Milyen az, ha az új király államügyeit a királyi palotából egy stadionba szervezi át? Milyen, ha ez az uralkodó állandó közeget teremt egy csapat dán-sávos (tudniillik piros-fehér csíkos) ultrának? A válasz meglehetősen egyszerű: nyomasztó. Még szerencse, hogy mindez tőlünk távol, egy bizonyos rothadó Dániában történik.

Ha pedig mégis párhuzamokat vélnénk felfedezni a mi közép-kelet-európai valóságunkkal, úgy azt az Örkény előadása minden további nélkül megengedi. És valóban, van itt minden: alkotmánytól öklendező címszereplő, színházban bóbiskoló államférfi, a hatalom körül zsizsegő szervilis csipetcsapat, satöbbi. Bagossy Hamlet-rendezése mindezek ellenére sem válik politikai röpirattá, nem a botegyszerű kikacsintásokra hajaz, csupán néhány erősebb - meglehetősen pontos és ismerős - vonással hátteret teremt a hatalmi játszmáknak.

A helyszín ugyanis öt felvonáson keresztül egy piros székes lelátó (díszlet: Bagossy Levente), benne megannyi ősdán szittyával, vikinggel tülkös sapkákban, nemzetiszín mázzal az arcukon. Ez a szotyihéjban tobzódó B-közép lenne a jobban teljesítő nemzet, amelynek csúcsára rendezkedett be az új király, Claudius, és ez az, amelytől úgy különbözik a dán királyfi, mint vuvuzela a pánsíptól.

Hamlet válsága régen nem volt ennyire világos és egyértelmű - ahogyan rég nem volt ennyire könnyed és erős maga Polgár Csaba sem (legutóbb talán épp a másik színészt próbáló feladatában, a Peer Gyntben. Úgy látszik, a nagy formátumok állnak neki igazán jól). Széthullott családjával szemben ott van Polonius, és az őt puszicsokorban ölelő gyermekek, értelmiségi attitűdjével szemben a dán népnemzeti vircsaft. Támasza, Horatio az erős dramaturgiai munka következtében szinte kikerült a darabból. Őrülete nem egyszerűen színjáték, hanem a valóság határát súroló tébolyult zavar, ez a Hamlet bár tervez, tervei esetlegesek, ötletszerűen légből kapottak, akár egy kamaszéi. Jelmeze szoknya és egy olykor angyalszárnnyá változó tütü, arcát rúzs borítja, akár egy bohócét, fejéből napraforgó csúcsosodik (jelmez: Ignjatovic Kristina).

Hogy a fordítás mennyire Nádasdy Ádámé és mennyire Gáspár Ildikó dramaturgé, azt nehéz lenne eldönteni, a végeredmény szempontjából pedig majdhogynem másodlagos a kérdés. A magyar Shakespeare-ből végleg eltűntek az archaizáló formák, Nádasdy egyébként is gördülékeny szövegét vaskos, hétköznapi, és mindenekfelett könnyen hozzáférhető réteggel borították be. Aki eddig irtózott a színpadi bazmegektől, az ezután is fog, aki pedig épp most szokja, annak számtalan örömteli pillanatot fog hozni az előadás, élen Gálffi László Sírásójával, és az ő pajzán versciklusával.

Bagossy László minden keserű aktualitás ellenére is vígjátékot rendezett, aminek hátterében épp egy nemzet süllyed el. A fordítással szoros összhangban válnak elrajzolttá a szereplők: a valakihez (látszólag nem sokat gondolkodik azon, kihez) végtelenségig lojális, beszédkényszeres gegfelelős, Polonius (Csuja Imre), a Sírásóként és Színészként egyaránt bon mot-kat szóró Pogány Judit, vagy a szervilizmusukat fel sem ismerő lézengő ritterek, Rosencrantz és Guildenstern, azaz Vajda Milán és Ficza István - egytől egyig mind a poén oldaláról érkeznek az előadásba. Ellenpontként pedig elsősorban Znamenák István trónbitorlója szolgál. Claudius itt nem a hatalomtól megrészegült tébolyult diktátor, nem is az ördögi terveket szövő autoriter uralkodó, hanem kimért, jól öltözött technokrata: imáját nem valami felsőbb erkölcsi dilemma, hanem az abból származó haszon teszi bizonytalanná. Kókai Tünde Ophéliája törékeny, a nagyok játszmáiból mit sem értő bakfis, aki ugyanazzal a passzivitással asszisztál a kataklizmához, mint maga a királyné (Gertrúd szerepében Für Anikó).

Az előadásvégi feloldozás - ahogy, már azelőtt is oly sokszor - elmarad. Fortinbras (Dóra Béla) ugyan belép az immár tetemekkel borított színpadra, de nem rivális uralkodóként, nem ellenfélként, hanem idegennél is idegenebb kívülállóként. A nyelvet nem beszéli, az előadás utolsó mondatai tolmácson keresztül (Neudold Júlia nagyszerű közreműködésével) norvégul hangzanak el, emberei nem harcos stadionbarbárok, hanem urbánus-normcore vasárnapi lézengők: hullahegyek fölött értetlenül állnak, fényképezkednek. Kik voltak ezek, mit akartak? A valami dánok, bárhol.