Ez a második évadod a Thália Színházban. Nagyon más a miskolci és az itteni élet?

Ezen időnként én is szoktam gondolkodni. Miskolcon nagyon intenzív volt a létezés, két lépésre volt a művészbejáró, rengeteget próbáltunk, sok bemutatónk volt egy évadban, állandó készenlétben álltunk. Pesten nyugisabb minden, negyven perc, amíg beérek a színházba, az éppen elég idő arra, hogy ráhangolódjak az előadásra vagy a próbára, két premierem van idén, általában blokkokban játszunk, ami egy teljesen másfajta trenírozottságot igényel. Szeretem ezt. Úgy érzem, jobban be tudom osztani az időmet. Nyilván nem lehet összehasonlítani egy vidéki és egy fővárosi színház repertoárját, hiszen Miskolcon sokféle igényt kell kielégíteni, a legkülönbözőbb műfajú darabok vannak műsoron, a Thália pedig a főváros sokszínű színházi palettáján a minőségi szórakoztatást képviseli, azt kell mondjam, hogy nagyon jól, mert remek dolgok születnek. Van lehetőségem arra, hogy a vígjátéki szerepek mellett, amiket egyébként nagyon szeretek, a drámai oldalamat is megmutassam.

Persze sok ember hiányzik Miskolcról, de azokkal, akikkel közeli kapcsolatot vagy barátságot ápolok, most is jóban vagyunk – vagy ők jönnek vagy mi megyünk, szóval ez jól működik.

Tíz év után fölállni, elkezdeni egy új életet egy másik városban, beilleszkedni egy új színházi közösségbe, nem lehetett könnyű. Nem féltél?

Jaj, dehogynem. Csak annyira jól álltak össze akkor a dolgok, hogy teljesen egyértelmű volt, nekünk most ide kell jönni, és ez abszolút jó döntésnek bizonyult. Ha csak arra gondolok, hogy Laci megkapta azt a lehetőséget, hogy rendezzen, amire nagyon vágyott, már megérte. A Fehér Babák szerintem a Thália Színház ékköve.

Abban az öltözőben beszélgetünk, ahol melletted Molnár Piroska öltözik. Mennyire voltál megilletődött, amikor először beléptél a Thália Színházba?  

Természetes, hogy amikor egy új helyre mész, ismeretlen emberek közé, akik közül sokakat addig csak távolból csodáltál, akkor van valamiféle keresgélés, bizonytalanság, nyilván a legjobb formádat igyekszel hozni, ugyanakkor a színpadon ezt félre kell tenni, mert ott a szerep az első, és

Ott felül kell kerekedni ezen, akkor csak a színház iránti szeretet és az elhivatottság számít.

Szabó Győző és Czakó Julianna a Fehér Babák című előadásban (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)

Jó szerepeket játszol, sokféle műfajban megmutathatod magad, de ahogy említetted, a Thália profilja elsősorban a minőségi szórakoztatás. Nem hiányoznak a nagy drámai feladatok?

Nincs hiányérzetem. Ott van nekem a Ványa bá, amiben Jelénát alakíthatom, ami az egyik legcsodálatosabb szerepem a pályám során, és most kezdtük el próbálni Dürrenmatt A csendestárs című darabját Szikszai Rémusz rendezésében, ami egy szép és fájdalmas love story lesz. Az pedig különösen jó, hogy Budapesten, szemben a vidéki színházakkal, ahol kevés előadás ér meg egy évadnál többet, mert nincs elég néző, hosszasan repertoáron lehet egy-egy darab, a Ványából például már az ötvenhez közeledünk. Ráadásul én szeretem folyamatosan építgetni a szerepeimet, piciket hozzátenni, másképp csinálni, új és új dolgok jutnak eszembe, amire így megvan a lehetőség. Külön bónusz, hogy ebben a kollégák abszolút partnerek.

A bohózatokat is azért szeretem játszani, mert azonnali visszajelzést kapunk a nézőktől: nevetnek, tapsolnak a poénokon, a helyzetkomikumokon, örülnek, és meghálálják, ha azt látják, hogy a színészek mindent beleadnak.

Te agyalós vagy inkább ösztönös színész vagy?

Ezt szerepe válogatja. A Hisztériával kifejezetten sokat kellett birkózni, rengeteget gondolkoztunk azon, hogy lesz fogyasztható az előadás. De amikor közeledünk a bemutatóhoz, például egy olyan nagyságú szerep esetében, mint Jessica, a főpróbahéten már csak azzal álmodom. Olyankor kicsit már-már fanatikussá válok.  

Azt nyilatkoztad, nem zavar a meztelenség, ha annak indoka van. Ebben a szerepben vetkőznöd kell. Ehhez mennyire van szükség bátorságra?

A meztelenséghez nem annyira bátorságra van szükség, hanem inkább valami fajta gátlástalanságra. Ha a történet szerint hat jeleneten keresztül állsz meztelenül egy szekrényben, azzal nincs mit kezdeni, nem lehet kikerülni. De soha nem vetkőztem azért, mert valaki azt mondta, hogy az majd milyen jó lesz. Egyébként pedig azt gondolom, hogy bátor vagyok.

Czakó Julianna, Kövesi Csenge és Szabó Győző a Ványa bá című előadásban (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)

A most repertoáron lévő előadások közül mi a kedvenced?

A legkedvesebb most a Fehér Babák, aztán következik a Hisztéria, A hülyéje, a Ványa bá és az Egy a ráadást is szívesen játszom, de ez a sorrend.

A Ványa bából készült egy filmváltozat, ami más korba helyezi a történetet, és a szöveg is különbözik a színpadi változattól. Amikor benne van a fejedben egy előadás, a testedben, a lelkedben a szerep, és egy teljesen más kontextusban, más mondatokat megtanulva kell megformálni a karaktert, ráadásul nem színházi, hanem filmes eszközökkel, az mennyire nagy kihívás?

Hát nem volt könnyű. Két teljesen különböző műfaj színház és film, nagyon máshogy kell játszani, abszolút másfajta koncentrációt és jelenlétet igényel. De talán éppen ezért teljesen el tudtam szakadni a színpadi alakításomtól. A végeredménynek pedig kifejezetten örültem, kellemes élmény volt megnézni az elkészült alkotást. Kicsit feszengtem, hogy állandóan én voltam a vásznon, de talán, ha majd többször látom magam, megszokom... (nevet)

Egyébként visszafelé működött? Az, amit megtapasztaltatok a filmforgatás közben, hatott a színpadi játékra vagy hozzáadott a szerephez?

Igen, abszolút. Például a Szerebjakovval való kapcsolatomról a filmnek köszönhetően tudtam meg többet, de persze sok minden apró dologra is hatott, amit igyekeztem beépíteni a színdarabba. Ez a Léna egyébként egy rendkívül érdekes nő. Ő indítja be az egész cselekményt, mielőtt megjelenik valahogy mindenki egyfajta tetszhalott állapotban létezik, és ahogy elkezd mozogni, minden összezavarodik, és lesz, ami lesz... Ott vannak a holttestek körülötte, ő meg elvonul. Nem is értem, akkoriban hogyan lehetett egy ilyen extravagáns karaktert megírni.

Czakó Julianna és Görög László a Ványa bá című előadásban (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)

A férjeddel, Görög Lászlóval sokat játszottál együtt Miskolcon, a szerelmetek is egy közös munka, a My Fair Lady próbái alatt született. A Tháliában partnered a Ványa bában és a most készülő A csendestársban, a Fehér Babákban pedig rendeződ. Milyen volt az első közös munka a rendező és a színésznő között?

Szeretek vele dolgozni, fantasztikus, figyelmes kolléga, mindig emeli a partnereit, nem főszerepel, hanem közös játékra törekszik. A csendestársban egymásba kell szeretnünk. Rá jellemzően azt kérdezte tőlem: „nem ez lesz életed legnehezebb alakítása?”, amin persze jót nevettünk. Rendezőként elégedett voltam vele, bár a Tangó kapcsán meglehetősen különbözött az elképzelésünk, de mire eljutottunk az összpróbákig, kiderült, hogy igazából ugyanarról beszéltünk, csak más-más irányból közelítettünk. Fantasztikus munkát végzett, ahogy összerakta szinte fejben az egész darabot, mert csak nagyon kevés színpadi próbára volt lehetőségünk, ahogy megálmodta a LED-falas vetítéseket, ahogy kiválogatta a sok órányi felvételből azokat a videórészleteket, amik bekerültek az előadásba, ahogy Rakonczai Viktor zenei vezetővel azonnal egymásra hangolódva születtek a zenei átiratok, ahogy bennünket, színészeket irányított. Büszke vagyok rá.

A Fehér Babák nem egy hagyományos színházi előadás, és nem is koncert. Te minek neveznéd?

Talán az a legjobb megjelölés rá, hogy koncertszínház. Az alaphelyzet az, hogy különböző emberek egy fiktív váróteremben összetalálkoznak, és mivel késik a vonat, egy térbe zárva töltenek néhány órát. Udvarias Anna és Vida Péter egy idősebb házaspárt alakít, Szabó Győző és én egy valaha volt nagy szerelem emlékeit hordozzuk, ott van a két fiatal fiú, Hevesi László és Jámbor Nándor, akikről nem lehet tudni, hogy barátok vagy csak együtt utaznak valahová. Laci inkább a szív, Nándi meg a kicsit lázadó, zsivány alak. Az italpult mögött Molnár Piroska ül, a felszolgáló Katona Péter Dániel, Zayzon Zsolt a lecsúszott értelmiségit hozza. Ezeknek a különböző karaktereknek az életébe pillanthatunk bele, kiderülnek titkok, történetek, amiket a Cseh–Bereményi-dalokon keresztül ismerünk meg. Mindezen kívül helyezkedik el Gubás Gabi karaktere, a Rubinpiros tangóval és A dizőzzel ő magát a végzetet jeleníti meg. Az egész est tulajdonképpen egy gondolati és érzelmi utazás, olyan, mint egy álom, ahol a néző fantáziájára van bízva, hogyan kapcsolja össze a színpadon megelevenedő alakok sorsát a múlttal és a jelennel.

és ez abszolút benne van ebben az előadásban is, miközben meg rengeteget mesél a saját, mostani életünkről.

Czakó Julianna a Fehér Babák című előadásban (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)

Két fantasztikus szólód és egy duetted van Szabó Győzővel. Melyiket miért szereted? 

A Tangóval kezdek, azután, hogy Hevesi Laci a Gyerekkorom című számot énekli, ami azt kérdezi, hogyan lehetne visszakapni kicsit a gyermekkorunkat. Erre tulajdonképpen válaszként jön az én tangóm, a „Légy ma gyerek”. Nekem ez a dal arról szól, hogy miközben tisztában vagyunk azzal, mi történik velünk és körülöttünk, a jóval és a rossz dolgokkal is, igazából csak rajtunk múlik, hogy elszenvedjük vagy elviseljük, esetleg a pozitívumait látva még élvezzük is. Boldog vagyok, hogy Rakonczai Viktorék a zene tangó jellegét erősítették fel az átdolgozásnál, így mint egy hurrikán tudok végigsöpörni a színpadon, és mindenkit kicsit belevonni a játékba. Ha a nézőket sikerül megérinteni, és rávenni arra, hogy gyermeki nyitottsággal és játékossággal figyeljék a színpadi történéseket,

A Jobbik részemet Szabó Győzővel éneklem. Én javasoltam, hogy ebből a dalból duett készüljön, és boldog vagyok, hogy ez ilyen jól sikerült. Ez a szám arról mesél, hogy mi van akkor, ha már valakivel megszakadt a kapcsolatod, de még mindig ott él benned. Azáltal, hogy már nem vagy vele, a te életedből és a te személyiségedből is eltűnt egy rész. Annyira szép, hogy miközben a másikat vádolja, tele van önváddal, és a végén valahogy szembesül azzal, hogy nem lehet mit csinálni, mindenki olyan, amilyen. A harmadik, a Szerelmes dal abba a kontextusba helyezve, ahogy Laci kitalálta, sokkal több, mint egy gyönyörű szerelmes szám. A Tíz év múlva című dal után következik, amit Udvarias Ancsa szívszorítóan fájdalmasan és elképesztő erővel ad elő. Addigra jut el az egész „élménycsomag” a teljes összeomlásig. Ezen a dramaturgiai helyen a Szerelmes dal azt jelenti, hogy amikor minden romokban van, és csak a remény marad, egy dologba lehet kapaszkodni, ez pedig a szerelem és a szeretet. Hihetetlen érzés ezt énekelni. Egyébként a Cseh Tamás-dalok mindegyike egy-egy csodálatos ballada, elképesztően sűrűek gondolatilag, iszonyatosan fárasztók érzelmileg és lelkileg. Az, hogy ő ezekből egész estés koncerteket csinált, egy szál gitárral, számomra szinte felfoghatatlan.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Czakó Julianna (fotó/forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)