Egyszerre opera, musical és operett, valamint mindezek paródiája. Bár a darab a 20. századi színházi avantgárd része volt, mára már klasszikus rangra emelkedett, hiszen olyan, azóta számtalanszor feldolgozott „slágerek" hangzanak el benne, mint a Cápa-dal, az Ágyú-dal vagy a Salamon-dal.
A londoni Soho legmélyén - koldusok, kurvák és bűnözők világában - Bicska Maxi, a sármos rablógyilkos titokban feleségül veszi Jonathan Jeremiah Peachum, a koldushálózatot működtető üzletember egyetlen leányát. A viktoriánus Anglia szolgáltatja a történelmi hátteret a meséhez, melyben a koldusok királya bosszút áll a bandavezéren lánya elcsábításáért. Katkó Ferenc rendezésében Bicska Maxit Borovics Tamás alakítja, Jonathan Jeremiah Peachumot Tege Antal játssza, Polly Peachum szerepében Gubik Petra látható, míg Tigris Brown megformálója a rendező, Katkó Ferenc lesz. Celia Peachum szerepében Kara Tünde lett volna látható, ám a művésznőt jelenleg a gyulai kórház intenzív osztályán ápolnak, ezért szerepét hangbeolvasással pótolják.
A Békéscsabai Jókai Színház előadása Balogh Tibor javaslatára került a POSZT versenyprogramjába. A válogató gondolatai: "Katkó Ferenc diplomamunkája (Kijevi Színművészeti Egyetem, színházrendezői szak). Rendező és koreográfusa érzékletesen elkülöníti a koldusok, tolvajok és utcalányok szervezeteinek bűnhálózatát, úgy azonban, hogy együttesen, elegyedésükben az utca népét alkossák. Ugyanazon nép, a lelke egyik csücskéből kolomposáért bégető nyáj; a másikból vezérelve, a kivégzőoszlop körül vérvágyóan tülekedő tömeg. Az atmoszférateremetésben érvényesül a kijevi iskola hatása: a smirgli és a bársony érdessége egymásra vetül: gyöngéd a durvaság, a trágárság dallamos. Brecht-közeli előadás: a (német) közönség szentimentalizmusát csúfoló, ugyanakkor azt egy játékosan negédes (ironikus) pukedlivel kiszolgáló gentleman ajándéka."
Ugyancsak Balogh Tibor írja kritikájában: "Bertolt kényelmetlen fickó lehetett, valószínűleg az augsburgi gyáros apuka sem igazán lelkesedett harcos szocialistává érő gyermeke irányvétele láttán. Az ő meghökkenésénél talán csak a szovjet ősbirodalom esztétáinak ellenszenve volt nagyobb: a kapitalizmus gépezetét leleplező műveit ideológiai alapon elvtársinak kellett tekinteniük, az üzenetformálás módja - a nézői együttérzés kialakulását csirájában elfojtó (elidegenítő) hatások (kifelé beszélés, sarkosság, pedagógustónus) - azonban ellenkezett az ábrándos (költői) színház orosz ideáljával. Sem a kortárs rendezők, sem utódaik nem érezték sajátjuknak a brechti színpadkultúrát. Jurij Petrovics Ljubimov, a moszkvai Taganka Színház fiatalon legendássá lett művészeti vezetője, 1981-ben színre vitte a darabot Budapesten, a Nemzeti Színházban.
Igen rövid időre, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette akkor a társulatot. Az egyébként az első pillanattól az utolsóig széthúzó kompánia ez alkalomra összefogott, és teljesítményükkel igen magas színvonalon megfeleltek a dialektikus színház kritériumának. Persze, a színházi dialektika természetéből fakad, hogy esztétikai állításokból és tagadásokból (ízlésfeleselésből) gyúródik ki az egység. Az ízlésfeleselés eklektika, az eklektikusság eredménye pedig lehet remekmű, vagy zagyvalék."
Az előadás végkicsengésével kapcsolatban Hrecska Renáta a Magyar Hírlap kritikájában megjegyzi: "Brecht jól bánik a néző lelkével mindvégig, ugyanakkor az eredeti happy end meglehetősen erőltetett és kétségkívül hiányérzetet szül - hiába apellál arra, hogy az élet nehézségét belátva majd a megbocsátás kerekedik felül. Katkó Ferenc ezt a fonalat egyetlen keserű hahotával elvágja, és kétségkívül jól is teszi" - teszi hozzá a kritikus.
hírlevél
