Színház

„Egy darab színészeti történelem” – Ínséges évtizedek a Délvidéken

Elveszett közönség
2020.08.28. 11:40
Ajánlom
Még alá sem írták a trianoni szerződést, Délvidéken már 1920 előtt megszűnt a hivatalos magyar nyelvű színjátszás. A korszak egyik színész-rendező krónikása, Janovics Jenő megírta emlékirataiban, hogy „az utódállamok között Jugoszlávia bánt legkíméletlenebbül a magyar színházzal”, ami azt jelentette: 1945-ig ugyan történtek próbálkozások újjáélesztésével, ám mindegyik rendre elbukott.

Mintha a háború istenei akarták volna, ám az is lehet, elébe mentek csak az elmúlásnak, de már három évvel azt megelőzően, hogy a szerbek elfoglalták Szabadkát, és ezzel együtt véget is vetettek a magyar nyelvű színjátszásnak ott, a szabadkai színház 1915-ben leégett.

A társulat március 10-én a Tündérlaki lányokat játszotta. Másnap hajnalban tűz támadt a nézőtéren, és a 61 éves teátrum épülete négy óra alatt porrá lett. A hír gyorsan bejárta az országot, a Miskolczi Napló március 13-án azt írta az esetről: a délvidéki teátrummal „egy darab színészeti történelem pusztult el.” Nádassy József, a színház direktora a város vezetőinél ugyan még kijárta, hogy a Pest Szálló kabarétermében folytatódhassanak az előadások, ám ezzel is csak annyit sikerült elérnie, hogy a Nagy Háború végéig kitolta a délvidéki magyar színjátszás agóniáját. Amikor 1918-ban Szabadkán megjelentek a szerb csapatok, és elvárták, hogy a magyarok minden előadás előtt elénekeljék a szerb himnuszt, azon túl, hogy lehetetlent kértek, mert nem akadt olyan magyar színész, aki ennek eleget tett volna, hosszú időre fel is számolták a délvidéki magyar nyelvű színjátszást. Szabadkán és Újvidéken 1918 áprilisában és júniusában még magyar nyelven eljátszották Bíró Lajos Hotel Imperial című darabját, aztán hosszú-hosszú csönd következett.

Nádassy Pécsen új társulatot szervezett, de két év múlva – megtörve és megfáradva – már Makón élt, gazdálkodott.

Maga mögött hagyta a függönyök világát.

Szabadka3-105558.jpg

Városi Színház, Szabadka (Fotó/Forrás: OSZMI)

 

A déli forró szél

Szabadkán a vesztes háborút követő években többen többször is kísérletet tettek arra, hogy újjászervezzék a magyar nyelvű színjátszást. A próbálkozások azonban rendre elhaltak. S bár tény, hogy 1918 végétől a szerbek nemhogy mostohán bántak a délvidéki magyar színjátszással és hivatalosan fel is számolták azt, még azt sem tették lehetővé, ami évtizedekkel azelőtt bevált gyakorlatként működött. Nevezetesen azt, hogy más magyar, immár anyaországi színházakból érkezhessenek társulatok, hozhassák és bemutathassák kész előadásaikat.

Bácskában, Bánátban a második világháború végéig nem is volt hivatásos magyar nyelvű színjátszás.

Ha valami mégis akadt, olyan előadás, amely magyar nyelven szólalhatott meg, annak története több mint kalandos, több felvonásos drámába illő. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a délvidéki magyarok a trianoni döntést követően abban a furcsa helyzetben találták magukat, hogy immáron ők számítanak nemzeti kisebbségnek. Ráadásul egy idegen országban. Egy olyan államközösségben, amelyik saját nemzeti többségi igényei mentén mindent gőzerővel szervezett újjá, nem csupán a közigazgatást és az oktatást, a művelődést is. Miközben a kisebbségi létbe szorult magyarság egyetlen esélye éppen az lett volna, ha nyelvhasználata, kulturális szokásai és hagyományai mentén őrizhette volna meg mindazt, ami megtartja őket magyaroknak – vállalva a konfliktusokat, és tudva azt, hogy mindvégig ez egyre erősödő és a társadalom minden rétegére és területére rátelepedő délszláv nacionalizmussal kell szembenézniük.

A magyar állam határain kívül rekedt magyarság ezzel együtt mindvégig arra törekedett, hogy a legteljesebb kulturális, gazdasági és politikai életet élje. A kisebbségbe került magyarok hamar felismerték: csak az a nemzet marad fenn a történelem viharaiban, amelyik szervezetten lép fel minden beolvasztó kísérlettel és törekvéssel szemben, és ebben a küzdelemben az irodalom, a színjátszás különösen fontos összetartó erőt jelentett.

Aszabadkaitarsulat-105558.jpg

A szabadkai társulat 1912-ben (Fotó/Forrás: OSZMI)

Ezért is vált fontossá és vágyottá egy állandó magyar társulattal működő színház életre hívása, és a délvidéki magyarok, dacolva minden elnyomó ideával, tucatnál is több kérvénnyel bombázták a hivatalokat. A Színjátszás a Vajdaságban című tanulmány tanúsága szerint (baloghpet.com, 2014) a szerb állam, látva a magyarok kulturális igényeit, úgy viselkedett, mintha értené és megértené a nemzetiségi létre, az önálló identitás kiterjesztésére vonatkozó kérések jogosságát. Másrészt nem is annyira leplezett módon kinyilvánította: elvileg semmi akadálya annak, hogy a magyarok önálló színházat kapjanak, ám ebben a kérdésben, ugye, nem kerülhetők meg a szerb nacionalisták – akiket persze lehetetlen volt meggyőzni bármiről is, ami a magyarságnak előnyös lehetett volna. Mindezt tették annak tudatában, hogy amikor a föld, ahol éltek, még Magyarországhoz tartozott,

a Vajdaság területén működhettek szerb nyelvű kulturális központok, ahogyan szerb színház is.

Mindezek ellenére nem lehet azt mondani, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) területén működő hivatalok párnázott ajtóin keresztül senki ne hallotta volna meg a magyarok kérését, az állandó magyar nyelvű színház felállítására vonatkozó hangokat. Számos olyan területen, városban, ahol a szerbek együtt éltek a magyarokkal, lehetett olyan támogató nyilatkozatokat olvasni, amelyek akár elő is segíthették volna a szerb és a magyar nép közeledését. Ilyen volt ez az újvidéki szerb vélemény is:

Adjuk meg a mi magyarjainknak az ő színházukat.

(Színjátszás a Vajdaságban című tanulmány, 2014). Az ilyen hangokat azonban hamar elfújta a délről érkező forró szél, és ha nem is söpörte el azonnal, addig-addig várakozott, mígnem erőre nem kapott. Erre az egyik legjobb példa, amikor 1927-ben Zomborban már kiplakátolták, hogy Földessy Sándor, a vajdasági magyar színtársulat igazgatója október 25-én elhozza a Bajadér című előadást, a szerb közoktatási minisztérium kiadott egy rendeletet, hogy a bemutatandó darabok esetében nem elegendő az adatszolgáltatási kötelezettség (mit játszanak, kik játsszák, mennyiért, kinek), hanem azt is megszabta, hogy a nem államnyelven játszott színdarabokat előzetes cenzúra elé kell bocsájtani.

ZomborCsirkepaprikas-110801.jpg

Színházi plakátok két nyelven, Zombor, 1939 (Fotó/Forrás: OSZMI)

A tervezett magyar nyelvű előadás akkor elmaradt, ám a cenzorok azt még a rendelet ellenére sem tudták megakadályozni, hogy – a rendeleti feltételeknek eleget téve – november 4-én bemutassák Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabját. (Amit követett még hat előadás: Harsányi Zsolt–Mikszáth Kálmán: A vén gazember; Fodor László: Dr. Szabó Juci; Zerkovitz Béla: Aranymadár; Szenes Béla: Nem nősülök; Vincze Zsigmond: Cigánygrófné, Molnár Ferenc: Az ördög – Forrás: Színjátszás a Vajdaságban című tanulmány, 2014.)

 

Kiutasított színészek

Három héttel később jött a fordulat: a magyar ajkú színészeket egyszerűen kiutasították az országból, mert a szerb hatóság úgy találta, jelenlétük nem kívánatos. Ebből ugyan lett egy kis társadalmi felzúdulás, még némi politikai is. A visszaforduló szél még azokat a hangokat is visszahozta, hogy talán mégiscsak lehetővé kellene tenni azt, hogy a magyarok anyanyelvükön is hozzájuthassanak a kultúrához. A helyzet több mint kínos volt, s még a szerb diplomácia nyelvén megfogalmazott kiutasítási indoklás mögött is érezni lehetett a feszengést: arra hivatkoztak ugyanis, hogy sajnos lejárt a színészek vízuma. És megint hosszú csönd következett, a délszláv állam 1938-ig hallani sem akart arról, hogy a magyarok önálló színházat kapjanak.

Ekkorra azonban már jelentősen megváltoztak az erőviszonyok Európában. Szinte tapintható volt egy újabb háború közelsége. A szerbek egy lehetséges magyar színház felállítása ügyében ekkor kezdtek tárgyalásba a magyarokkal, ráadásul éppen azzal a Janovics Jenővel, akit Erdély 1918-as megszállása után a románok 1919-ben űztek el a kolozsvári magyar színház éléről, és akiről tudható volt, hogy Nádassy Józsefhez hasonlóan nem alkuszik elnyomó hatalmakkal.

Cenzúra, zaklatások, vallatások – Janovics Jenő és a Kolozsvári Nemzeti Színház

Kapcsolódó

Cenzúra, zaklatások, vallatások – Janovics Jenő és a Kolozsvári Nemzeti Színház

A kolozsvári magyar színjátszás történetének egyik legnehezebb korszaka volt a két világháború közötti időszak, az a 22 év, amikor először kellett kisebbségi színházként – a túlélés legfőbb szempontját szem előtt tartva – megmaradnia. Ezeket az éveket a fennmaradáson túl az a szándék mozgatta, hogy az adott politikai-gazdasági helyzet korlátai között a magyar színjátszás megtalálja a maga és a közönsége számára is megfelelő hangot. Az impériumváltás időszakát Janovics Jenő visszaemlékezései alapján tárjuk föl. Ő igazgatta az akkor Országos Nemzeti Színház nevet viselő kolozsvári színházat, amely Magyarország második nemzeti színháza volt.

Csiszár Mirella és Gajdó Tamás színháztörténészek a 2016-ban megjelent Színháztörténet nagyítóval című munkájukban idézik is Janovics 1937-es megnyilatkozását:

Az utódállamok között Jugoszlávia bánt legkíméletlenebbül a magyar színházzal. Már az uralomváltozás első zavaros idejében kitoloncolta az összes magyar színészeket, s ott azóta is legföljebb műkedvelők tarthatnak olykor-olykor magyar nyelvű színházi előadásokat.

A jugoszláv küldöttség a Szegedi Szabadtéri Játékokon tárgyalt Janovics Jenővel, s bár a nyitány ígéretesnek bizonyult, a tervekből végül nem lett semmi. Pedig nem kis színházi készülődés vette kezdetét. Ennek okát részben ismételten csak abban a jugoszláv hozzáállásban kell keresni, hogy féltek egy nemzeti öntudatra ébredő magyarság erejétől. Miközben a délvidéki, kisebbségben élő magyarság mindvégig eszméleténél volt, csak éppen a lehetőségeitől fosztották meg, attól, hogy színházat szervezhessen magának. Ebben a társulati szervezői munkában ráadásul éppen azok jelentették a legnagyobb bizonytalanságot, akiket a jugoszláv állam mindig is árgus szemekkel figyelt. Ezek voltak a Janovics által is megnevezett műkedvelők. A délvidéki magyarság ugyanis éppen az elfojtott és ellehetetlenített önszerveződés ellenére olyat tudott felmutatni, amire a legkevesebben számítottak: a műkedvelők közül többen, nevükkel ellentétben, már közvetlenül a trianoni határzárást követően is igencsak erős művészeti értékkel bíró kulturális közeget teremtettek, olykor szinte már-már valódi színházi élmény nyújtottak – gyakorta úgy és olyan környezetben, hogy hol megkapták az engedélyt a működésre, hol pedig megtagadták tőlük azt. Ezek a műkedvelők többnyire magyar szerzők műveit dolgozták fel, ráadásul olyan nyelvezettel, amelyet a magyar nyelvet kevésbé használók is megértettek, és még talán ahhoz kedvet is kaptak, hogy újra használni kezdjék azt.

Subotica-105559.jpg

Városi Színház, Szabadka (Subotica) (Fotó/Forrás: OSZMI)

Érthető tehát, hogy a jugoszláv állam mindvégig a húzd meg, ereszd meg játékot próbálta játszani velük, és ha éppen tiltott, azt a legtöbbször azzal indokolta, hogy mindezt csakis a műkedvelő egyesületek védelmében teszi. Másrészről az volt a hatalmi logika, hogy egyetlen magyar nyelvű színházat mégiscsak könnyebb felügyelni és ellenőrizni, mint ki tudja hány népkört és egyesületet. Vagyis egy szabadkai, zombori vagy újvidéki magyar színház léte több mint kétszáz gonddal kevesebbet jelentene. S hogy mégsem így lett, az annak köszönhető, hogy

egy önálló színház könnyen lendületet adhatott volna a magyar érzelmek kiteljesedésének.

Az ötlet állami visszavonását a magyarok persze kudarcként élték meg, ám ezzel együtt éppen az maradt fent, ami két évtized alatt szép lassan megerősödött, a magyar népkörök mozgalma, s vele együtt a magyar kultúra helyi terjesztésének lehetősége.

A Magyar Színművészeti Lexikon tanúsága szerint (szerkesztő: Schöpflin Aladár, 1931) már 1920-ban megalakult az a Magyar Népkör, amelynek tagjai azon túl, hogy magyar nyelvű előadásokat szerveztek, hét kemény évig azon ügyködtek, hogy új magyar színház kezdje meg működését, és ami a délvidéki magyarság számára lehetővé tette, hogy ha rövid ideig is, de 1927-ben magyar nyelven nézhessenek színházi előadásokat. Ugyancsak a népkörök voltak azok, amelyek túl a kulturális misszión megteremtették a délvidéki magyar közösségi lét alapjait. Előbb „a nagyobb városokban, ahol már addig is volt műkedvelés, majd egyre több, egészen kis településen, sőt a tanyavilágban is tartottak előadásokat, melyek amellett, hogy némileg pótolták a hiányzó színházat, jótékonysági intézményként részéve váltak a mindennapi életnek. Ingyen konyhák tartása, szegény gyerekek ruházása, karácsonyi ajándékcsomagok, idősek gondozása, egyesületi otthonok építése, sportklubok felszerelése a műkedvelők szorgos és önzetlen munkájából valósult meg” – írta a jugoszláviai magyar műkedvelők almanachjának, a Bokrétának előszavában Farkas Frigyes.

A műkedvelés 1919 és 1940 közötti történetét bemutató kiadványban olvasható, hogy „két évtized alatt Bácska és Bánát majd’ kilencven helységére terjedt ki az egyre terebélyesedő mozgalom, melyhez Baranya, Szlavónia és Muraköz majd negyven helységét is hozzá kell adni, hogy lássék, jogos országos mozgalomról beszélni.” Ezek a népkörök, mozgalmak erejükön túlmutatóan komoly előadásokat szerveztek, s olyan szerzők műveit állítottak színpadra, mint Bónyi Adorján, Bús-Fekete László, Csathó Kálmán, Fodor László, Herczeg Ferenc, Hunyady Sándor, Kodolányi János, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Szenes Béla, Vaszary János, Zilahy Lajos.

Ujvidekszinhaz2-105558.jpg

Városi Színház, Újvidék (Fotó/Forrás: OSZMI)

A képletet, hogy talán a nehézségek ellenére lehetett volna jobb is a délvidéki magyarság helyzete a két világháború között s ezzel együtt a magyar nyelvű színjátszásé is, az is árnyalja, amit az 1897-ben Szabadkán született és 1913-ban vándorszínésznek állt Garay Béla a Magyar Műkedvelők az őrhelyen című regényében megírt: 1918 és 1944 között „bizony le kell majd írnunk, hogy mindvégig hiányoztak a délvidéki magyarság nagyformátumú vezetői, gyakran kicsinyes viták, rossz helyzetfelismerések, esetenként a »civil kurázsi« hiánya is tovább szűkítette az egyébként sem túl tágas mozgásterületet.” Ez pedig abból következett, hogy a délvidéki magyarok 60-70 százalékát kisparaszti réteg tette ki, a kisipari munkásokat pedig nem feltétlenül a színház vonzotta. Ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy ha a Délvidéken 1920 után nem alakultak volna népkörök, a magyar nyelvi és zenei kultúra, a színjátszás sem lehetett volna jelen a magyarság mindennapjaiban. Ahogyan Garay Béla fogalmazott:

Itt nem maradt más, csak néhány politizáló ügyvéd, itt nem maradt egyetlen író sem; innen elment minden hivatásos színész, minden muzsikus; elment a tanítók java része, és itt nem maradt egy tömbben olyan tradícióktól és ősi kultúráktól megszentelt magyarság sem, mint például Erdélyben. Szegény, kihasznált zsellérnép volt a bácskai magyarság nagyobb része. A városokban kisiparosok, kistisztviselők, néhány orvos, néhány ügyvéd: ez volt minden, ez volt a mag, ez volt az új idők kezdete.

Ilyen előzmények vezettek végül odáig, hogy Szabadkán 1945. október 29-én megtartották a Vajdasági Magyar Népszínház első bemutatóját. Ebben benne volt minden, ami akkoriban áthatotta a társadalmi és kulturális élet mindennapjait, magában hordozta az elmúlt évtizedek minden szépségét és feledhetetlenségét. A Magyar Szó anno így számolt be a közelgő eseményről: „A vajdasági magyar népszínház ünnepélyes megnyitását Szubotica magyar közönsége érthető érdeklődéssel várja. (…) Az együttes most lép először a nyilvánosság elé, és bízunk abban, hogy be fogja váltani a hozzá fűzött reményeket. A hétfői előadáson Balázs Béla: Boszorkánytánc című színműve kerül előadásra Pataki László rendezésében, legjobb szereposztásban. A Boszorkánytánc a jugoszláv partizánok életéből és hősi küzdelmeiből meríti témáját, ősbemutatója csak nemrégen volt Budapesten. A darab budapesti bemutatója óriási sikert aratott, és alkalmat adott annak idején a budapesti közönségnek, hogy lelkesen tüntessen a jugoszláv-magyar baráti kapcsolatok kimélyítése mellett.”

Lám, annyi évnyi nélkülözés után a Délvidéken is előkerült a baráti hangnem, s bár a kultúrpolitikusok mosolya kissé erőltetettnek tűnhetett, ezzel mégiscsak felébredt altatásából a magyar nyelvű színjátszás. A Vajdasági Magyar Népszínház társulatának előadásai hamarosan eljutottak más délvidéki város színpadaira is.

Szerző: F. Tóth Benedek

mma_logo-103459.jpg

Magyar Művészeti Akadémia (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)

 

Az 1920-as államfordulatok körüli magyar kultúrtörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek.

 

Programkereső

Legnépszerűbb

Színház

Megkezdte munkáját Antal Zsolt az SZFE Elméleti Intézetének élén

Sára Balázs és Bodolay Géza után újabb intézetvezető kezdte meg munkáját a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
Színház

Kétszer is látható lesz Pintér Béla népszerű előadása

Pintér Béla és Társulata online térbe költözik a leállás idején, egyik legnépszerűbb előadásukat, a Szívszakadtigot két alkalommal, december 6-án és 9-én is közvetítik.
Könyv

Közösségben alkotni – Könyv mutatja be Fodor Tamás pályájának első szakaszát

Szabadságszigetek címmel írta meg Fodor Tamás és Stúdió „K” történetét Sándor L. István. A kötet december közepén jelenik meg.
Zenés színház

Magyar kontratenor főszereplésével debütál Philip Glass operája Finnországban

Daragó Zoltán alakítja Ehnatont az azonos című Philip Glass operában, amelyet minden remény szerint a jövő évben mutatnak be Helsinkiben.
Jazz/World

Egyedül a hangszerparkban – Négy dal Barabás Lőrinc készülő lemezéről

A Fidelio közönsége hallhatja elsőként Barabás Lőrinc legújabb számait, amik a következő szólólemezen is szerepelnek majd. Hangerőt fel, húszperces koncert következik az egyik legizgalmasabb jazztrombitástól.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Színház hír

A nyár beköltözik az otthonokba

A Gózon Gyula Kamaraszínház elhozza a késő nyári napok hangulatát, az ősz eleji utolsó meleg napsugarakat, az elmúlás ígéretét. Jon Fosse különös, komor, de mégis reménnyel teli története most online elevenedik meg, Kozma András rendezésében.
Színház hír

Kihirdették az idei Aase-díj kitüntetettjeit

Az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői” díjazására hozta létre végrendeletében Gobbi Hilda az Aase-díjat, amely 1987-es megalapítása óta ismeri el az epizodistákat azzal a meghagyással, hogy évente két színész és két színésznő kaphatja meg a kitüntetést.
Színház gyász

Elhunyt Pécsi Ildikó

80 éves korában elhunyt Pécsi Ildikó, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Gödöllő díszpolgára – tudatta a város önkormányzata.
Színház hír

Online vezeti tovább Zsámbéki Gábor a Lear király próbáit

A művészek egészségének megóvása érdekében online folytatódnak a Lear király próbái a Katona József Színházban.
Színház hír

Harmadszorra is megállapították, hogy jogszerű a sztrájk az SZFE-n

Az SZFE Sztrájkbizottsága közölte, hogy a Fővárosi Ítélőtábla újabb végzése állapította meg sztrájkjuk jogosságát. Felszólítják a munkáltatót a tárgyalások megkezdésére.