Azt nyilatkoztad, hogy inkább az elméleti, megbeszélős, asztalnál ülős próbákat szereted. Ennél a munkafolyamatnál ez meddig volt tartható?
Tudtunk elemezni, de annyit nem lehetett ücsörögni, mert nagyon kevés a szöveg az előadásban, akció viszont annál több. A szereplők jönnek-mennek, közben rosszullétek, orvosi vizsgálatok történnek, rengeteg olyan dolog, amit konkrétan meg kell csinálni. Nagy meló, hogy jól szóljon és igaz legyen: most ezeket az arányokat kell megérezniük a színészeknek. Mindig azt keresem, hogy sok múljon a játszókon, hogy a beállított jelenetek helyett megannyi döntést ők hozzanak meg a színpadon. Az összpróbák ahhoz kellenek, hogy a játszó megérezze, mire mennyi ideje van. Én meg
azt keresem, miként tudják a színészek valóságként megélni ezt az egész őrületet.
A Jelenetek a bábuk életéből egy korábbi Bergman-rendezésed itt, az Örkény Színházban. Egyszer már itt megtapasztalhattad, milyen egy Bergman-filmet színpadra állítani.
Bergmant nehéz rendezni.
Bíró Kriszta a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Miért?
Egyrészt attól, amit mondasz, hogy film. Más a dramaturgiája, a dinamikája, másként jönnek egymás után a jelenetek, mint a színházban. A Jelenetek a bábuk életéből esetében ezt a problémát nem éreztem, hiszen a Suttogások és sikolyokhoz képest az egy színdarab. De akkor is ugyanazokat a küzdelmeket kellett megfutni, hogy színházban nem tudunk vágni, ahogy filmen lehet, ezért sokkal több mindent meg kell mutatni. Bergman rengeteg szuperközelit használ: monológ alatt egy színész arcát látom, vagy azét, akihez beszél. Ugyanezt színházban nem tudom megcsinálni, mivel ott minden a szemem előtt van.
Hogyan oldottad meg ezt a problémát?
Az volt a cél, hogy olyan térben legyünk, ahol otthonosan mozoghatnak a színészek, meg tudnak szólalni a nagy bergmani monológok, de ne kelljen állandóan változnunk a térrel. Ez egy kicsit fából vaskarika-helyzet, de ezt nagyon szeretem Bergmannál, aki egyébként nagy kedvencem. A Jelenetek egy házasságból meg a Jelenetek a bábuk életéből című munkáit nagyon szeretem.
Az is lehet, hogy szép lassan végigmész majd a teljes bergmani életművön?
Azt nem hiszem.
Mondjuk a Personán?
Jó lenne megcsinálni, de ahhoz kell két olyan színész, aki… Mondjuk mindenhez kell.
Kiss-Végh Emőke és Csákányi Eszter a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Az akad.
Igen, de Bergmannál nagyon fontos, ki játssza, és miért ő csinálja. A munkanaplójában írja, hogy érik benne a Suttogások és sikolyok ötlete. Nem is ír szöveget, hanem azon agyal, ki játssza. Ebben a filmben a kedvenc színésznői szerepelnek (Liv Ullmann, Ingrid Thulin, Harriet Andersson, Kari Sylwan – a szerk.). Ez is egy nehézség, hogy akkor valaki legyen a Liv Ullmann. De ugyanakkor a színésznőknek ez prémium lehetőség.
Bergmannak alapvetően női történetei vannak, még akkor is, ha férfiak is szerepelnek benne. Neked is hasonlóan fontosak a női történetek?
Közel állnak hozzám. Sokszor jobban tudok lelkileg kapcsolódni ezekhez a kérdésekhez. El nem tudom képzelni, hogy rendezzek egy királydrámát, semmi közöm nincs hozzá.
Azt majd megcsinálja más. Bergmannak ebben a művében mi fogott meg?
Leginkább az emberi dolog, ami az összes Bergmanban megvan: kik vagyunk, honnan jövünk, mi a viszonyunk egymáshoz és a világhoz? Milyen túlélési stratégiáink vannak, mivel vértezzük föl magunkat?
Szeretem Bergmanban, hogy nem tagadja le, hogy a világ szar. Úgy érzem, ha ezt elfogadjuk, innen egyszerűbb nyerni.
Vagyis ez nem következtetés, hanem kiindulópont?
Innen érdemes elindulni, hogy ebben miként tudok érvényesülni, másokhoz kapcsolódni, boldog lenni. Bergman nagyon sok embernek úgy él a fejében, hogy egy összeférhetetlen, kibírhatatlan fazon volt, de a munkanaplójából kiderül, hogy ő valójában mindvégig kapcsolódni akart, csak volt valami difi.
Vajda Milán és Takács Nóra Diána a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Nehéz volt megküzdened Bergmannal? Ha túllépsz a nyilvánvaló tiszteleten, hogyan lesz a mű a tiéd?
Még ha nem is értem Bergmant, valamit mégis értek belőle. Azt érzem, ha olvasom őt, vagy nézem a filmjét, tudok hozzá kapcsolódni. Van egy csatorna, amibe könnyen bele tudok csúszni. Ilyen szempontból nincs bennem tisztelet, mert nem érzem, hogy rekonstruálni kellene azt, amit ő csinált.
A filmadaptáció esetén eddig a színház hátrányairól beszéltünk, de mik az előnyei?
Az, hogy nézőként jelen vagyok. Nem egy dobozt nézek, vagy a laptopom előtt ülök, ami a szemembe világít. Itt vagyok, és a színészek is jelen vannak.
Meg az energiák is ott vannak.
Igen. Itt is keresem azt, hogy a néző ne tudjon elbújni. Nem kukucska színpad lesz, amin megnézek egy felrakott történetet, hanem két oldalon, lelátón ül a közönség, hogy az emberek úgy érezzék, őket is meginvitálták ide, ők is itt vannak, ebben a házban. Ne tudják magukat kivonni, ne legyen az, hogy a közönség hátradől, és eltartja magától ezt az egészet. Ez lehet az előnye a színháznak, főleg, ha jól sikerül, de ez sokkal többet kíván a nézőtől is, mint amikor megnéz egy filmet. Itt, ebből a térből nehéz kimenni, mert valaki épp a színpad túloldalán ül, el kell haladni egy haldokló nő mellett, szóval ez az egész helyzet teljesen abszurd. Rákényszerít, hogy jelen legyek, és befogadjam. Szerintem az összes streaminges felvétel meg a Covid eszméletlen kártékony volt a színház szempontjából, mert arra nevelt, hogy mindent letojhatok, mindent bezárhatok. Tizenötször is belekezdhetek egy filmbe, öt perc után véleményt mondhatok róla, ha még sincs hozzá kedvem. Tíz-tizenöt évvel korábban több dolog belefért a színházba, több hülyeség, több titok. Most mindent azonnal meg kell, hogy értsek.
Minden ki is van pakolva.
Igen, és ha nem értem meg öt perc alatt…
Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Terhes Sándor és Takács Nóra Diána a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Akkor már megyek is tovább.
Túl nagy szabadság került át a befogadói oldalra.
A streaming pedig a néző totális kiszolgálása. Monitorozom, mi az, ami tetszik, és direkt olyat gyártok. Ez nagyon veszélyes kör, a színháznak meg pláne.
És ebbe nem szabad belemenni?
Nagyon nehéz nem belemenni, de azt érzem, ha a színház ebbe belemegy, akkor…
Látsz erre utaló jeleket?
Igen.
Vissza kellene hozni a titkot a színházba?
Ez nagyon fontos, mert az is a jelenlétnek szól, hogy nem tudok mindent. Nézek egy színészt, és kíváncsi vagyok rá.
Terhes Sándor a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
És a néző ne készen kapja az egészet, hanem dolgozzon meg érte?
Igen. Engem az sem zavar, ha úgy megyek haza egy előadás után, hogy nem értem, amit láttam, vagy még otthon is dolgozik bennem, és erre Bergman nagyon alkalmas.
Ami jó, azt még napokig magadban érzed, mert vannak benne olyan mondatok, helyzetek, szembesítések, amiket nem tudsz pikk-pakk feldolgozni.
Miért pont ezt a művet vetted elő?
Piszkosul fáraszt a darabkeresés, de egyik éjjel bevillant, hogy újra kellene nézni a Suttogások és sikolyokat, ami egészen újszerűen hatott rám. Nagyon tetszett, hogy igazából nincs benne történet, vagy ha van is, az nagyon röviden elmondható. Három nő várja, hogy a negyedik meghaljon. Innen nézve, ennyire egyszerű a dolog, közben meg végtelen lehetőség rejlik benne, és irtó komplex. És amikor elkezdtem fejben kiosztani a szerepeket, éreztem, hogy ez egy jó anyag. Nagyon más, mint a Jelenetek a bábuk életéből, ami egy szövegközpontú, lélektani mélyfúrás, ahol a bántások és a kapcsolódások is a szövegben történnek meg. Amiből itt nagyon kevés van.
Ebben a műben sokkal titkosabb dolgok és mélyebb rétegek vannak, amik nem is biztos, hogy mind felszínre kerülnek.
A színészeknek is ez volt a próbafolyamat elején a kihívás, hogy mivel nagyon keveset szólalnak meg, amire eljutnak odáig, akkor annak már komoly jelentősége van.
De mi történik a csöndben? Mert sosincs csend, valami mindig dolgozik közben.
Vagy én gondolok valamit, vagy rólam gondolnak, vagy azt gondolom, hogy ő azt gondolja rólam, vagy vágyom valamire, vagy undorodom valamitől, ezerféleképp lehet ezt szétszálazni. Ez volt a próbafolyamat eleje, hogy tisztázzuk, ki miben van benne, ki mire vágyik.
Bíró Kriszta és Terhes Sándor a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Gyakorlatilag a csöndek a felfutásai az azután megszülető párbeszédeknek?
Igen, meg dialógusok közben is nagyon sok a csend.
Gondolom, csöppet sem mindegy, milyen hosszúak azok a csendek.
Ez egy lelkileg erősen roncsolt anyag, mert végállapotokat mutat meg. Nemcsak a halált, hanem valahogy az egészet.
Mindenki rosszul van ebben az előadásban.
És nem tudnak segíteni egymásnak.
Nem, ez örök bergmani téma, hogy valódi közelség, amire a figurák vágynak, nincsen.
Mi lehet a feloldás? Vagy pont az a lényeg, hogy nincs feloldás, és kedves néző, ezt vidd haza?
Gyönyörű kísérletek vannak az előadásban arra, hogyan lehetne feloldani a csendet, a ridegséget vagy a távolságot, ami köztük van. Szerintem ez már a néző feladata kell hogy legyen, hogyha ezt hazaviszi magával, tükrözze a saját életére. Bergman ebben nagy, hogy tud adni. Kevés az olyan alapanyag, ami tényleg ad valamit a nézőknek. Nem mondanivalót, az túl egyszerű lenne.
Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás és Takács Nóra Diána a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Ezért nem is lehet kimondani, hogy próbáljatok meg közelebb kerülni a szeretteitekhez, hanem ezt valahogy csinálni kell. Bergman hosszan mutat fel nagyon rossz mintákat, és ezzel létrehoz a nézőkben egy olyan tükörhelyzetet, hogy a fenébe, így nem lehet!
Ez olyan, mint amikor cirkuszban a bohóc nem veszi észre, hogy van valaki a háta mögött, és a gyerekek ordítják, hogy fordulj meg, ott van! Ha jól sikerül egy Bergman, ez a hatása, hogy már a néző mondja, hogy fordulj már meg, érintsd már meg, szólalj már meg, csinálj már valamit!
Mert minden ember élete tele van elakadásokkal. Vagy a párkapcsolatában, vagy az anyjával, apjával, gyerekével, olyan nincs, hogy valakinek ne lenne legalább egy olyan pont, ahol elakadást érez. Ezért viselkedik úgy egy kapcsolatban, ahogy nem is akarna, és nem is tudja fölfejteni, miért történik vele mindez, miért nem tud valamit kimondani, vagy épp miért mond ki dolgokat. Tehát ez nagyon komplex téma, és ilyen szempontból rendkívül aktuális is. A film több mint ötvenéves, de úgy érzem, azóta semmi nem változott. Sem a halálhoz való viszonyunk, hogy milyen, ha meghal egy testvérünk vagy egy szerettünk, sem az, hogy emberként miként közlekedünk.
Ezek a dolgok változatlanok maradtak, mert az ember sem változik.
Lehet, hogy most más a kütyünk, mint korábban, és ma kocsival járunk, nem lóháton, de minden maradt ugyanaz.
Miként alakult benned a darab, ahogy elkezdtél rajta dolgozni a színészekkel?
Igen kemény és rothasztó az alapanyag, nincs benne semmi humor. Egy nagyon komplex mű, ami a végtelenségig nyitható. Csomószor van olyan – ami eleve jellemző rám –, hogy egyik próbán mondok valamit, a következőn meg totál mást, de az anyag teljesen ezt hozza be. Hogy próbáljuk ki úgy, hogy megölelitek egymást, vagy úgy, hogy egymáshoz sem értek. Mindkettőben benne lehet az igazság.
Nagyon izgalmas a munkamódszeredben, hogy beleengeded magad a folyamatba, ami úgy alakul, hogy hagyod, hogy az egész hasson rád.
Így van, ahogy mondod, nem szoktam kész ötletekkel érkezni. Engem az érdekel, ki az, aki a szerepet játssza. Ha Csákányi Eszter lesz Karin, akkor az valóban ő legyen az.
Mindenki élvezi ezt a szabadabb munkamódszert?
Én úgy látom, hogy igen. Aki átadja magát ennek, az lelhet benne élvezetet, de ez nehéz is, mert a színésznek is sérülékenynek kell hozzá lennie.
Vajda Milán a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Bizalom is kell hozzá.
Igen, magammal, felém és a partnerek felé.
Hogyan alakult ki a munkamódszered? Mert ez, ha jól gondolom, belőled jön.
Igen. Színész szakon végeztem Kaposváron, és pályakezdőként azt éreztem, nagyon nehezen boldogulok. Színészként nagyon érdekelt volna, ha úgy dolgozhatom, mint ahogy most tesszük.
Vagyis megcsináltad magadnak azt a rendezőt, akire színészként vágytál volna?
Igen, de ebben nem volt semmi tudatosság. Azt éreztem, másként is hozzá lehetne nyúlni a színészhez, többet is rá lehetne bízni.
Ez minden színészre érvényes lehet?
Alapvetően igen, az már rendezői kérdés, ki tud ezzel kezdeni valamit. Felismerni, hogy valakit segít, mást viszont akadályoz, frusztrál vagy épp elbizonytalanít. Volt, aki halálosan befeszült, és ott váltani kellett.
Jelenleg milyen a közös munka?
Terhes Sándor, Takács Nóra Diána, Kiss-Végh Emőke és Bíró Kriszta a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Nagyon jó, egyben vannak, és mindenkinek fontos. A színészek szeretik Bergmant, mert érzik, hogy tétje és súlya van, itt nem lehet mellébeszélni, és nagyon erősen jelen kell lenni.
Mivel a helyzetek emberileg szélsőségesek, nincs senkinek üresjárata, hogy csak úgy elálldogál, vagy megtámasztja a falat. Ehelyett ezerrel zakatol mindenkiben valamilyen szándék vagy történet.
Tehát a színészi jelenlét itt mindennél fontosabb.
Nekem mindig az. Ha vannak is ügyetlenségek, azt érzem, hogy ha a színész száz százalékosan jelen van, akkor mindent jól fog mondani. Mondatokat vagy hangsúlyt soha nem szoktam beállítani, mert azt érzem, kamu, amikor valaki ezt kívülről megmondja.
Az teszi helyre, ami mögötte van?
Igen, a gondolatnak kell vezérelnie.
Ha a színész agyban is ott van, és érzi azt, amiben van, akkor nem tud rosszul megszólalni. Mindig azt a hangot keresem, ami olyan, mint a valóság.
Nem szeretem, amikor színjátszás van, amikor úgy csinálnak, mintha. Ebben a műben a nyílt színen hal meg valaki, ami egyértelmű, hogy felmutatás, de lelkileg akkor is bele kell engedni magunkat ezerrel.
Itt nagyon nehéz lehet a patikamérlegesdi, jól adagolni a drámai pillanatokat.
Az lesz, de nem is tudom, lehet-e, mert annyira tömény az anyag, olyan sok feszültség van benne. Erre is mondtam, hogy nincs benne humor, de ezt arra is értettem, hogy nincs benne üresjárat, hanem minden fontos, és a nagy egész része. A feloldás pedig, jó esetben, otthon fog megtörténni a nézővel, hogy ezt magában feldolgozva, válaszokat ad magának.
Kiss-Végh Emőke a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Vagy hogy kérdéseket tesz föl magának.
Igen, és lássa, hogy lehet másként is.
Mindegy, hány évesek vagyunk, az életen lehet változtatni. Eljöhet az a pillanat, amikor az ember szembesül önmagával.
Aminek színházcsinálóként talán még jobban érzed a fontosságát, hiszen a színház alkalmas arra, hogy mindezt előidézze.
Igen, és szerintem a belső igény erre megvan a nézőben is.
Tehát, ha valaki bejön a színházba, akkor már eleve...
Igen, akkor valamire vágyik. Nem is ilyen nagy szavakra gondolok, mint a katarzis, de hogy valami átmossa a lényét vagy a gondolatait. Ez is kérdés, ki miként kapcsolódik ki. Az is kikapcsolódás, ha valamin szétröhögöm magam, de az mondjuk lehet egy stand-up.
Én azt keresem a színházban, és ritkán élem át, hogy teljesen oda tudjam adni magam.
De mindig erre vágysz.
Igen, arra, hogy megszólítson.
Izgalmas a szereposztása az előadásnak.
Igen. Kiss-Végh Emőke játssza Ágnest…
…aki haldoklik. Ez is komoly színészi kihívás!
Nagyon. Nagyon nehéz hitelesen megcsinálni, mert kérdés, mi számít annak. Bíró Kriszta játssza Máriát, a fiatalabb lánytestvért, Takács Nóra Diána pedig Annát, a szolgálót. Terhes Sándor az orvos, Bíró Kriszta férje Vajda Milán, Csákányi Eszteré pedig Csuja Imre lesz.
Melyikükkel dolgozol együtt most először?
Milánnal meg Csujával. Sanyival már nagyon sokat, a Dollár Papa Gyermekeinél is, ez már több mint tízéves kapcsolat. Krisztát régről ismerem, mert tanított a főiskola előtt, a gimiben. Takács Nóra Dianával a Jelenetek a bábuk életéből című előadásban dolgoztunk együtt, Eszterrel meg együtt játszottam, tehát színészként partnerek voltunk.
Kiss-Végh Emőke a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Kiss-Végh Emőke állandó alkotótársad, hiszen a Dollár Papa Gyermekei elnevezésű színházi műhelyt együtt alapítottátok. Emőke társad a magánéletben is, és gondolom, állandó ihlet-forrásod.
Igen, és biztos, hogy az ő látásmódja összeszorosan kapcsolódik az enyémmel. Osztálytársak voltunk a főiskolán, együtt éltük meg a színészképzést, a pályára kerülést, meg azt, ahogy a saját lábunkra álltunk. Ízlésben mindig nagyon közel voltunk egymáshoz. A főiskolán partnerekként mi tudtunk a legjobban együtt dolgozni,
semmit nem kellett magyarázni, mert mindig ugyanazt gondoltuk és csináltuk. Félszavakból értettük egymást.
Ritka és értékes egy-egy ilyen találkozás! Mi volt még fontos kihívás a próbák során?
Utálom azt a szót, hogy kémia, de mégis van valami ilyesmi, akkor is, ha semmiféle szexualitás nincs benne. Az a fontos, hogy ez munka közben létre tud-e jönni. Meg tudom-e úgy érinteni a másikat, merek-e előtte sebezhető lenni. Lehet, hogy erről a másik nem is tehet, és ennek semmi köze a tehetséghez!
Egész egyszerűen állatok vagyunk. Tavaly rendeztem a Kék lagúnát a Trafóban, és annak is nagy tanulsága volt, hogy vannak szagok, színek, formák, jóformán nem is tudjuk, valójában mihez kötődünk.
De ezekre reagálunk.
Terhes Sándor és Bíró Kriszta a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Igen, vagy érzünk valamit. Ki szimpatikus, ki nem, nagyon bonyolult, egész egyszerűen nem értjük. A párkapcsolatok furcsa mód ebben az anyagban pont úgy működnek, hogy azt érzed, ezeknek az életben nem volt közük egymáshoz, mégis lett több gyerekük.
Már túlvagytok egy nyílt próbán. Milyenek voltak a visszajelzések?
Működött a dolog, és beszélgettünk is a közönséggel, gyűjtöttünk visszajelzéseket. És ott mondott valaki a nézők közül konkrétumokat arról, miként beszél egy haldokló. Magamnak ellentmondva, ott azt éreztem, hogy ez azért mégiscsak színház, nem egy hospice ház. Itt van az a patikamérleg, amit kérdezel, hogy mennyire tudjuk úgy művésziesíteni, hogy ne merüljön fel a nézőben, hogy a való életben ez miként van. Miközben ez bennem is ellentmondás, mert keresném, hogy minden reális időben menjen.
Nagyon érdekel a színházban, hogy sűrű legyen, és ne legyen benne színházi idő.
Szeretek elidőzni kis részleteken, ez is kiveszőfélben van.
Ez itt, a Stúdióban pont izgalmas!
Igen, az, hogy közel vagyunk, együtt vagyunk. Az a rendezői feladat, hogy a néző már az elején megértse, hogy
ez lassú lesz. Együtt fogjuk végigcsinálni, és jó lesz, akkor is, ha rossz lesz.
A Kék lagúna nagyon más anyag, de most, ahogy próbáljuk a Suttogásokat, azt érzem, ugyanazok a nehézségek, mint ott. A néző figyelmének vezetése, bizalmának megnyerése, a sokkolás, de az ismerős dolgok felmutatása is, hogy a közönség ne azt gondolja, hogy ez valami távoli, egzotikus dolog.
Egy színházi előadás nem hagyhatja figyelmen kívül azt a világot, ami körbevesz minket. Hogyan lehet ennek a tapasztalatait jól ötvözni a produkcióval?
Takács Nóra Diána a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Nehéz, mert itt vagyunk a belvárosban, az Asbóth utcában. Körben belső udvarok, zajok, a mentő itt van a Deákon, és nincs olyan előadás, hogy ne menjen el szirénázva. Amikor elkezdtünk próbálni, volt egy ötlet, hogy legyen az előadásban petróleumlámpa, hogy a színészek fénnyel tudjanak bejönni. Ki is próbáltuk, de nevetséges volt, mert a környezetet nem lehet kizárni. Bent van egy eszméletlen nagy feszültség, miközben kint elmegy egy mentőautó, vagy felröhög egy turistahorda. Megpróbálhatunk izolált világot létrehozni, de nem lehet. Miközben ez tök felszabadító is volt, mert azt éreztem, hogy akkor ezt el kell engedni.
Nem kell manólámpa, gyertyaláng, inkább vállaljuk, hogy itt vagyunk a város ütőerén, a Madách tér közelében.
Nem tudunk úgy csinálni...
…mintha nem itt volnátok.
Igen. Ezt kezdtük el keresni a díszlettervezővel, meg a jelmeztervezővel, Balázs Julival és Kiss Tibivel. Miként lehetne, hogy egy kicsit itt is vagyunk, de színházban is és a Bergman-történetben is. Miként tudunk úgy ötvözni dolgokat, hogy ezt a mai néző is elfogadja. Éppen ezért a jelmez és a díszlet nagyon minimalista, lesz egy óriási franciaágyunk a haldoklónak, és két lelátón a nézők egymást is tudják nézni, ami óhatatlanul hátteréül szolgál majd a történéseknek.
Hol van a férfiak helye ebben a kifejezetten női darabban?
Itt csak karácsonyfadísz-funkciójuk van. Pont annyit adnak hozzá, amennyit kell.
Nemcsak a sztoriban nincsenek jelen, hanem a karakterek életében sem.
Mindkét férj jön-megy, fel-felbukkan, de se a gyerekekkel, se a feleséggel nincs valódi, létező viszonyuk. Azokat a karaktereket jobban kibontani nem nagyon lehet. Volt erre ötlet, de letettük, mert félreviszi a történetet.
Jól látom, hogy miközben egyre többet rendezel, egyre kevesebbet játszol színpadon?
Ez valóban így alakult. Szívesen játszanék, nincs bennem tudatosság, hogy ezt kikoptassuk.
Rendezés közben rád szokott törni a vágy, hogy egy-egy szerepet el is játssz?
Terhes Sándor és Kiss-Végh Emőke a Suttogások és sikolyok próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Bergmannál mindent eljátszanék. Persze most nagy a szám, mert kívülről mindig könnyű. Ötszázszor hallom a szövegeket, és akkor az ember már annyira magáévá teszi, hogy óhatatlanul elképzeli, miként kellene.
Bergman a nőket helyezi fókuszba, és a te világlátásod is nőközpontú. Mondhatjuk, hogy női fókuszból érdemesebb nézni a dolgokat?
Bergman azt írta magáról a naplójában, hogy imádja a nőket, de ő valójában nem is férfi, hanem egy leszbikus nő. Bennem nincs ilyen, de úgy érzem, elég volt a férfi fókuszból, mert mi, férfiak már lejártunk. Ma már szerencsére – sajnos csak tőlünk nyugatabbra – vannak női kvóták, hogy egy stábon belül hány nőnek kell lennie, és ezt igenis erőltetni kell. Ide is biztos, hogy több nő fog eljönni előadást nézni. Csomószor érződik, hogy a színházba azért jön el egy férfi, mert egy nő neki is vett jegyet.
Vagyis nálunk legalább a kultúrafogyasztás a nők kezében van.
Az biztos. De a kultúracsinálásban még teljes az aránytalanság.
Fejléckép: Ördög Tamás a Suttogások és sikolyok olvasópróbáján (fotó/forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
hírlevél
