A címen kívül (Amese marad) egyelőre mást most nem is osztanék meg a kedves érdeklődőkkel. Illetve talán még a szereplőket: Péter Ferenc, Vicei Natália, Pesitz Mónika, Csernik Árpád, G. Erdélyi Hermina, Pálfi Ervin, a rendező pedig László Sándor.

A bemutatón megjelent a temesvári magyar színhát kétautónyi különítménye – ugyanis a szegedi, a békéscsabai, az újvidéki teátrumokkal és természetesen a helyi Kosztolányival kiegészülve lassan két éve működnek együtt eurorégiósan az intézmények. Közös pályázatok, fesztiválok, rendszeres vendégszereplések, színészcserék jellemzik ezt az együttműködést, szóval valami elindult.

Tavaly vagy tavalyelőtt a Kisvárdai Lapok című fesztiválorgánumban a színikritikusok céhének elnök asszonya, a kisvárdai fesztivál egyik válogatója, Szűcs Kati arról írt kis szösszenetet, milyen az, amikor dudorásznak a szerbek. Nos, milyen is… Olyan, hogy muszáj a közelükben lenni. Nem a sramli- és/vagy muskátlis (azaz 3+2 óta ismert mulatós) zenére gondolok, hanem arra a bizonyos tiszta forrásból csobogóra, amit a népkörben a szemtelenül fiatalok játszottak, s amire a szemtelenül tehetséges Pálfi Ervin például kalotaszegi legényest táncolt. Róla egyébként tavalyelőtt Kisvárdán a szakmai beszélgetésen annyit mondta róla az igazgatója: Ervin egyszerűen ügyes. Hát – ha csak úgy nem.

A fent említett igazgató, Mezei Zoltán, valamit a művészeti titkárság és a műhelyek a színház lebontása óta egy szövőgyárban dolgoznak, és itt van a próbaterem is. A szerb tagozattal együtt kivonultak ebbe a nem hagyományos térbe… nem forradalmi tettként, hanem kényszerből, 4-5 évre, míg az új, parkra nyitható, szinte bármire alkalmas épületük kész nem lesz. Addig marad a majdnem használaton kívüli gyár, mert van, hogy a gépek próba közben beindulnak, s az ingázás. Az udvaron békésen nő a rózsa, a közeli műszaki középiskola előtt pedig szerb zászlóba burkolózó tizenévesek tüntetnek rendőri felügyelet mellett.