Bevallom, a dél-koreai színjátszásról leginkább az a néhány percnyi benyomásom van - mert ezt még tapasztalatnak sem lehetne hívni -, amennyit A Silla királyság ékköve című sorozatból kaptam csatornák közti szörfölés közben, úgyhogy részemről abszolút csak a várakozás, és nem a fenntartás előzte meg bennem ezt az előadást. Igaz, elég kétélű dolog egy ismeretlen színházkultúrával találkozni: nincsenek meg a megfelelő referenciáink, a kulcsaink hozzá, ezért vagy értetlenül, rosszabb esetben elutasítóan nézünk, vagy a műkedvelő produkciót, netán kommersz bóvlit is hajlamosak vagyunk elfogadni.

A Yohangzáról a Shakespeare Fesztivál műsorfüzete szerint azt tudjuk, hogy 1997-ben alapította meg Jung-Ung Yang (a név írásánál ezt a kiadványt veszem alapul - a szerző), akinek alapvető esztétikai-filozófiai eszméje az volt, hogy a tökéletes színpadképet a világítás, a hang- és testmozgások közötti harmóniával állítsa elő. Nagydíjat kapott 2003-ban a Kairói Kísérleti Drámafesztiválon, 2006-ban pedig ezt az együttest hívta meg első koreaiként a Barbicanben Londonban. A Szentivánéji álmot játszották Gdanskban is, az ottani Shakespeare Fesztiválon.

Koreaiul nem értek, ezért higgyünk a tájékoztatónak: "a fordítás megtartja a shakespeare-i ékesszólás és retorika jellemzőit, de különlegesen simul bele a koreai nyelv gazdag hangsúlya, hanglejtése és ritmusa". S valóban: az, amit mi középhangnak nevezünk, amit természetes színpadi beszédként kezelünk, itt nem létezik, ám épp ez a dallamként is leírható színészi szövegmondás teszi lehetővé, hogy az európai értelemben kellékmentes, teljesen díszlettelen, fehér padlójú színpadon kibontakozzanak előttünk a szituációk. Helyzetértésünket segíti a zene - az előadók maguk játszanak a hangszereken, hol a színpad hátsó részén, hol benn a játéktérben egy-egy jelenetben zajolnak a dobokon -, az akrobatika; és ha értenénk a színek szimbolikáját - leginkább fehér, kevés kék, piros, fekete, s ezekről az ember eszébe jut az ország zászlója, kicsi sárga, kicsi zöld -, az arcfestés és a maszkok jeleit, a fejdíszek jelentését, minden bizonnyal mélyebb olvasatig jutnánk. Az ugyanis értetlenül is tökéletesen tiszta, hogy a dél-koreai folklór, a mese, a hitvilág, az, amit mi keleti szellemiségnek nevezünk vagy hiszünk, szervezi az előadást.

A Szentivánéji álom története Jung-Ung Yangnál a következő. Háng szerelmes Bjakba, s Bjak őt viszontszereti. Lú reménytelenül szerelmes Bjákba, Ik viszont, aki Bják barátnője, Lúba szerelmes reménytelenül. Kéretik behelyettesíteni Heléna, Hermia, Demetrius és Lysander neveit a megfelelő helyekre, hogy megkapjuk azt, amit Shakespeare-től ismerünk. S még többet:  a szerelmeseket ugyanis a négy égtáj után nevezték el a koreai asztrológia szerint, ami a Hold 28 napos  Nap körüli útján alapszik. Így Háng (Lysander) a keleti, Lú (Demetrius) a nyugati, Bjak (Hermia) az északi és Ik (Heléna) a déli csillag, a csillagokról pedig úgy hitték, hogy összekapcsolódnak a másvilágon, és megjósolják a földi világ történéseit. Az ezotéria ellenére ez a földi szál. Van azonban egy tisztán realitás fölötti világunk is, amelyben Kábi váltja ki a konfliktust. Ő egy szívtipró, minden nőnek teszi a szépet, és egyáltalán nem meglepő, hogy neje, Dot ezt nem nézi jó szemmel. Dot a koreai mitológia szerint egy dokkebi, azaz goblintündér: egy csintalan lény, aki ugyan csúnya, de inkább tündér a természetét tekintve. A koreai folklórban a közösség részeként tekintenek rá, és természete magában hordozza az emberi erényeket és bűnöket. Dotnak vagy egy Duduri nevű testvére, Duduri azonban nem egy, de két alak, azaz két színész. Ők mennek a földiek közé, ők csöpögtetik a virág nedvét rossz szemekbe, ők változtatnak disznóvá egy gyógynövénygyűjtésből élő asszonyt, Ádzsumit, akibe a szoknyapecér Kábi egy éjszakát tölt stb. Jelen esetben tehát fordul az Oberon-Titánia leosztás, mesterembereink száma egyre csökken, Puckból kettő lesz, szamárból koca, a tündérekre meg nincs szükség.

A filozófiai vagy mitologikus jelentéstartalmakat maximum egy női magazin olvasójaként vagyunk képesek dekódolni - talán megengedett ebben az esetben a személyrag kiterjesztése nézőtársakra -, így inkább csak kacagunk Ádzsumi bölcsességén, mely szerint a pisiszagot utálják a gonosz szellemek (és szépen koreografáltan, bugyit letolva eljátssza, hogy pisil, a szellemet játszók pedig integetnek a kezükkel, hogy milyen büdös van), ámulunk a két fiatalember szintén szépen koreografált, keleti harcművészeti elemekkel tűzdelt párbaján, és kacagunk annak a báján, ha egy-egy helyzetben magyarul hangzanak el mondatok. A színpadról sötétben neonfénnyel világító karkötőket dobálnak, egy néző hölgyet felhívnak a színpadra, s apró tréfa alanya lesz - jutalma egy neonfénnyel világító nyakbavaló -, a közönség boldogan kapkodja a levegőben röpködő kis kék butaságot, és megtapsolja a megtréfált hölgyet. Mert ezen az estén valahogy azt érezni, sem számunkra, sem a színpadon különösebb tét nincs. Nyár, az van.

William Shakespeare: Szentivánéji álom - Yohangza Theatre Company