- A Marivaux-mű fordítója Fábri Péter azt írta a darab kapcsán, hogy amikor először találkozott a szöveggel, úgy érezte, hogy szinte "lelépnek a papírról" azok az emberek, akiknek a történetét olvasta. A komédia alapján, te milyennek láttad ezeket az alakokat?

- Engem is elsőre megfogott a darab, merthogy rettentően szellemes és sokrétegű. Az élvezetes szöveg Péter érdeme, aki nagyon mai, de ugyanakkor nem „maiaskodó" fordítást adott a kezünkbe. Eleve úgy van felépítve a mű szerkezete, hogy a szereplők folyamatosan bekopogtatnak egymás egyre mélyebb és mélyebb lelki bugyraiba. Miközben nyitják-csukják ezeket az ajtókat, megijednek attól, hogy esetleg kiadták magukat, vagy éppen rátámadtak a másikra. Azt kell mondanom, remek pszichológiai érzékkel írta meg a szerző ezt a komédiát, hiszen arról mesél ez a darab - amiről nagyon sokszor a mindennapi kommunikációnk is árulkodik -, hogy mi az, amit ki merünk mondani, és mi az, amit csak gondolunk, valójában mi igaz, és mi az, amit csak igaznak hiszünk, vagy próbáljuk elhitetetni a másikkal. Úgy érzem, ez a Marivaux-mű bölcs humorral és igaz módon szól azokról a kis társasjátékokról, amelyeket folyton játsszunk egymással.

- Lehet azt mondani, hogy ez egy "könnyed" szerelmi komédia, és közben meg első osztályú lélektani dráma? 

- Abszolút! Pontosan emiatt gondolom azt, hogy ez egy nagyon értékes mű. Tulajdonképpen a darab végigjárja egy szerelmi kapcsolat összes lelki stációját. A főszereplők viszonylag gyorsan elkezdik tesztelni egymást, vagyis eljátszanak egymással egy csomó olyan adok-kapok játékot, amit jóllehet egy szerelmespár, csak sok év után tenne meg. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy minden viszony a cserebere játékon alapul, de sokszor azon múlnak a dolgok, hogy miként van felépítve ez az úgymond érzelmi-üzletelés része egy kapcsolatnak. Éppen ezért van egy kicsit kesernyés, ironikus hangvétele is ennek a komédiának. Finoman és rafináltan, de azt is körüljárja, hogy vajon az érzelmeknek engedelmeskedjünk inkább, vagy az eszünknek? Közben meg, ha jobban belegondolok, nem lehet igazán két okos mondatban megfogalmazni ennek a darabnak a lényegét, mert annyira szerteágazó és olyan sok mindenről szól. Ahogy az is jól látszik, hogy Pierre de Marivaux egy ilyen - most finoman fogalmazva - kipróbált gazember volt a maga módján, tehát jól ismerte azokat a helyzeteket, amelyeket beágyazott a darabba. Éppen ettől érvényes ez a mű ma is, hiszen ugyanezekre a játszmákra apellálnak a szappanoperák is, csak hát a felületet megmutatva, Marivaux története viszont sokkal mélyebb rétegeket érint.

- Az általad megformált könyvtáros-értelmiségi karakterről azt írta egy kritikus, hogy amolyan 18. századi Woody Allen-figura. Egyetértesz?

- Ahogy Péter (Fábri Péter, a fordító - a szerk.) is fogalmazott: ezek hús-vér figurák. Első pillanattól éreztem egyfajta érzelmi közösséget, hasonlóságot ezzel az alakkal. Elsősorban nem a tragikumában, hanem ahogy megéli a helyzeteket és viszonyul a dolgokhoz. Hortensius ugye egy filosz figura, akinek az alakján keresztül a mai értelmiség nehéz helyzetét is próbáljuk felmutatni. Persze nem ilyen szájbarágósan, hanem mindez csak úgy felsejlik az alak sorsa mögött. Ez az ember egyébként, a régi világokból merített etikai normákat próbálja megtanítani ennek a férjét gyászoló, magányos úrhölgynek. Egy ideig úgy tűnik, hogy jó táptalaja van ezeknek a filozófiai útmutatásoknak, és végre biztonságban érezheti magát anyagilag is. Ám egyszer csak az érzelmek kiverik az észt! Azt tudom mondani, hogy Marivaux nagyon szerethetően írta meg ezt a figurát. A korábbi előadásokon úgy vettem észre, hogy a nézők is együtt éreznek a tragédiájával, amikor muszáj távoznia a márkinőtől, és gyakorlatilag hajléktalanná válik, ami sajnos a hétköznapokból is igencsak ismerős helyzet.

- Nemcsak a sokrétegű mondanivalót adagolja rafináltan a szerző, de ti színészek is gondoskodtok az ínyenc tálalásról. Ebben az előadásban ugyanis minden egyes figurának saját zenehangja is van. Amikor egy szereplő éppen nem beszél, akkor zenél, és egyébként is végig mindannyian benn vagytok a színpadon. Ez remek érzés lehet!

- Valóban az, ahogyan a darab során a lelkünk különböző hangjai - a zenén keresztül is - megszólalnak. Nagyon-nagyon jó volt az elképzelés, amit Kriszta (Kováts Kriszta, a rendező - a szerk.) kitalált, hogy mi színészek, valódi zenekarként is megszólaljunk, ami igazán ritkaságszámba megy. Nem mellékesen, ezáltal a történet előre vitelében is segítjük egymást. Ez a zenés sóhajtozás ugyanis az a maszk, ami mögé bújnak nemcsak a főszereplők, hanem tulajdonképpen mindannyian, akik részt veszünk a darabban. Az éppen szereplő-beszélő alakoknak - mi többiek, zenészként -, hol ellenpontjai vagyunk, máskor meg éppenséggel aláhúzzuk azokat a tartalmakat, amelyeket ők megjelenítenek. Nagyon jól érzem magam előadás közben, mert egyszerűek a zenék, de nagyon kifejezőek. (A 2. váratlan szerelem zenéjét Szirtes Edina Mókus szerezte - a szerk.) Ettől jó ezt a komédiát játszani, mert az ember folyamatosan végigéli a többiek lelki rezdüléseit is, azáltal a figyelmünkkel, és a ráhangolódásunkkal is tudjuk támogatni azt, akinek éppen jelenete van. Egyszóval minden értelemben ez egy nagyon izgalmas játék!