- A kaposvári színházzal szemben áll egy vörös levelű fa, amely sokat jelentett önnek, amíg ott játszott. Noha az Örkény Színház előtt nem állnak nagy fák, akad olyan dolog, ami miatt kezd már jobban kötődni a helyhez?

- Azt hiszem, ez a fix pont most maga a színház. Vágytam már egy csapatra, társulatra, ahol izgalmas, érzékeny előadások születnek és az emberi létezés alapkérdései fogalmazódnak meg. Mostanra az Örkény az életem részévé vált. Nagyon szeretek itt lenni, amiben az is közrejátszik, hogy erősen kötődöm a helyhez, hiszen édesapám (Csákányi László – a szerk.) az egyik utolsó szerepét itt, az akkori Madách Kamarában játszotta A vád tanújában. Egyszer mesélte, hogy épp az előadást próbálták, amikor valaki szólt neki, hogy kint a parkolóban az autója nekigurult egy másiknak, mert nem húzta be a kéziféket. Szerencsére nem keletkezett komolyabb kár, és ezen mi akkor nagyon nevettünk. Most, amikor megérkezem a színházhoz és leparkolok, állandóan eszembe jut ez a történet.

Csuja Imre, Csákányi Eszter (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

- Az édesapja a mai napig viszonyítási pont önnek?

- Persze. Hamar elkerültem otthonról Kaposvárra, ahol húsz évet töltöttem el a társulatban, de mindvégig kapcsolatban voltunk édesapámmal, ma pedig úgy érzem, hogy ő utazott el egy időre Budapestről. Szerencsére a tévé rendszeresen adja az előadásokat, amelyekben szerepelt. Ez fontos nekem, mert emlékőrző ember vagyok, és szeretném, hogy tudjanak róla. Természetesen elfogadom, hogy a színészléthez hozzátartozik, hogy addig foglalkoznak velünk, amíg a művészetünk tart, a pillanatnak élünk, de

mivel még mindig nagyon ragaszkodom édesapámhoz, igyekszem életben tartani az emlékét.

- Mielőtt az Örkénybe került, kilenc évig szabadúszóként dolgozott. Miért döntött a társulati lét mellett?

- Nagyon élveztem a szabadúszást, fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt, most viszont adódott ez a lehetőség, én pedig úgy éreztem, ezt most meg kell lépjem. Mácsai Pállal a Terápia forgatásán találkoztunk, ami nagyszerű munka volt, és mind a ketten azt gondoltuk, hogy nagyon jó alkotótársak lennénk. Az Örkény Színházban egy kiváló csapathoz csatlakoztam, nagyon hasonlóak a gondolataink, az ízlésünk, a céljaink, és bízom benne, hogy izgalmasak lesznek a közös munkáink.

Csákányi Eszter a Hit, szeretet, remény c. előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

- Változik a viszony, ha valaki az ember főnöke lesz?

- Mácsai Pál nagyon nyitott igazgató. Mindenről pontosan tudni szeretne, és a döntési jog természetesen az övé, de közben rendkívül toleráns is, ha például valakinek külsős munkája van, filmezne vagy egy időre külföldre szeretne menni, ebben maximálisan partner és igyekszik a másikkal közösen megtalálni a legjobb megoldást. És annak ellenére, hogy ez egy társulat, mégis megvan benne a szabadság, továbbá azt érzem, hogy itt tényleg fontosak a színészek. Ez a fajta korrekt, őszinte létezés nekem sokat jelent.

- Korábban egy térdműtéten esett át, amely után a lábadozás hónapjaira távol kellett maradnia a színpadtól, az Örkény vezetése pedig úgy döntött, átszervezik a tavalyi évadot, hogy megvárják önt A hattyú című előadással. Hogyan élte ezt meg?

- Azt hiszem, a gyógyulásomban ez volt az egyik legnagyobb trambulin, mert már teljesen lemondtam róla, hogy ebben az előadásban játszhassak. Hihetetlen boldogság, hogy így reagáltak, és nagyon megdolgozom azért, hogy rászolgáljak a bizalmukra és erre a kivárt találkozásra.

- Az előadás rendezője Polgár Csaba, akivel Az átváltozás ban játszanak együtt. Korábban azt nyilatkozta, ha egy rendezővel nem tud együtt dolgozni, azt már a legelején érzi. Itt mi volt a kezdeti benyomása és hogy halad a közös munka?

- Polgár Csabát nagyszerű, széles látókörű színházi embernek tartom. Bennem sosem volt meg a vágy, hogy rendezzek, de Csabát izgatja ez az önkifejezési mód, és ehhez társul az ő nagyon egyedi látásmódja. Tudni kell különbséget tenni aközött, amikor színészként találkozunk a színpadon. Élvezem a próbákat, bár sok küszködéssel jár, hiszen

az utóbbi években elszoktam attól, hogy társulatban dolgozzam és mindent elölről kellett kezdenem.

Centiről centire haladok, időnként még csetlek-botlok, le kell győznöm magam, de közben végig azt érzem, hogy egy pillanatig sem kell zavarban lennem a társulat előtt, és ez rettentően fontos.

Mácsai Pál és Csákányi Eszter A hattyú c. előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

- Ez a második Molnár-darab, amiben játszik, korábban két rendezésben is szerepelt a Liliom ban, előbb 1983-ban Kaposváron, Babarczy László színrevitelében, majd 2001-ben Schilling Árpád rendezésében, a Krétakörben. Azt nyilatkozta, mindig azok a munkák érdeklik, amelyek a mai korhoz szólnak. A hattyú közel száz éve íródott, ennek a feltételnek mégis eleget tesz?

- A darab 1920-ban született, egy trónfosztott dinasztia tagjait mutatja be, akik megpróbálnak visszakapaszkodni a hatalomba. Ez a századeleji miliő ma már kevesek számára lehet ismerős, azt pedig véletlenül sem szerettük volna, hogy egy történelemkönyvet játsszunk el, ezért az egészet áthelyeztük a mába és azt a dekadens, újgazdag, kizárólag a karriert hajszoló elitet jelenítjük meg a színpadon, amivel nap mint nap találkozhatunk. Számomra ez egy nagyon riasztó világ, ahol a valódi érzelmek és az emberség teljesen lényegtelen, csak az előremenetel számít. Az különben már a nyílt próbán kiderült, hogy elképesztően jól működik a szöveg, amit a dramaturgunk, Szabó-Székely Ármin gondozott.

Megint rá kellett jönnünk, hogy Molnár Ferenc a magyar színházi írók közül az egyik legjobb, és a színész ilyen szerzőről álmodik.

Nagyszerű a dramaturgiája, tele van titokkal és nagyon mélyen áthatja a humor.

- Tavaly nyáron, a Madách Színház Szerelmes Shakespeare című előadásában egy uralkodót, I. Erzsébetet alakította, a mostani előadásban pedig Beatrixot formálja meg, akinek már kicsúszott a kezéből a hatalom, de nem bír beletörődni ebbe.

- A Szerelmes Shakespeare-ben csak három kisebb jelenetem van, ezért nincs idő arra a színpadon, hogy jobban megmutassam a szerep érzelmi gazdagságát. Magamban természetesen kielemeztem ezt a hideg, nagyon okos és kíméletlen nőt, akit egy ponton valóban megérint a színház, és egy pillanatra ő is elhiszi, hogy a szerelem tényleg fontos lehet. Ezzel szemben Beatrixban nincs semmilyen érzelem vagy emberi tartás, csak tervek és számítás, amit színészileg rendkívül nehéz feladat megjeleníteni a színpadon. Érdekes rálátni arra, hogyan képes a hataloméhség kiirtani egy ember személyiségét.

- Hogyan tudott közelebb kerülni a figurához, hogy hitelesen tudja megjeleníteni?

- Ha valami azonosságot kéne mondanom magamban a szereppel, akkor talán azt a fajta eltökéltséget említeném, ami ezt a nő hajtja. Én azt tökéltem el valamikor, hogy színésznő leszek, és végigcsinálom, mindegy, mi mindenen kell keresztülmennem. Ahogy Beatrix mondja a lányának: „Az akarat az egyetlen erő ebben a földi küzdelemben.” Csak épp nem mindegy, hogy ki mire fordítja az akaratát, mert sajnos lehet rossz dolgokra is használni.

Rég játszottam olyan szerepet, amin keresztül ennyire új oldalamat kell megmutatnom.

Csákányi Eszter (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

- Korábban túlmozgásos lényként jellemezte magát, a térdproblémák és a műtét utáni lábadozás azonban kényszerpihenőre ítélte. Mekkora szerepet játszott a felépülésében az eltökéltsége?

- Egész életemben a színház volt a legfontosabb, a műtétet követő hónapokban viszont kizárólag a felépülésemre koncentráltam, ami nagyon nehéz menet volt. Az nem volt kérdés számomra, hogy ezt is ugyanannyi akarattal és száz százalékosan fogom csinálni, mint a munkámat, de rengeteg küszködéssel járt, és kétségbe ejtett a folyamat lassúsága. Végül szerencsére meggyógyultam, amiben Hangody professzornak is nagy szerepe volt.

- Azóta jobban odafigyel, mennyit vállal?

- Egy bizonyos életkor fölött muszáj komolyabban venni a saját egészségünket. Mérlegelni kell, mennyi fér bele, és időnként tudni kell nemet mondani, még ha nagyon nehéz is. Nemrég felkérést kaptam egy külső munkára, amit egy ideje már terveztünk, de mivel az Örkény Színház következő produkciójában is benne leszek, ezt végül lemondtam. Úgy éreztem, nem bírnék el ekkora terhelést, pedig a színház kiadott volna, tehát nem ezen múlt. A betegségem előtt képtelen lettem volna visszautasítani egy ilyen lehetőséget, mostanra azonban már kicsit lenyugodtam, és gondolok a feltöltődésre.