Ha éppen nincs színpadon, próbál, filmeket vagy sorozatokat forgat, esetleg szinkronizál. Miért vállalta el a Szemle Pluszon a zsűrizést?
Megörültem a felkérésnek, de nem azért, mert most akkor majd én is végre megmondhatom a tutit, hanem mert megtisztelőnek éreztem, hogy gondoltak rám. Másodsorban pedig sajnos nincs alkalmam annyiszor színházba járni, amennyiszer szeretnék, és ez így baromi jó lehetőség, hogy kapjak valami képet erről a műfajról, a stúdióelőadásokról, monodrámákról. Annál is inkább, mert imádom őket. Játszani is szeretek kis helyeken, ez biztos valami perverzióm.
Bár több stúdió-előadásban is megfordult, például a Jóccakát, anyában, de a közönség elsősorban mégsem ezekről a szerepekről ismeri önt.
Jó, hogy említi a Jóccakát, anyát, mert az az egyik legfontosabb szerepem volt.
Az intimitás, a közelség miatt szereti a műfajt?
Igen, mert színészként nem kell mindenemet kitenni a színpadra, nagyon finom eszközökkel lehet dolgozni. Ha az ember bekerül egy picike térbe, természetes, hogy idomul hozzá. Ez ösztönös. Közvetlenül érzem a közönség reakcióit, ami nagyon izgalmas, és érdekes, hogy nem zökkent ki, hanem kifejezetten kíváncsivá tesz. Már attól máshogy játszik az ember, hogy olyan közel ülnek hozzá az emberek, mint amilyen közel maga ül most velem szemben. Egyrészt intimebb viszonyt feltételez, másrészt szorosabb az összetartozás érzése. Az imént azért mondtam perverziót, mert nézőként egyébként nagyon nem szeretek az első sorban ülni. Zavarba hoz. Nem akarok közel lenni a kollégáimhoz. Színészként viszont imádom. Ez egy tudathasadásos állapot. A Jóccakát, anyát a fehérvári stúdióban mutattuk be, és az már eleve úgy kezdődött, hogy én az anya szerepében bent ülök a színpadon, és nézem a tévét. A nézők meg jöttek be, és szépen sorban leültek közvetlenül mellém. Egészen furcsa érzés volt, hogy csak gyűlnek és gyűlnek. Érdekes volt figyelni, vajon mennyire hozza zavarba őket, hogy ott van valaki, akit nézni fognak. Abba az előadásba aztán bele kell halni, és közvetlen közelről egy ilyen nagy dráma még mellbevágóbb.
Ennek az intimitásnak nincsenek veszélyei? Arra gondolok, hogy ha esetleg rosszabb napot fog ki, a néző hamarabb észreveszi, ha a játéka aznap nem volt teljesen őszinte.
Olyan nincs, hogy az ember nem őszinte.
Nincs?
Ne haragudjon, de olyan nincs.
Én készséggel elhiszem.
A Jóccakát, anyát több helyen, több szereposztással is játszottuk, ezáltal más és más előadások születtek. Egy ideig az RS9-ben is műsoron volt, és nekik nincs szervezésük, előfordult, hogy kezdés előtt kinéztem a nézőtérre, és láttam, hogy alig vannak néhányan. Na, mindegy, megcsinálom azért, gondoltam. És így, ezzel a tudattal léptem ki a színpadra, de a harmadik mondat után teljesen elfelejtettem, hogy hárman, húszan vagy százan ülnek-e ott. Behúzott a szerep. Persze, nekem is vannak rossz napjaim, előfordul, hogy nem úgy sikerül, ahogy szeretném, és nem úgy kapom el a fonalat, ahogy általában…
de hogy nem vagyok őszinte? Olyan nincs. Hazudni nem lehet.
Ez egy alapvetés?
Számomra legalább is mindenképpen, de gondolom, alkat kérdése is. Nem emberi, színészalkat kérdése. Biztos van olyan kollégám, aki kellő távolságtartással tud játszani, aki kitalálja a szerepet, és rutinból adja elő. Mások pedig nem tudnak nem belemászni a szerepbe és a történetbe. Mindegyik ugyanolyan jó lehet, csak mások a módszereink, az eszközeink. A Jóccakát, anya karaktere kifejezetten távol áll tőlem, sőt… De az életének a fordulópontjait nagyon is meg tudtam érteni, és át tudtam élni.
Zsurzs Kati (Fotó/Forrás: Játékszín)
Mennyire egyszerű letenni aztán egy ilyen szerepet? Nekünk néhány éve azt nyilatkozta, vannak, akik 0-24-ben színészek, de ön napközben magánember, és csak a színpadon változik át színésszé. Nem nehéz a váltás időnként?
Játszottuk az Acélmagnóliákat is, aminek a végén a karakterem lánya meghal. Ott van egy jelenet, ahol teljesen kiborulok, és elsiratom őt. Az egyébként egy színvonalas bulvár, nagyon tudatosan felvázol sorsokat, karaktereket, drámai helyzeteket, amiben a néző abszolút magára ismerhet. Mindezt úgy, hogy végigröhögöd az egészet, a végén jól megforgatja benned a kést – aztán feloldja. Ehhez értenek az amerikaiak. Ezt nagyon tudják, hogyan kell semmissé tenni egy röhögéssel a tragédiát. És van ebben valami tanulságos.
Tovább kell lépni, élni kell.
Nem engedik el a nézőt a mélyponton, hogy tessék, menj haza, aztán dögölj meg, vagy akaszd fel magad. Az inkább a kelet-európai feeling. Na, most nekem a darab szerint mégiscsak meghal a lányom. Ennek kapcsán sokan kérdezték már, hogyan lehet ebből kijönni. Erre azt szoktam mondani, hogy beülök a kocsiba, és hazamegyek. Ennyi. Ha hurcolnám magammal ezt a terhet, azt hiszem, nagyon hamar megbolondulnék. Nem lehet. Nem szabad. Amikor vége van, akkor vége van.
Ez egyfajta profizmus?
Nem tudom. Azt hiszem, inkább önvédelem. Volt egy kolléganőm, aki azt mondta, ő ilyen helyzetben valóban a saját lánya halálára gondolna. De hát ezt nem lehet! Életveszélyes. Mert akkor hazaviszem magammal, és azon fogok aggódni, vajon nem vonzok-e ezzel be valami rosszat. Szóval önvédelem, ami azért van, hogy másnap is képes legyek eljátszani. Hiszen valaki attól profi, hogy reprodukálni tudja a játékát napról napra. Meghajolsz, lejössz a színpadról, átöltözöl, lesminkelsz, és így, ezekkel együtt szépen lecsengenek ezek a dolgok. Leteszed a terhet.
Hogyan készül a zsűrizésre? Beszélt már a zsűritársaival?
Pubival (Kerekes József – a szerk.) elég gyakran találkozom, hiszen együtt forgatunk a Mi kis falunkban, vele már megbeszéltük, mennyire örülünk, hogy ott lehetünk. Mindketten nagyon várjuk. A Szemlén szereplő előadások közül egyiket sem láttam még, ami tulajdonképpen szerencse, hiszen friss szemmel nézhetem majd őket. De mindegyikről olvastam már, megnéztem, kik írták, kik játsszák. Izgalmas a felhozatal, nagyon jó alapanyagokról van szó. Lesznek majd olyan kollégák is, akiket jól ismerek, és néhány fiatalabb is, akikkel még nem játszottam együtt, így ebből a szempontból is kíváncsi vagyok. Márciusban egyébként már zsűriztem Tatabányán a Most Feszten, ahol szintén stúdiószínházi produkciók és monodrámák versenyeztek, szóval a feladat nem egészen ismeretlen. Annak nagyon örültem, hogy ott is és most a Szemlén is lesznek függetlenek. Mellbevágott, hogy micsoda erőfeszítéseket tesznek, hogy létrehozzanak egy előadást. Hogy milyen a semmiből, díszletek, jelmezek nélkül dolgozni. És mégis képesek valami olyat alkotni, amitől egy pillanat alatt elfeledkezem arról, milyen hátrányból indultak. Azokat az előadásokat különösen szeretem, amelyek improvizációból épülnek fel. Nagyon izgat, hogyan lehet ebből egy kész produkciót összehozni.
A 10. Most Feszt zsűritagjai: Molnár Zsófia, Zsurzs Kati és Dohy Balázs (Fotó/Forrás: Sipos Zoltán)
Szereti a kísérletező előadásokat?
Nagyon. Már csak azért is, mert nem volt lehetőségem ilyenben részt venni. Érdekel, hogy vajon alkalmas vagyok-e rá, hiszen világ életemben hagyományos színházat csináltam. Sokat tanítok, és a gyerekeket is rendszeresen cseszegetem, hogy imprózzanak, mert tudom, hogy milyen fontos és hasznos.
A zsűrizésre mennyiben készül színészként, mennyiben rendezőként, illetve tanárként?
Egyszerű a válasz: nézőként.
A zsűrizés egy pontján valamikor mégiscsak szakmaiságra, viszonylagos objektivitásra kell majd törekedniük. A nézői szempontnál szubjektívebbet el sem tudok képzelni.
De hát nekem azt kell mérnem, hogyan hat rám az előadás. Menet közben nem elemzem, amit látok, csak azt figyelem, egy-egy megoldás, ötlet vagy színészi teljesítmény milyen érzéseket vált ki belőlem. És utána majd lesz lehetőségem átgondolni és kielemezni, hogy tulajdonképpen mit is csináltak ott, miért lehetett ekkora elementáris hatással rám. Vagy akár azt, hogy miért nem. Például azért, mert beszédhibás volt a színész. Én, barom állat, nem tudok elvonatkoztatni ilyen egyszerű dolgoktól, ezeket figyelembe kell majd vennem. De azt, hogy az előadás egyáltalán eljutott-e hozzám, csak nézőként tudom megítélni.
Hat darabot összehasonlítani, pusztán csak azért, mert kis színpadon adják elő, mégiscsak lehetetlenség.
Persze, ezt vegyük is alapul: ez borzalmas a zsűrizésben. Előfordulhat, hogy mind a hat előadás istentelenül tetszeni fog – remélem, hogy így lesz. Biztosan le kell ülnünk a többiekkel, hogy megbeszéljük, milyen szempontokra figyeljünk.
Tudom, gonosz kérdés, de milyen egy jó előadás? Zsűriként az lesz a dolga, hogy ezt eldöntse.
Mondok egy példát. Múltkor láttam a Vidám Színpadon egy előadást, amit Horgas Ádám rendezett. Még a Covid alatt hozták össze, telerakták fiatalokkal, régi magyar slágerekkel. Nagyon jól volt kitalálva, és olyan édesen játszották! Felüdülés volt, jókedvűen jöttem el. Azt üzente, hogy van remény.
Arra céloz, hogy nem csak az lehet jó, aminek súlya van?
Így van. Ebben is megvoltak az apró drámácskák, mindenki istentelenül jól énekelt, és egyszer csak elkezdtünk lebegni. Nem egy klasszikus, hagyományos értelemben vett darab, mégis nagy hatást tett rám. Persze, van olyan is, amibe ott halok bele a nézőtéren, mert olyan súlyos.
De nem kell mindig megdögleszteni a nézőt a nagy-komoly mondanivalóval.
A legfontosabb, hogy szóljon valamiről a darab. És ne akarjanak faksznizni. A kitalációkat, kreálmányokat, az ügyeskedést nagyon nem szeretem. Mert hamar le lehet velük bukni. Ha csak egy-egy ötletre építünk, az hamar kiüresedik. Mondok megint egy példát. Nemrég láttam egy előadást. Klasszikus darabról van szó, nem kellett volna semmit sem csinálni vele, úgy zseniális, ahogy van. Semmi fakszni. De a rendező úgy érezte, neki ez mégis kevés. Valamiért körberakta vízzel a színpadot, sőt még középre is felállított egy medencét. Kíváncsi voltam, hogy mit kezdenek vele. Amikor már a négyből három szereplő megfürdött benne – direkt belement, beleesett vagy belelökték –, csak az érdekelt, vajon hogyan kerül bele a negyedik is. Mi szükség erre? Kizökkentett, nem tudtam arra koncentrálni, hogyan játszanak. És amikor végre az utolsót is megfürdették, azt mondtam, na végre! Most aztán már felejtsük el ezt a vizet, mert ez csak egy gyönge csinálmány. Az égvilágon semmit nem jelképezett az a medence. Csak arra tudtam gondolni, hogy szegény műszakosoknak mekkora meló lehet ezt felépíteni kora délutántól. És vajon hideg az a víz? Érti, ugye? Más dolgokon agyaltam, mint amin kellett volna egyébként a darab alapján.
Zsurzs Kati a Véletlenül írtam egy könyvet forgatásán (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa)
Ön a hetvenes években tanulta a színjátszást, azóta azonban a világ, és gyanítom, benne a színház is, jelentősen megváltozott. Mennyiben kell máshogy játszania ma egy színésznek?
Nagyon másképp. A színész és a közönség is megváltozott, ahogy a repertoárok is. Éppen a múltkor sírtuk vissza a kollégáimmal azokat az időket, amikor még tudtuk, hogy ha a Madáchba megyünk, mit fogunk látni, és mit, ha a Katonába. Most mindenki játszik mindent. Úgy érzik, nem igazi színház, ha nem adnak Shakespeare-t – akkor is, ha nincs hozzá meg a társulatuk. Azt hiszem, ez mindennek az alapja: felbomlottak a társulatok. Mindenki ott játszik, ahol tud, annyit, amennyit bír. A Katona vagy az Örkény például meg tudta tartani a társulati formát, és nem véletlenül, hiszen erre van szükség, ebben rejlik az erejük. Nekem ez rettentően hiányzik.
Egy társulatban létezni a színészek számára óriási kapaszkodót jelent,
és a színháznak is alapvető érdeke. Amint van egy fix gárda, kialakul a stílus is.
Azt mondta, a közönség is változott.
Én még megéltem azokat az időket, amikor kirendelt közönség volt, tudtuk, hogy melyik szocialista brigádból érkeznek aznap este, katonaságtól, rendőrségtől például. Nem volt ezzel semmi baj, mert legalább jártak színházba. Ezt manapság nem mondhatom el. Ma a közönség nyolcvan-kilencven százaléka idősödő, nyugdíjas nő, akik néha elhozzák a férjüket is. Persze, vannak olyan színházak, amiknek megvan a maga fiatalabb, középgenerációs közönsége, de a legtöbb helyen nők ülnek be az előadásokra. Nekem színészként ezek miatt a tényezők miatt sokkal több műfajban kell megmutatnom magam. Ami egyrészt szórakoztató, másrészt nagyobb létbizonytalansággal jár, és több rugalmasságot igényel. Mindig új emberekkel kerülök össze, akikkel vagy sikerül összecsiszolódni, vagy nem. Én nem ehhez voltam szokva, mert több mint húsz évig játszottam a Tháliában úgy, hogy szinte kizárólag a Kazimir (Kazimir Károly Kossuth-díjas rendező, 1972 és 1991 között a Thália Színház igazgató-főrendezője – a szerk.) rendezett, esetleg néha behívott valaki mást.
Így, hogy ennyire más színházi kultúrában szocializálódott, mennyire volt nehéz alkalmazkodnia a megváltozott körülményekhez?
Hát, ezen nem nagyon gondolkozhattam, örültem, ha volt dolgom. A kíváncsiságom biztosan segített, mindig nagyon érdekelt, hogy megtalálom-e a hangot azzal, aki éppen velem szemben van, akivel közösen kell dolgoznom. Foglalkoztat, hogy vajon én érdeklem-e őt. Sajnos sokszor előfordul az is, hogy összejövünk, és kiderül, hogy az egész csak egy lufi…
És azt hogyan dolgozza fel?
Mérges vagyok
Kire mérges?
A helyzetre. Hogy ilyesmi hogyan történhetett meg.
Nehéz elképzelni önről, hogy ideges is tud lenni.
Ó! Pedig igen. Azért az látszik rajtam. Ha pipa vagyok, nagyon kiül rám, és nehezen tudom összeszedni magam. Az asztalt nem szoktam ugyan verni, és nem is veszekszem. Inkább alázatos vagyok, talán néha jobban is, mint kellene. Van bennem még lelkesedés. Hogyha már összejöttünk, csináljunk valamit! Mindig nagyon várom, hogy mit fog mondani a rendező, mit kér tőlem – de ha kiderül, hogy nem nagyon akar semmit, ingerült leszek. Akkor csak lopjuk egymás idejét. Azért bánt, mert különben jó is lehetne. Feszültté tesz, hogy miért nem jó, amikor benne van a lehetőség. Itt vagyunk, jó kollégákkal dolgozunk, miért nem alakítjuk úgy, hogy működjön?
Ez egyfajta maximalizmus?
Valószínűleg.
De hát mindenki a maga maximalizmusának próbál megfelelni.
Az alkatomnál fogva nem szeretek egyébként belebeszélni a rendező munkájába. Azt szeretem, ha valaki tudja, mit akar. Lehet, hogy teljesen mást, mint amit én képzelek, de az még mindig izgalmas és kihívást jelent. Győzzön meg róla, és akkor megyek, minden erőmmel csinálom. De ha nem tudja, mit akar, azt viszont erőszakosan… na, akkor rossz kedvem lesz.
Zsurzs Kati a Gobbi Hilda-díj átadásán (Fotó/Forrás: Juhász G. Tamás)
Utalt rá, hogy hiányolja a társulati létet. Miután eljött a Vörösmartyból, nem is kereste a lehetőségeket?
Hát, én olyan vagyok, hogy nem megyek be sehova. Az elején kétszer-háromszor megpróbáltam jelezni, hogy itt vagyok, feljöttem Budapestre, ráérek… Nem kellett volna. Volt néhány szörnyű tapasztalatom.
Elvették a kedvét?
Attól, hogy házaljak, teljesen. Pedig nagyon aranyosak az igazgatók, kedvesen tudják megveregetni az ember vállát. Hogy hát igen, nagyon szeretünk, Katikám, de tudod, itt van nekünk az X meg az Y, és akkor sorolja a kolléganőket. Mindezt mondja úgy, hogy tudom, sosem látott semmiben. Volt olyan kolléga, akivel véletlenül összefutottam, és megkérdezte, mi újság Fehérváron. Fogalma sem volt róla, hogy már évek óta eljöttem onnan.
Kereste ennek az okát? Azt mondja, nem is nagyon látták játszani.
Kirúgni is úgy rúgnak ki, hogy nem látják, mit csinálsz a színpadon. De nem kerestem az okát. Ez őket minősíti, nem engem. És nem azért, mert én amúgy olyan zseniális vagyok, hanem mert bennük nincs érdeklődés.
Ha egy szakmában már egymásra sem kíváncsiak az emberek, az mindenképpen rosszat jelez. Hogyan képes így megítélni akár saját magát, ha nincs releváns visszajelzés?
Nem lehet. Sajnos a rendszer nem egészséges.
Az interjú elején mégis azt mondta, ha fellép a színpadra, akár rosszabb napokon is, de előbukkan önből az őszinteség. Önök azok, akik a hátukon cipelik a rendszert?
Olyan ez, mint az egészségügy. Amíg vannak orvosok meg ápolónők, akik erejükön felül dolgoznak, addig a rendszer nem omlik össze. Szerintem a színházi életben is ez történik. A gázsik… Jó ég! Ki tudja, hány éves gázsik vannak.
Nagyon sajnálom azokat a fiatalokat, akik nem tudják magukat igazán kipróbálni különböző műhelyekben.
Ha nem emeli ki őket egy társulat, nem figyelnek föl rájuk, esélyük sincsen.
Nem először említi meg a fiatalokat, nem véletlenül, hiszen az életében fontos szerepet játszik a tanítás. Mit élvez benne a legjobban?
Sok mindent imádok benne, de a legnagyobb sikerélmény mindig az, amikor valaki bejön hozzám, és megérzem, hogy valami van benne. Valami, amit talán maga sem tud, és egyetlen eszköze sincs meg hozzá, hogy kifejezze, de ott van. És akkor az én dolgom, hogy megpróbáljam előcsalogatni belőle. Sokat gondolkodom, hogy az adott osztálynál milyen anyagokat vegyünk elő, sosem dolgozom fix tanmenettel. Hiszek abban, hogy mindenkiből ki lehet hozni valamennyit, bárkit meg lehet tanítani egy jó kiállásra, megszólalásra. De hogy innen aztán kivel fogok tudni továbblépni, az kérdéses. Épp ettől izgalmas.
Úgy képzelem, ez olyan érzés, mint maga az alkotás: létrehoz, megteremt valamit, ami addig nem volt ott.
Pontosan olyan, és ebben tényleg az a legérdekesebb, hogy gyakran a tanítványom maga sem tudja, ott van-e. Amikor jelentkeznek egy színi iskolába, mindenféle fantasztikus vágyak dolgoznak bennük, de sokak számára valójában csak arra lesz jó ez az egész, hogy kiderüljön, nem megy nekik. Az én feladatom ebben a helyzetben, hogy megértessem velük ezt, anélkül, hogy őrjöngenének, és bosszút akarnának állni rajtam. Amikor belátják maguk is, és azt mondják, igen, igazad van, én is érzem, hogy nincs bennem több – hát ennél nagyobb dicséret nincs.
Ez mindig sikerül is?
Dehogy! Volt, aki megátkozott. De azért sokan belátták.
Amikor nem sikerül, kudarcnak éli meg?
Nem, mert azt gondolom, hogy mindent megtettem. Volt például egy tanítványom, akivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Tüneményes ember volt, vért izzadtam érte, és annyira sajnáltam, mert egyszerűen nem volt jó. Egyszer csak találtam egy anyagot, ami valamiért pofán csapta. Valami átfordult az agyában, és hirtelen mintha egy másik ember állt volna ott. És az mindig katartikus, amikor egy ilyen színészi pillanat megszületik, a sikerélmény a többi gyerekre is jó hatással van. Ezeket a dolgokat imádom.
Emberekkel, fiatalokkal foglalkozni – ez kell nekem. Megveszekedett pedagógus lennék.
Zsurzs Kati a Véletlenül írtam egy könyvet című film sajtónapján (Fotó/Forrás: Vajda Réka)
A tanítás ugyanakkor kölcsönhatás is: ön hogyan fejlődik színészként?
Valóban kölcsönhatás, hiszen közösen megyünk végig velük az úton, és nekem vigyáznom kell arra is, nehogy csupa kicsi Zsurzs Kati rohangáljon majd a végén szerteszét. Szóval soha nem játszom előre nekik, esetleg, ha minden kötél szakad, megmutatok egy gesztust vagy egy jelenetet, de ezt igyekszem elkerülni. Az én dolgom, hogy instrukciókat adjak az ő személyiségük alapján. Nekem mindig belőlük kell kiindulnom. Meg kell találnom, hogy nekik mi áll jól, mi az, ami természetesnek hat. Egy olyan megoldást, amivel nem erőltetek rájuk valamit, ami idegen tőlük, de ugyanúgy igaz tud lenni, mint amit magamnak találnék ki. Emiatt nekem is ki kell lépnem a komfortzónámból.
Az imént pofoncsapást emlegetett. Az ön karrierjében volt ilyen pillanat? Azt sokszor elmondta, hogy bizonytalan volt a pályája elején, és az édesanyja (Zsurzs Éva, Kossuth-díjas filmrendező – a szerk.) is óvta a színészettől.
Azt mindig tudtam, hogy nekem itt a helyem, de pokolian gátlásos voltam. Csináltam én mindent rendesen, csak valószínűleg kissé bátortalanul. Az az instrukció, amit életemben legtöbbször hallottam, ez volt: „Nagyon jó, bátrabban!” Na, most ez az a mondat, amit én soha nem mondok a gyerekeknek. Ez valami borzalmas. Egy méreg. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Mit jelent az, hogy bátrabban? Hiszen én úgy éreztem, hogy odatettem magam.
Mit lehet mondani helyette?
Segíteni kell, instrukciókat kell adnia a rendezőnek. Helyezzen át egy olyan szituációba, ahol bátrabb lehetek. Tökmindegy, de találjon ki valamit, hiszen azért ül ott lent, hogy engem bátorsággal töltsön meg. Ezt nagyon utáltam fiatalkoromban, szóval ha meghallom, ölök. Sok évnek el kellett telnie a pályámon, míg rájöttem, hogy van bennem egy nagyon erős megfelelési kényszer. Jaj, csak nehogy megzavarjam a kollégákat, csak nehogy útjában legyek a nagy rendezőnek! Az eszembe sem jutott, hogy én is kolléga vagyok. Viszont eljött egy pont, amikor azt mondtam, innentől kezdve leszarom. Most akkor csináljuk úgy, ahogy én gondolom! Játsszunk együtt! Ne csak én alkalmazkodjak folyton. Én továbbra is nyitott vagyok mindenre, de legyünk egyenrangúak.
Ez volt a fordulópont?
Abszolút. És szinte azonnal éreztem is a hatását, mert többé nem azon aggódtam a színpadon állva, hogy vajon ez így megfelel-e a többieknek. Mondom, elég hosszú folyamat volt, mire idáig eljutottam, és irigylésre méltó, ha valaki ezzel a hozzáállással kezdi a pályát.
Nemrég egy interjúban másodvirágzásról beszélt saját pályája kapcsán, és ez nagyon látványos is, ha például megnézzük a filmes munkáit: az elmúlt tíz-tizenöt évben rengeteg filmben és sorozatban kapott szerepet. Azt is mondta, ebben a fordulópont Kis Hajni Utolsó hívás című rövidfilmje volt. Mit gondol, minek köszönhető, hogy egy új generáció felfigyelt önre?
Új generáció, és tegyük is hozzá gyorsan, hogy többségében fiatal nők. Érdekes jelenség, és én magam is keresem még a választ a miértekre. Persze,
ehhez kellett például az is, hogy a világ rájött, nem csak a férfiak tudnak rendezni.
Amikor anyám kezdte, akkor még volt a Mészáros Márta, a Katkics Ili és néhány dokumentumfilmes. Talán hat-hét nevet tudnék felsorolni abból az időből. Szóval szerencsére ma már az intézmények felveszik a tehetséges lányokat is.
Zsurzs Kati az Utolsó hívás című rövidfilmben (Fotó/Forrás: Port.hu)
Hogy viszonyulnak önhöz? Az Abigél miatt végül is élő legendának számít.
A legtöbb szerepet castingok alapján kaptam meg, Hajni is fénykép alapján hívott be, több korombeli színésznővel együtt. Ő is emlegette az Abigélt, de csak úgy, mint az anyukája legkedvesebb filmje. Szóval nem arról van szó, hogy ott vagyok a fejükben, és engem akarnak, hanem a legtöbbször nekem is végig kell mennem a castingfolyamaton. Persze, most már egyre többször hívnak fel, hogy szeretnének velem forgatni, de ezek a vizsgafilmek mindig egy időben készülnek, és aki előbb hív, többnyire azt tudom csak elvállalni.
Lehetséges, hogy felment az ázsiója?
Nem tudom. Annak idején sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne forgatni, de sokáig nem volt semmi. Válogatásokra sem nagyon hívtak. Tehát nem az történt, hogy orrba-szájba castingokra jártam, csak nem kellettem senkinek. Ha meg néha mégis hívtak, sokszor olyan megalázó helyzetekbe kerültem, hogy megfogadtam, többet nem megyek.
Akkor kimondom én: szerintem felment az ázsiója. Hogy éli meg?
Vicces dolog.
Vicces? Ez az első szó, ami az eszébe jut?
Igen, mert úgy érzem, hogy én ez idő alatt nem változtam semmit. Nyilván átöregedtem egy másik szerepkörbe, ami biztosan számít. Az én karakteremmel egyébként is problémás dolog ez, naivából megöregedni azért elég nehéz, biztosan nem is sikerül mindenkinek. Ott vannak a középkategóriás női szerepek, amikor az ember már nem anya, de még nem nagymama, ezt nem könnyű átvészelni. Nemigen játszottam igazi nőket, biztos valami mást sugall a lényem. Át kellett öregednem. Sokszor idézem, amit a Verebes mondott nekem egyszer, és soha nem fogom elfelejteni. Rám nézett, és azt mondta: „Hát, neked meg kell növesztened a seggedet, hogy más karakter legyél.” Nyilván szimbolikus mondat, de pontosan értettem, mit akar mondani.
Ez nem okozott önben konfliktust?
Bennem soha. Emiatt nincsenek álmatlan éjszakáim. Néha sajnálok egy-egy dolgot, hogy milyen jó lett volna játszani benne, de ennyi. Valami egyébként a mostani karakteremben is lehet, mert nagyon egy rugóra mozog a filmes rendezők agya is.
Nemrég beszélgettem Nyertes Zsuzsával, aki a közelmúltban szintén egy rövidfilmben nyújtott rendkívül emlékezetes alakítást…
És kiderült, hogy milyen remek színész!
… ő is arról beszélt, hogy nem ő választotta azokat a szerepeket, amelyekről eddig ismertük, egyszerűen azokkal keresték meg. Így gondolkodtak róla a rendezők. Pedig mindig is szerette volna megmutatni a drámai oldalát.
Így van, erről van szó.
Ez nem bosszantó?
Bosszantó, dehogynem. Káromkodom egyet, aztán csinálom tovább a dolgom. Mi mást tehetnék?
Erre csak azt tudom mondani, hogy gyerekek, talán jobban szét kellene nézni időnként a színészek között.
Erről beszéltünk korábban, egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak egymásra. Én eddig is itt voltam, most is itt vagyok. Ha hívnak, rohanok, és csinálom teljes gőzzel.
Zsurzs Kati a Gobbi Hilda-díj átadásán (Fotó/Forrás: Juhász G. Tamás)
Nem az a fajta, aki kikönyököli magának a szerepeket, pozíciókat vagy a díjakat. De közben a színházi világban az érvényesüléshez – innen kívülről nézve legalább is úgy tűnik – elengedhetetlen valamiféle egoizmus, exhibicionizmus. Látszólag ezek teljesen hiányoznak önből.
Ezt pályaalkalmatlanságnak hívják.
Hogy kell ezt érteni?
Úgy, hogy nem vagyok korszerű. Vannak pályaalkalmassági kritériumok, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy észrevegyék az embert. Olyan, mint ha fél lábam lenne egy futóversenyen. Tisztában vagyok ezzel… de nem tudnám másképp csinálni. Szeretem a mesterségem, és jó lenne jól csinálni, jó előadásokat létrehozni, csak ez foglalkoztat. Amikor összejön a közönség, és több száz ember eggyé válva egyszerre megrendül, fellélegzik, és elfeledi minden búját-baját, az mindennél többet ér. Ez ad erőt az embernek.
És közben mégis beválasztották tavaly a Halhatatlanok Társulatába.
Igen, de az elsősorban a kollégáimon múlott meg a nézőkön – nem a szakmán. Az a díj egyértelműen azért volt, mert a közönség ismer valahonnan, ha máshonnan nem, hát az Abigélből, és alapvetően szeretnek. A kollégáim pedig méltatlannak érezték, hogy nem kaptam még állami kitüntetést. Úgyhogy mint a tankok, nyomták ezerrel, hogy felhívják rám a figyelmet, és hirtelen mindenkinek feltűnt, hogy hiszen a Zsurzs Kati itt van! Még él!
Fejléckép: Zsurzs Kati a Két nő című előadásban (Fotó/Forrás: Játékszín)
hírlevél
