Még mindig sokakban élhet valamiféle vállveregető, felsajnáló jóindulat a határon túli magyar színházakkal kapcsolatban. „Szép dolog, hogy nehéz körülmények között is teszik a dolgukat, és még ügyesek is” – gondolják. Nagyobbat nem is lehetne tévedni. A legtöbb határon túli teátrum ugyanis legalább olyan jó, vagy akár jobb gazdasági helyzetben van a magyarországi színházakhoz képest, és az adott ország színházi hagyományaihoz is kapcsolódva gazdag és legtöbbször merészebb előadásokat hoznak létre. Ezt a hazánkba látogató határon túli előadásokkal egyre több helyen és alkalommal meg is tapasztalhatjuk. A Színházi Olimpia keretén belül érkező nagyszámú produkció például jó alkalom a tapasztalatszerzésre, az előadások iránti csökkent érdeklődés pedig a fenti, jószándékú, de téves előítéletességet példázza.
A Vígszínház évek óta tesz a tévképzet ellen, rendszeresen hívja meg Budapestre a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásait. Így most Silviu Purcărete Macbettje sem „szűzföldre” érkezett a Szent István körúti teátrumba. Még a csilláron is lógtak az emberek, ahogy szokás mondani, bár ez most elsősorban a rendezőnek szól: a román mester már nem egyszer varázsolta el a magyarországi közönséget különös hangulatú és látványvilágú, általában nagyszabású vagy egyenesen monumentális kiállítású rendezéseivel. Ezúttal Purcărete ezeknek az előadásoknak egy kis testvérét állította ki, és a kolozsváriak ezt hozták el hozzánk. Ez persze nem vesz el az előadás értékéből, ráadásul a monumentalitásnak a rendezői vízió nagyságán kívül vannak praktikus feltételei is, például a produkció költségvetése, ezért az nem is kérhető számon.
Macbett (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Vígszínház)
Shakespeare a hatalom természetét és az érte vívott harcot kevéssé szerethető, nagyrészt nagyformátumú alakok drámáján keresztül mutatta meg. A világtörténelem kortárs tapasztalataival összhangban
Eugène Ionescónál ezek a figurák kisstílűek és nevetségesek: mint akiket kispolgári szalonokból és talponállókból fújt oda a szél.
Ha viszont már tartás, gondolatok és bármiféle érdem nélkül odakeveredtek, nem eresztik az ingyen koncot. Itt a boszorkányok sem a hatalomvágy belső, gyilkos ösztökéi, amelyek a feleségével karöltve lassan legyűrik Macbettben az embert, csupán az alvilág szarkeverői.
A történet szerint Duncanhez, a diktátortempójú uralkodóhoz mindössze kétféle módon lehet viszonyulni: feltétel nélküli behódolással és sunnyogó elégedetlenséggel. Utóbbi ebben a helyzetben veszélyes lehet, ahogy itt is az: a pártütésen lamentálók szembekerülnek Duncannel, aki szolgalelkűen hűséges vezéreivel, Macbettel és Bancóval legyőzi őket. Macbettnek nem csupán megjövendölik a boszorkányok a trónt, de különféle praktikákon keresztül folyamatosan noszogatják is ebbe az irányba. Macbett végül hathatós evilági és alvilági segédlettel meg is öli Duncant. Ahogy nő- és hatalomféltésből nem sokkal később szövetségesét és barátját, Bancót is. Uralma azonban kérészéletű, ugyanis a jóslat kisbetűs része is beteljesül: Macot, az oldalági vérrokon legyőzi őt, és minden eddiginél elvetemültebb uralmat ígér.
Purcărete a történetet egy lerobbant lokálba helyezi. Itt mindenki fellép s lelép. Az előadás három szinten zajlik egyszerre: a kolozsvári színészek játszanak a Vígszínház nézőinek, az egykor jobb sorsa érdemes szórakoztatóhely idejétmúlt csepűrágói igyekeznek kiszolgálni a közönségüket, a megjelenített figurák pedig, akik itt sokkal inkább politikusok, a nyilvánosság előtti renoméjukat szem előtt tartva űzik nagyded játékaikat. Az előadás nemcsak így, intellektuálisan, hanem ténylegesen is közénk kúszik, néha mellőlünk érkeznek meg a szereplők, egyikük, egy clown-figura minket és a színpadon lévőket egyszerre kínálja frissítővel, és rajtunk keresztül lövöldözve zajlanak a harcok is: ebben bizony, vastagon benne vagyunk. Legalábbis, ami a rendezői koncepciót és a színpadi fogásokat illeti.
Macbett (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Vígszínház)
Bármennyire is kis testvérről beszéltünk korábban, Purcărete Macbettje a színházi abszurd nagyszabású kiállítása. Itt minden elrajzolt és (szinte) mindenki nevetséges. A pártütő és a hű hadvezérek ordibátorokon keresztül kommunikálnak, hosszú kabátjaik jelzik, nem akárkik, gyávaságuk, oldalazó, lesütött szemű alázatuk pedig azt, messze állnak attól, hogy valakik legyenek. Duncan fürdőköpenyben, neglizsében és fekete zokniban diktátorkodik, Banco meg sem tudja mozdítani az uralkodói kisszéket, de Macbett is csak legfeljebb odébbtenni képes azt. Mindenkinél, még a katonáknál is bőrönd van: bármikor készek az iszkolásra. A két, sokáig hűséges vezér, Macbett és Banco ugyanoda kerülnek, és ugyanazt mondják, mint a korábbi lázongók: a gép forog.
Igazi gyöngyszemekkel is megajándékoz minket a rendező. Ilyen, amikor egy katona lándzsával átszúrt hassal kerül Duncan elé, és azt sem tudja, kinek az oldalán harcolt, vagy a gyanúba keveredő alattvaló, aki motoros fűrésszel levágja a saját fejét, majd egy fejjel kisebbként jön-megy és táncol a színpadon és a nézőtéren. Levágott és megevett péniszek, kimetszett herékkel való labdázgatás, teniszező hadvezérek, építkezési fóliába csomagolt hullák: ugyanannak a játékosan bizarr színházi nyelvnek a részei. Ezzel együtt ezek a meghökkentő és mulatságos momentumok – melyek a férfi nézőkben helyenként gyomortáji idegességet okozhatnak – csupán sziporkák maradnak.
Kántor Melinda a Macbett előadásában (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Vígszínház)
A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei szemmel láthatóan nem csupán lelkes turisták, hanem bennszülöttjei ennek a nyelvnek.
Bács Miklósnak a kisujjában van az abszurd, ő azonban itt nemcsak azt, de egész testét és színészi eszköztárának vonatkozó részeit is odaadja Duncan figurájához.
A zsebdiktátor pojácaságát: rosszul leplezett gyávaságát és zsigeri kisszerűségét olyan magától értetődő könnyedséggel mutatja meg, ami csak a legnagyobb színészek sajátja. Viola Gábor Bancója maga a testet öltött, egyéniség nélküli alattvalói alázat, megfűszerezve némi gyanakvással és féltékenységgel. Bogdán Zsolt nem csupán a hittel teli szolgalelkűséget, de egy-egy pillanatban már-már erőhöz hasonló jegyeket is kölcsönöz Macbettjének. Később ezt az erőt egy kisebbségi komplexustól hajtott, önmagával meghasonlott újvezér kegyetlenségeként leplezi le.
Bács Miklós a Macbett előadásában (Fotó/Forrás: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház)
A történet egyetlen emberi szereplője Lady Duncan. Egy nagyasszony, aki pontosan látja férje pojácaságát, talán meg is veti érte, de kitart mellette a végsőkig, és még azon is túl. Vindis Andrea a legtöbb jelenetben képes komoly színpadi súlyt adni az alapvetően kiismerhetetlen nőnek, ahogy Lady Macbettként megjelenő boszorkányként is több mint meggyőzően alakítja a nőiségével, erejével és emberi tartásával ösztökélő konspirátort. A már említett clown, aki szomorú bohócként, szemtanúként és túlélőként (egyik jeleneten belül háromszor ölik meg) az előadás egyik kulcsfigurája. Helyettünk van a színpadon: egy női Chaplin, aki azonban itt nem csupán kisembervolta miatt, hanem a szövegkönyv szerint is csupán mellék- vagy háttérszerepelője a történetnek. Egyszerre képvisel minket és része az előadásnak, ami talán a legnehezebb színészi feladat ebben a produkcióban. Kántor Melinda jelenetről jelenetre meg is oldja ezt a feladatot, összességében azonban nem elég fajsúlyos a színpadi jelenléte.
A Macbett legnagyobb dobása a zárójelenet: miközben Bíró József kinézetében, mozgásában és jellemében is émelyítően szutykos Malcolmként mondja nagymonológját eljövendő, vállaltan gyalázatos uralkodásáról, szép lassan lebontják körüle az előadást. Kinyílik a színpad hátsó fala, a díszletezők teszik a dolgukat, a színészek immár civilben jönnek-mennek, a végén az egyik kellékes a kisszéket is kiveszi alóla, majd miközben ő még mindig mondja és mondja, a kollégák elnézően kivezetik a színpadról. Erős üzenet egy mesteri képbe sűrítve. Akinek van füle, hallja, akinek van szeme, látja.
Vindis Andrea a Macbett előadásában (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Vígszínház)
Silviu Purcăretének a Macbettel ezúttal nem sikerül megugrania a maga által magasra tett lécet. Purcărete rendezése, Visky András dramaturgi munkájával ugyanis inkább csak külsőleg olyan, mint egy nagyformátumú előadás, ehhez azonban hiányzik belőle a szervesség. Egyes ötletek, noha a formanyelven belül maradnak, inkább csak megrángatják a produkciót, mint azzal egységben előrevinnék. A három sík (színház, lokál, politikum) is csupán jól érthető gondolatként működik, ám nem válik zsigeri és lelki élménnyé.
A Macbett egy okos, sőt kifejezetten intelligens előadás, azonban a groteszk műfaja és Ionesco szövege is többre képes ennél.
Fejléckép: Bács Miklós, Váta Lóránd és Vindis Andrea a Macbett előadásában (fotó/forrás: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház)
hírlevél
