölkap az ölébe, és fölszalad velem azon a hosszú lépcsőn, egészen a portáig. Lehel később azt mondta, azt nézte, hogy már szinte fekete volt a szám. Rögtön vittek a Korányiba. Elkezdtem szanatóriumokba járni nyaranta. Amikor ezen túljutottam, eláztatták a fejem fölött a lakásom, a plafon is leszakadt. Mivel lakáson kívül volt a probléma, a biztosító nem fizetett, de az sem, aki a fejem fölött a kárt okozta. De erről ne is beszéljünk többet… Akkor indult el az én kanossza-járásom a kerületben, egyik albérletből mentem a másikba. Egy húzós kocsival cipeltem, amim megmaradt, mögöttem jött a fiam, hátán az oxigénpalackkal. Végül, két házzal arrébb, megtaláltuk ezt a jóval kisebb lakást, amit a penészes, egykori otthonom árából venni tudtam. S amikor már azt hiszed, ezen is túl vagy, kiderül, hogy azért vagyok fáradékony, mert a tüdőm nyomja a szívemet.

Bodnár Erika (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Drága Kern Andris barátom, aki minden nap fölhív, szerzett nekem orvost, és megbeszélte vele, hogy oda fogok menni. Mentem is volna, ha reggel nem veszem észre a csomókat a mellemben. Kiderült, hogy jóindulatúak, félévente kell ellenőrizni. Egyetlen egyszer sem sírtam, szinte beletörődtem, hogy ezek most így jönnek. Mikor megvettük az új ágyamat, két napig a padlón aludtam. Majd végre elhozták és Balázs fölajánlotta, hogy összeszereli. De nem tudta összerakni, mert hiányzott belőle két csavar, ami tartja. Balázs fölhívta a céget, de azt mondták, csak egy hét múlva tudnak kiszállítani egy másikat.

Nevetni viszont nagyon tudok. Velem sokat röhögnek a kollégák, szeretnek piszkálni is. Amikor a színházi büfében tévét néztünk, és mentek ezek a Vágó-féle vetélkedők, hívtak, hogy Erika, gyere! Nem tudjuk, mi a válasz! És mindig örültem, hogy hívtak. Rajkai Zoli két videót vágott össze, egyiket az ötvenedik, másikat a hetvenedik születésnapomra. Mikor még volt Déryné-díj, stikában forgattak rólam, és a díjátadáskor a fiatalok kantátát énekeltek nekem, több szólamban. Mindenki csak nézett meglepetten körülöttem, és én nagyon büszke voltam rá, hogy bizony, nekem ilyenek a kollégáim, ilyen az én színházam! Ez mindent kifejez, akkor is, ha már nem ülünk le mindig beszélgetni próbák után vagy előadás előtt, mert mindenki szalad a dolgára. De ez bennem van, és meg is marad.

Nagyon szépen meg tudtad fordítani: akit eleinte csak bántottak, most szeretet veszi körül.

Igazad van. Ebbe nem is gondoltam bele, csak most, hogy így mondod. Amiket az ember átélt, vele élnek tovább, és az öregséggel nem fogynak el. Miközben azért „megyek szétfele”… Csak egy dologtól félek, szellemileg nehogy leépüljek. Minden nap ránézek a könyveimre, és felidézek belőlük valamit, hogy lássam, mire emlékszem. Jó, hogy még el tudok egy verset mondani, mert nem ment ki a fejemből, vagy jó, ahogy most itt beszélgetünk. Az ilyen élmények, ha nem is teljesen, de valahogy mégis meg tudnak gyógyítani.