Üzemzavarra emlékeztetően, pulzálva hunynak ki a Vígszínház nézőtéri fényei. Nyikorogva vonakodik felfelé a vasfüggöny. Lassan feltárul Kafka befejezetlenül maradt regényének ködös helyszíne, amely – mint egy középkori várdomb– a magasban feltételez egy kastélyt. A mű főszereplője, K., végig azon ügyködik, hogy bebocsátást nyerjen oda, ahonnan vélhetően az összes szereplő sorsát figyelik és befolyásolják. Erre azonban nem kerül sor, mert a kibogozhatatlan szabályok szerint működő kastélyba nem lehet bejutni, illetve K.-nak nem, sőt végeredményben az is kérdés, létezik-e a kastély valójában. A művet az élet egyéni útvesztőiben folytatott harcként vagy az embereken uralkodó bürokrácia elleni küzdelemként is értelmezik, míg mások teológiai megközelítésként az üdvözülés utáni vágyat látják benne. Elkerülendő a kizárólagosságot, talán épp a regény befejezetlensége nyit mindig további teret az újabb és újabb egyéni olvasatok felé.

Bodó Viktor 2020-as, hamburgi rendezését igazította a Vígszínház társulatára. A német előadás díszlettervéért Schnábel Zita elnyerte a Hamburger Theaterpreis az évad legjobb díszletéért járó díját. A Vígszínházban felkelő színpadi Nap átszűri a magasba szökő építményt, amelytől az összes szereplő élete visszaigazolását várja. Kafka világának színházi megszemélyesítése betölti a játékteret, de meztelen állványzata nem korlátozza a betekintést: átlátható, miközben mégis átjárhatatlan útvesztőt takar a látvány. Incselkedő pofon annak, aki be kíván jutni, és érteni akarja.

A kastély című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)

K. (ifj. Vidnyánszky Attila) már az első jelenettől kezdve tipikusan kafkai főhős: ami kiderül róla, annak az ellenkezője is valószínűvé válik. Mint egy múlt nélküli, egyszeri vándor áll a falubeliek előtt, akik bizalmatlanul méregetik, K. azonban hetykén válaszolgat, őt bizony nem hozzák zavarba. Két telefonos segítség után kiderül, ő az új földmérő, bár ebben egyszer majdnem maga is elbizonytalanodik. Majd megérkeznek a segédei (Karácsonyi Zoltán, Zoltán Áron), akik bizonyíthatnák kilétét, de K. nem ismeri fel őket.

A színpadi helyzeteket jócskán feldúsítják a történetből látszólag kitekintő ötletek. Bodó a jeleneteket felvállaltan egy asszociációs hálóban prezentálja, amelyben a vendégszövegek, operarészletek, kiszólások, hangzások és zörejek egyfajta irreális lebegéssel veszik körbe a cselekményt. A rendező alapvetően az eredeti szerepeket és helyzeteket dimenzionálja tovább, így az asszociációk nem verik szét a jeleneteket, hanem az előadás értelmező rétegévé válnak, és legtöbbször humorosan fricskázzák Kafka világát. Pont erre a „tényleg azt látom, amit látok?” élményre van szükség, így teremtődik meg a regényszöveg háromdimenziós színpadi adaptációja.

Bodó remekül élezi abszurddá a humort, s ezzel még plasztikusabbá teszi az elvont és a valós világ közötti játékteret. A már említett első jelenetben a három falubeli megszólalásait egyfajta humorosan görcsös beszédzavar kínozza. Van ebben a feszült kommunikációban valami röhejesen groteszk, miközben a falu lakosságát jellemző belterjesség is felsejlik, amely a kívülálló számára valamiféle fenyegető összetartozást jelez. A fanyarrá tett nevetéssel Bodó enyhíti a helyzet kínosságát, de a felszabadító kacajt is elfojtja.

A kastély című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)

A rendező és a dramaturgia (Róbert Júlia, Veress Anna, Sibylle Meier és Kovács Krisztina) jó érzékkel adaptálja a bőséges terjedelmű kafkai monológokat: belterjes, sok szempontból korlátolt miliő keletkezik. A szereplők már csak a helyi (v)iszonyok karikatúrái: egy láthatatlan diktatúra nyomorékjai. A rendező ezen az átváltozáson hajszolja keresztül K.-t, egy olyan végletekig asszociált színpadi világot teremtve köré, amelyben a főhős végül egy már nem teljesen fizikai, euforikus, absztrakt tér részévé válik. Ifj. Vidnyánszky Attila folyton nekirohanó faltörő kos mutatványával plasztikus szerepívet formál:

Bodó Viktor extrém módon megdolgoztatja színészeit, akik képesek megvalósítani a sokszor nem veszélytelen akrobatikai feladatokat is. A színpadi mozgásban a parkour elnevezésű extrém sport is megjelenik, amelynek egyénre szabott nehézségi fokozatait kell kiviteleznie a színészeknek. Máté Áron profi atlétaként egy suhanásnyi időre jeleníti meg Sordinit (másik szereposztásban: Szentváry-Lukács Vajk). Mintha végigröpülne a díszlet állványzatán, alatt és keresztül, épp csak érintve a keze alá eső felületeket. A kastélyba „vezető” színpadi mozgás, mint a főszereplőre kirótt beavatási rítus, szintén gondolatébresztő. Ebben a világban birtokba kell venni a forgószínpad meg-meginduló zegzugos labirintusát, mert ez a létezés egyetlen módja. A szereplők keményen megdolgoznak ezért az életért. Korlátokon siklanak le a magasból, kapaszkodnak, másznak és zuhannak a falu útvesztőjében. S ebből a céltalan, nagy erőlködésből – amelyet a főszereplő megjelenése indít el – születik végül egy túlmozgásos burleszk, amely tánclépésekben, ügyességi-akrobatikai elemekben vagy akár többszereplős, bravúros zsonglőrmutatványban húzza alá a felismerést, hogy K. valójában egy lépést sem tesz a célja felé. A nyaktörő mutatványok és gagek K. történetében a repetitív mozgászavar értelmetlen techno partijába vezetnek csupán (koreográfus: Duda Éva).

A kastély című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)

Bodó Viktor részletgazdag technikával adaptálja Kafka szereplőit, miközben nemcsak az egyes jelenetek határait feszegeti sikeresen, de a történet egészét is egyéni perspektívába helyezi azzal, hogy hiteles, párhuzamos befejezéseket kínál a nézőnek. A tömény asszociációs háló hálás színészi lehetőségekkel látja el a szereplőket, miközben a rendezés jó érzékkel hangolja maximumra a jeleneteket mozgató leglényegesebb motivációt, hangulatot. Ha valami kínos, azt láthatóan kínossá teszi a szövegben, mozgásban, hangban, és mindezt helyzetgyakorlat-szerűen tovább is értelmezi. Emlékezetes alakítások születnek: a zavarba ejtően humoros szerelmi tercett K., Olga (Kovács Patrícia) és Frida (Bach Kata) között, a főzőshow morbid kabaréja Radnay Csilla, a Kocsmárosné egyedi receptjével, Pepi (Varga-Járó Sára e.h.) vonagló csábítása. A darab cselekménye miatt azonban az érzékeny és kivételes összmunka a legfontosabb: a társulat létrehozza a kafkai teret. A falu lakói megőrlik a számukra idegen testet, miközben mindent egy felsőbb hatalomra fognak, amelynek íratlan szabályaival valójában csak ők sáfárkodnak.

Szerző: Lénárt Gábor

Fejléckép: Bach Kata, ifj. Vidnyánszky Attila és Kovács Patrícia A kastély című előadásban (fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház)