Az egyfelvonásos történet egy budapesti dugóba zárt taxiban játszódik, ahol egy túlhajszolt nő és egy magának való, nyugdíj előtt álló férfi beszélgetése fokozatosan felszínre hozza a valódi problémákat. A darabot a bemutatót megelőzően már „keserédes fuvarként” emlegették: humorral átszőtt, mégis mélyre ásó kamaradrámaként, amely egyszerre szórakoztat és szembesít.
Egy dugóban ülő taxis és egy utas – mitől lesz ez szerinted izgalmas színházi helyzet?
Erős, látványosan változó pszichológiai helyzet ez. Mindkét „utasnak” brutálisan megtört élete van, ami miatt zsákutcában ragadtak. A cím szimbolikus: egy budapesti, élhetetlen dugóban zajlik minden. A kerülőutak csak rontanak a helyzeten, valójában egyikük sem tud haladni. A végén mégis eljutnak oda, hogy ki tudjanak jönni a saját csapdájukból. Katartikus dolgok történnek – úgy, hogy közben végig egy taxiban ülünk.
Egy ilyen szűk, zárt térben játszódó történetnél mi jelenti a legnagyobb rendezői kihívást?
Akármit rendezek, legyen az nagyszabású, látványos előadás, engem elsősorban az ember érdekel és a pszichés változások. Itt nincs hova „menekülni”: minden rezdülés számít. Sokat elemzek, mert izgalommal tölt el ennek a lélektani folyamatnak a feltárása. Egy ilyen darabnál a belső történések a valódi események.
A szerepek kifejezetten a színészekre íródtak – hogyan formálja ez a próbafolyamatot? Más így rendezni?
Én utólag kerültem bele a projektbe. Adrienn és Pubi szerettek volna közösen dolgozni, és megkérték Rényi Ádámot, hogy írjon nekik egy történetet. Imádom Adri művészetét, Pubival pedig mindig akartam dolgozni – két nagyszerű színészről beszélünk. A karaktereket rájuk írták, de nem pontosan ők. A színészek saját személyisége és értékrendje eltérő, mint a figuráké, de épp ez az érdekes. Nem önmagukat játsszák, hanem egy tőlük különböző karaktert, ami mégis nagyon jól áll nekik.
Egy ennyire egyszerű alaphelyzetnél mire helyezi a hangsúlyt a rendező? A ritmusra? A csendre? A színészi jelenlére?
Egyértelműen a színészi hitelességre. Ez egy szövegközpontú darab, a kulcs a színészek kezében van. Nekik kell hitelesnek lenni, ez adja majd meg az előadás értékét. Lehet beszélni ritmusról és csöndről, de
ha nincs igazság a színpadon, minden forma üres marad.
A 6SZÍN mennyire ad teret kísérletezésre? Más itt próbálni, mint egy nagyobb intézményben?
Nagyon ideális méretű tér. Kamara jellegű, ennek a darabnak tökéletes. Szinte filmes eszközökkel játszhatnak a színészek, annyira közel vannak a nézők. Ennek megfelelő realizmust kérek tőlük a színjátékban. Egy nagy térben sok mindent elvisz a forma; itt minden apró gesztus lelepleződik.
Ez most előbemutató – számodra mit jelent ez a fázis? Inkább próba a közönséggel, vagy már vállalt előadás?
Inkább próbaként gondolok rá. Külföldön lesz a hivatalos bemutatója, ezért ez számomra egy nyilvános főpróba. Sok barát is eljön, és jó teszt az első találkozás a közönséggel.
Miben más úgy dolgozni, hogy még alakul a darab, miközben már nézők is látják?
Az elején kontrollálni kell a folyamatot. A játék csinosodhat, mélyülhet, de szigorú vagyok: nem szeretem, ha elindul egy kontrollálatlan improvizáció, mert az könnyen szét tudja törni az egészet. Egy ilyen felvállalt előadáshelyzetnek megvan az ereje: nem lesz félkész állapotban – két nappal később már a bemutató következik. Minden előadás, mivel élő, változik, a színészek megtalálják benne a helyüket, mint egy kis otthont, és ez pozitív irányba viszi a folyamatot.
Szerző: Balázsy Panna
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Horgas Ádám (fotó: Szkárossy Zsuzsa)





hírlevél
