Színház

Egy generációs történet – Beszélgetés Székely Gáborral, Zsámbéki Gáborral és Ascher Tamással, 2. rész

40 év – 4 felvonásban
2022.12.19. 08:40
Ajánlom
Türelem, összefogás és egymás iránti, valódi kíváncsiság. Talán így lehetne jellemezni e három fajsúlyos rendező, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás alkotta színházi szövetséget. Ennek a különleges találkozásnak és együttállásnak az eredménye az idén negyven esztendős Katona József Színház.

Kossuth- és Jászai-díjas alkotók, egyetemi tanárok, érdemes művészek és még számtalan, rangos elismerés birtokosai. Három rendező, akik nem gáncsolták egymást, hanem együtt csináltak színházat. Székely Gábor először Szolnokon, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás pedig Kaposváron írtak új fejezetet a hazai színháztörténetben. Majd összekerültek a Nemzeti Színházban, és innen már „csak” egy lépés volt a Katona megalakulása.

S hogy e három művész oly’ hosszú idő után újra közösen adott interjút, annak oka nem más, mint a most 40. születésnapját ünneplő Katona József Színház. Abbahagyhatatlannak tűnő beszélgetésünkben szóba került Budapest máig egyik legmeghatározóbb művész színháza alapításának csöppet sem hétköznapi históriája, az alkotómunkát megnehezítő politikai játszmák, de kihagyhatatlanok voltak a Nemzeti Színházban közösen eltöltött, és az azt megelőző szolnoki, illetve kaposvári évek.

Az alábbiakban egy kétrészes interjú második része olvasható. A beszélgetés első része ide kattintva érhető el. »»»

Az idei évadban ünnepli negyvenedik születésnapját a Katona József Színház. Ebből a jubileumi alkalomból indul el „40 év – 4 felvonásban” című interjúsorozatunk, amelyben minden egyes évtizedről más-más művészpárossal beszélgetünk. Az első interjú különlegesre sikeredett, mert nem kettő, hanem három korszakos rendezővel ülhettünk le, akik a Katona első hét évének kihagyhatatlan művészei. A beszélgetés jelentőségére való tekintettel ez az interjú a szokásosnál terjedelmesebb, ezért két részben közöljük.

Fodor Géza dramaturgként már a Nemzetiben, majd a Katonában is rendkívül fontos kollégájuk volt. Mesélnének róla, miért volt ő nélkülözhetetlen háttérember?

Zsámbéki Gábor: Hihetetlenül szerény volt. Aki nem ismerte, nem nagyon tudhatta az ő jelentőségét. A manó műsorfüzetét például teljes egészében ő írta. Sehol, semelyik cikk nincs aláírva, a hátlapon lehet kisbetűkkel olvasni, hogy írta és szerkesztette: Fodor Géza. Fontos kapcsolatot tartott fönn olyan tehetséges, fiatal írókkal – és vette rá őket színdarabok írására –, mint Spiró vagy Kornis. Akkor barátkoztam össze vele, amikor Kecskeméten rendeztem vendégként egy Téli regét, ami nagyon nehéz körülmények között született, nem is lett jó előadás. Gézának – aki később már csak zenei kritikákat és írásokat közölt, de valamikor prózai előadásokról is írt – az volt az elve, hogy addig nem ír valamiről, amíg nem látta négyszer. Ez ma már döbbenetesen hangzik, ám mélyen jellemző volt rá. A Téli regéről a Színház című lap két számában is írt bírálatot. Azt láttam, hogy ami nem tetszik neki, tényleg az a rossz az előadásban, és az a kevés, ami elnyerte a tetszését, azt érzem én is sikerültebbnek. Azt gondoltam, fontos, hogy szorosabbra fűzzem a kapcsolatunkat.

311297798_10166617782045384_2342925420615257296_n-104849.jpg

Zsámbéki Gábor A manó című előadás kapcsán rendezett beszélgetésen a Katona József Színházban (Fotó/Forrás: Horváth Máté / Katona József Színház)

Ascher Tamás: Géza igazi, nagy tudós volt, akinek először a Mozart-könyvével találkoztam, vagy talán még előbb egy egész éven át tartó Mozart-szemináriumával a bölcsészkaron. Bámulatos átlátóképesség, tájékozottság, lehengerlő műveltség – filozófiai és esztétikai is – mellett a részletek iránti rendkívüli érzékenység jellemezte. Ha eljött egy főpróbámra, két-három olyan megjegyzése mindig volt, amitől rögtön értettem, miért vagyok legalábbis felületes szamár. Csak egyet mondok, ami szerintem sorsdöntőnek bizonyult. A Három nővért körülbelül nyolc nappal a bemutató előtt jött el megnézni.

Csak annyit mondott, hogy szerinte ezek az emberek – különösen a nővérek – szeretik egymást, és ő ezt nem igazán látja.

És valóban, a szélsőséges idegállapotokra, szenvedélyekre és dühökre koncentráltam, amitől a szokásos, divatosan harsány vacakság volt az egész. Még akkor is, ha a részletek ki voltak munkálva. De tudnék mesélni, szinte minden mű kapcsán. Csodálatos volt vele végigmenni egy darab szövegén. Az Ivanovot jelentősen átírta, annyira, hogy úgy írtuk ki, fordította Pál Antal, ami az Anton Pavlovicsnak volt – heccből – a megfordítása. Elbert János fordításán annyit javított Géza, hogy az már több volt, mint egyszerű dramaturgiai munka.

Székely Gábor: Gézával barátinak mondható kapcsolatom nem volt, bár sokat dolgoztunk együtt a Petri-féle Molière-fordításokon. Tudós elme volt, igazi esztéta. És remek színházi ember. A színpadon elhangzott szöveggel még engedékeny volt, de a már nyomtatásban megjelent fordításnál szigorúan megkövetelte a pontosságot.

Minden színész – akikkel együtt megalapították a Katonát – esetén úgy látják, hogy képességeinek megfelelő mennyiségű feladatot tudtak kapni?

SZG: Az első évadban – például a Danton halála és A konyha műsorra tűzésével – többek között az is célunk volt, hogy lehetőleg az egész társulattal dolgozzunk. Volt olyan művész is, aki a feladatával kevésbé volt elégedett. De egy dolog nyilvánvaló volt, és ez nagyban különbözött sok más színháztól: a munka mennyisége és az, hogy

a színészek megérezték, jó partnerekkel játszani sokkal hasznosabb, így a saját tehetségük is jobban megmutatkozhat.

ZSG: Mindig nagyon hittünk benne, és szerettük volna megvalósítani, hogy senki ne érezze magát alábecsültnek, jövő nélkülinek. Valójában arról van szó, hogy a belső hierarchia mennyire szilárdul meg, mert ez óhatatlanul kialakul, minden színházban. A Nemzetiben azt éreztük, hogy tökéletesen meg van merevedve, és nagyon másképp akartuk csinálni a Katonában. De ennek igenis vannak korlátai, amik nagyon jól érezhetők a mindennapi munkában. Amikor egy mindenki által remeknek tartott, elismert epizodista, akiről belül tudjuk, hogy sokkal többre érdemes, mint amilyen szerepekben a nézők szokták látni, megkapja az abszolút vezető szerepet, amire annyira várt már évek óta. És akkor, talán a rázúduló felelősség súlya alatt, emberi drámák jönnek létre, és összeomlik. Ezt többször átéltem! A másik véglet, amikor az állandóan főszerepeket játszó, a legismertebb magyar színészek közé tartozó művész az elvek miatt egy aprócska epizódszerepet alakít egy produkcióban. Ezt mindenki nagyon becsületes, korszerű dolognak tartja, de nem működik. Ugyanis

olyan erős személyiség, hogy szétfeszíti a szerepet, és fölbillen tőle a jelenet szerkezete.

Vannak az elgondolások és becsületes elvek, meg a gyakorlat, ami nagyon mást mutat.

harom_nover_2-193409.jpg

Gáspár Sándor, Hollósi Frigyes, Végvári Tamás, Udvaros Dorottya, Bodnár Erika, Básti Juli, Szirtes Ági, Vajda László, Bán János, Horváth József, Sinkó László és Balkay Géza a Három nővér 1985-ös előadásában (rendező: Ascher Tamás) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

Vagyis a válasz sokkal bonyolultabb, mint gondoltam… Tamás, ön '81-ben visszament a Nemzetiből Kaposvárra, s eleinte vendégként közreműködött a Katona előadásaiban. Hogyan élte meg ezt a „kétlakiságot”?

AT: Ez bennem sokáig konfliktusos volt. Szerettem a kaposvári színházat, és volt bennem egy makacs hűség a kaposvári színészekhez és színpadhoz. Ahol úgy lehetett világítani, ahogy a Katonában nem, és a Katona csodálatos színészei közül sokuktól még idegenkedtem. Tulajdonképpen az 1985-ös Három nővér volt az, ahol otthonossá váltam a Katonában, onnantól egyformán az otthonomnak éreztem mindkettőt. Sok kritikai megjegyzésem volt mindkét helyen, és a saját előadásaim sem tetszettek soha. Csakhogy

a Katonának veszélyes volt a helyzete, mert pillanatok alatt a legelitebb színház lett Budapesten. És ez a csúcskategória megnehezíti a zavartalan művészi munkát, és egy csomó görcsöt okoz az emberben.

Sokkal nehezebben választottam darabot a Katonába. Hogy mi illik ide, mi az, ami megfelel. Az embert kicsit megbénítja az a jelentékenység, meg az is, hogy két igazán fajsúlyos rendező mellett voltam ott. Zsámbéki és Székely Gábor abban az időben az összes lényeges esztétikai újdonságot bevezető, rendkívül markáns rendező egyéniség volt, én mellettük – egy tanítvány. Nem mondom, hogy megfelelési kényszer volt bennem, mert annál szórakozottabb voltam, de

folyton azt éreztem, nem lesz elég jelentős, amit csinálok. Sőt, igyekeztem is nem fontos dolgokat csinálni, hogy ne kelljen velük versenyezni.

Ehhez képest, egyszerre csak hozzám vágták a Három nővért – nem is azt akartam rendezni. Volt egy nagyszerű orosz írónő, Petrusevszkaja, és a Három lány kékben című darabjáról beszéltünk. Azt nagyon szerettem. Abban volt valami, a groteszk kisrealizmusnak a szovjet valóság abszurdjába való átmenete, egy igazi mocsár. Később megrendeztem.

Két évvel később, 1987-ben, a Katonában.

AT: Igen, de akkor – a tiltás nyomán –, azt mondta a két Gábor, hogy tessék csinálni egy Három nővért. Az összes görcsömet félre kellett tennem. Így lett később a Platonovval, de ezen kívül is, minden alkalommal. Ha rajtam múlt volna, mindig eggyel szerényebb darabot választottam volna a Katonába, míg a nagyobb műveket, a Szecsuáni jóembert, a Hamletet, a Sweeney Toddot, a János vitézt Kaposváron csináltam meg. Volt ebben egy furcsa egyensúlyérzék. Ehelyett az lett volna helyes, amit Schilling (Schilling Árpád Jászai Mari-díjas rendező – a Szerk.) csinált később, hogy azonnal és pofátlanul szembemegy. Mondhattam volna, ahogy ő, hogy rendben van, derék, hogy így támogattok, ez egy nagyon jó pozíció ahhoz, hogy most rögtön csináljak egy saját színházat. Minden igazi, komoly rendező így tesz… Ez az én hiányosságom, hogy inkább a különlegességekre mentem ahelyett, hogy nagy, alapvető dolgokat csináltam volna. Azokat átengedtem tisztelt barátaimnak.

Így visszagondolva, már másképp csinálná?

AT: Fogalmam sincs…! Most, ahogy elgondolkozom rajta, úgy tűnik, nem érdekelt eléggé az önérvényesítés.

Beszélgettek erről a két Gáborral?

AT: Még csak az kellett volna! Nem is hiszem, hogy ezek komolyan megfogalmazódtak bennem. Inkább csak gunyorosan. Amikor a Három nővért elkezdték meghívni külföldi színházakba, gyakran voltak előadás előtt vagy után sajtókonferenciák.

Mindig ott ült Székely Gábor az egyik oldalamon, Zsámbéki Gábor a másikon, én pedig meg se mertem nyikkanni, mert ők annyival tekintélyesebbek voltak nálam.

Elég, ha Székely Gábor orgánumát vesszük: az aztán megszólal! Ráadásul, amikor ültünk, mindkettejüknek magasabban volt a feje, mint nekem. Igaz, hogy én rendeztem a darabot, de az ő színházukban. Akkor is mosolyogtam ezen, ma meg már röhögök rajta. Tehát oké, hogy így van.

harom_nover_1-193404.jpg

Gáspár Sándor, Hollósi Frigyes, Udvaros Dorottya, Végvári Tamás, Vajda László, Básti Juli, Szirtes Ági, Sinkó László, Balkay Géza, Horváth József, Bán János és Bodnár Erika a Három nővér 1985-ös előadásában (rendező: Ascher Tamás) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

SZG: Én másképpen emlékszem ezekre a helyzetekre. Tamást különlegesebbnek, másnak éreztem, mint mi. Eredményeit és a munkáit sokkal jobban jegyeztem, mint ő maga. A Nemzeti-beli Jövedelmező állás előadását rendkívül fontosnak tartom. Pauer Gyulával közös munkája remek volt.

AT: Azért sikerült, mert addigra már eldöntöttem, hogy elmegyek Kaposvárra.

SZG: Talán tíz évvel ezelőtt hallottam tőled először ezt a kiszorítósdit, és a két mamut melletti állapotot. Számomra úgy tűnt, hogy nagyon jól voltál, bátran és szabadon választottál. A már említett Jövedelmező állás, de a Hazatérés is különleges előadás volt. A Három nővér pedig annak az időnek a legfontosabb munkája volt, se Zsámbéki előadásai, se az enyéim ilyen hazai és nemzetközi sikert nem arattak.

AT: Én pont fordítva voltam. Egyébként nem jó szó a kiszorítósdi,

sosem éreztem úgy, hogy ki vagyok szorítva. Én szorítottam ki magamat.

Mérhetetlen, lenyűgözött tisztelettel néztem a munkátokat. De ha mindenkinek az tetszik, amit a másik csinál, azzal nincs semmi baj. Ez még a jobbik eset.

SZG: Számomra úgy tűnt, hogy ez egy közel hasonló korosztály összefogása. Te fiatalabb vagy nálunk, Gáborral nagyjából egyidős vagyok. Az, hogy mi elfogadtuk és elviseltük egymást, te kibírtál bennünket, mi meg – ha nem is mindig, de – szerettünk is téged, ez akkor különlegességnek számított, és biztosította ennek a generációnak a megkerülhetetlenségét. Schillinget említed, de ugyanilyen fontos volt Bodó Viktor (Jászai Mari-díjas színész, rendező – a Szerk.) és a többi kitűnő, náluk is fiatalabb kortársak. Többen közülük megharcolták a saját színházukat, de egy idő után – valami hiányában – ezek a közösségek mégis szétszéledtek. Mert az, hogy a másik másként tudja megfogalmazni ugyanazt a gondolatot, az gazdagít, nem elválaszt.

A következő generációknak is kovásza lehetne egymás türelmesebb elfogadása.

Amikor azt mondod, belőled hiányzott a schillingi sokat akarás és a saját út, én inkább az összefogás erejére gondolok. A tehetségen túl az egymás iránti kíváncsiság és a türelem is az oka a miskolci színház kiemelkedő színvonalának. Igaz, a tehetséges fiatal generáció egy része már elsősorban Nyugat-Európában dolgozik, vannak, akik már ott is élnek. Erről is érdemes lenne elgondolkodni.

AT: A Katona József Színház életének fontos része, ahogy megpróbálta megcsinálni saját folytatását. Schilling Árpádot, még mint amatőrt, én fedeztem föl egy zalaszentgróti táborban, és az amatőr rendezését beprotezsáltam a Katona Kamrájába. Aztán elment rendező szakra Székely Gáborhoz, majd odacsaltuk a Katonába, és az volt a tervünk, hogy vele folytatódjon a Katona. Ugyanez volt később Bodóval. És hogy ez nem ment, ebben az is benne van, hogy 

egy normális ember lázad az apjával szemben.

Ezért is olyan mulatságos, hogy akik most Székely Gábor vagy az én tanítványomként – Székely Kriszta és Tarnóczi Jakab – itt vannak nálunk a Katonában, és azok a fiatalok, akik kedvéért elmentem rendezni Fábián Péterékhez a k2-be, ők ma az unokák. Velük jobban működik a dolog, már nincs az a személyes irritáció. Egyébként szeretem és tisztelem Schillinget. Emlékszem a 2000-es évek elejéről egy felejthetetlen estére, amikor együtt ittunk a Ráckertben, és Schilling azt magyarázta nekem, hogy hagyjam abba, eljárt felettem az idő… Amikor elbúcsúztunk, már hajnalodott, és még utánam kiabált, hogy hagyd abba! – Utána rendeztem meg az Ivanovot, úgyhogy jól tettem, hogy nem hagytam abba. De mégis: végtelenül érthető volt, hogy úgy érezte, most már ők jönnek. Ennek semmi köze a karrierizmushoz vagy a kiszorítósdihoz. Arról van szó, hogy egy fiú pszichikailag már nem bírja az apja nyomását! Ahogy

néha én sem bírtam azt a nyomást, ami Székelynek és Zsámbékinak nem a természetéből vagy saját karrierje építéséből, hanem súlyából és tehetségéből fakadt.

ivanov-193553.jpg

Rajkai Zoltán, Máté Gábor, Fekete Ernő és Nagy Ervin az Ivanov 2004-es előadásában (rendező: Ascher Tamás) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

Azt hiszem, nincs, mégis, ahogy a tanítványaimat nézem, nyilvánvaló, hogy van rajtuk nyomás, hogy most már elég belőlem, és hagyjam abba. Nincs mit tenni ellene, ez a természet törvénye. Mi is azzal vádoltuk az előttünk levőket, a Marton-Major-Ádám Ottó-Vámos László generációt, hogy minden hatalmat maguknak akarnak. Székely Gáborék nemzedéke – talán Babarczyval –, nagyon régen, csinálni akart egy fiatal rendezők stúdióját, de az öregek nem engedték! Odacitálták őket Kazimir Károly (Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színházrendező, színigazgató – a Szerk.) és a magyar színházi szövetség vezetősége elé a ’70-es évek elején, hogy ez politikailag veszélyesnek minősül, összeesküvésnek és lázadásnak a párt és a kormány ellen. Kicsit túlozva mondom, de így történt. Úgy éreztem, mi nem ilyenek vagyunk. Se Zsámbéki, se Székely, se én. Ezért volt mindig fontos Gábor, aki vitte a tanítványait az Új Színházba, és mi, akik másokat hívtunk vendégeskedni a Katonába – és hívunk azóta is. A külön-külön már rég nagyra nőtt Schillinget, Pintér Bélát, Mohácsit, Zsótért, hogy jöjjenek és csinálják.  

SZG: Ez így van rendjén, az apák és nagyapák. Mi is – a Katona társulata is – elsősorban fiatal kortársainkból, és a nagyapák korosztályából szerveződtünk.

AT: Igaz. Major Tamás, Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, ők mind a nagyszüleink.

SZG: És a Nemzetiből hozzánk szerződött Horváth Jóska és Gelley Kornél. Nagyszerű színész mind, jelenlétük meghatározta a következő előadások színvonalát. A kezdet természetesen nehéz volt. Egyfelől a felújítás miatt hat évre bezárt az épület, közben aluljárót építettek a Petőfi Sándor utcában, amitől a színház portálját csak a túloldalról lehetett látni.

A taxik néha a József Attila Színházba vitték azt a nézőt, aki a Katona József Színházba akart menni.

Az első bemutatóknál kitaláltuk, hogy a színház bejáratától az akkori Felszabadulás térig a járdára az előadás plakátjait ragasztjuk, hogy aki hozzánk akar jönni, megtaláljon bennünket. A Katona alapításakor két lehetőség közül lehetett döntenünk: az egyik fönt a Várszínház, a másik a Nemzeti akkori kamaraszínháza, a Katona József Színház. Úgy gondoltuk, hogy – bár nem ragaszkodtunk a belváros luxuskörnyezetéhez – mégiscsak ez lesz a jobb választás, ami utólag igazolódott. A Várszínház azóta már nem színházként működik.

AT: Másfajta közönség járt az akkor még amatőr színháznak nevezett, olyan izgalmas teátrumokba, mint a Szkéné Színház, ahol Somogyi István (színész, rendező, társulatvezető – a Szerk.) dolgozott, akinek Pintér Béla és Schilling Árpád is színésze volt. Volt még néhány ilyen hely, oda jártak a tüzes fiatalok, a kőszínházaknak meg polgári közönségük volt. Nagyon izgalmas volt, hogy a Katonába is elkezdtek jönni ezek az ifjak. Pedagógusok és diákok jöttek tömegével olyan előadásokra, mint A mizantróp, a Három nővér, és mindenre, ami úgynevezett irodalmi klasszikus volt. Különös büszkeséggel töltött el, hogy azokban az években

végigjártuk a fontos színházakat Európában. Az Odeont Párizsban, Ljubimov színházát Moszkvában. Valamikor a ’80-as évek közepén, amikor itt rendezték meg az Európai Kulturális Fórumot, az volt az ember érzése, hogy a Katona mintha fölkerült volna Európa térképére.

Emlékszem, Peter Steinék (német rendező, operatőr – a Szerk.) jöttek, és megnézték Székely rendezését, a Coriolanust, más nyugati hírességek más előadásokat, ezután született Renate Klett (német író, színház- és tánckritikus – a Szerk.) felfedező cikke rólunk a Theater heute-ban. Egy kicsit európai helyszín lett a Katona József Színház, amit később még sok fontos dolog tetézett, az Európai Színházi Unió, Giorgio Strehler (olasz opera- és színházi rendező – a Szerk.) stb. És most csak az elejét mondtam el.

A Nemzetiből eljőve, milyen tapasztalatokat lehetett hasznosítani a Katonában?

SZG: Számtalan tanulsággal szolgált. Például azzal, hogy nagy tehetségű emberek mennyire vigyáznak arra, hogy ne hibázzanak, mert színpadra lépéskor minden alkalommal megmérettetnek. Megértettük, megtanultuk és igyekeztünk tekintettel lenni erre.

AT: A Nemzetiben bámulatos élmény volt találkozni a kétszeres Kossuth-díjasok világával… Látni, milyen teher beérkezettnek lenni, és mindez mennyit nyomorít az emberen. És

akik mögöttük örök másodikok voltak, és éppen általunk tudtak felragyogni, mint Sinkó László, akit a sértettség évtizedes burkaiból kellett kibontani. Sokan úgy érezték, nem tudtak előre jutni, mint Benedek vagy Szacsvay, ezért is jöttek velünk a Katonába.

Az ember úgy látta, a Nemzeti egy furcsa mauzóleum, ahol, aki fiatalon odakerül, vagy teljesen megkeseredik vagy maga is szoborrá válik. Néztem Kálmán Györgyöt és Kállai Ferencet, ahogy próbáltak Gáborral az Éjjeli menedékhelyben. Szívszorító volt látni, milyen nehezen döcög előre az egész. Csupa zseni, akik mégis féltek Gábortól! Gyanakodtak rá, utálták egymást, kételkedtek abban, kell-e egyáltalán ez a darab. Emlékszem, amikor Székely Gábor próbálta a Troilus és Cressidát. A büfében voltam, és megérkezett Kálmán György, aki Ulyssest formálta meg, és odaszólt hangosan valakinek, hogy ezt a darabot nem játszani kell, hanem betiltani. Mondom magamban, ezek megőrültek? Mi történt az agyukkal, mi történt a moráljukkal? Onnan tényleg menekülni kellett, de nagyon fontos volt megélni mindezt.

mano_sinko-193459.jpg

Papp Zoltán és Sinkó László A manó 1982-es előadásában (rendező: Zsámbéki Gábor) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

ZSG: Én is hálás vagyok annak a négy évnek, amit a Nemzetiben töltöttem. Több ország nemzeti színházában dolgoztam, és azt gondolom, a nemzeti színházaknak különös veszélyeztetettségük van. Mivel mindenütt biztonságos pozícióban vannak, érdekes, mit okoz ez a kivételezett helyzet. Elsősorban megmerevedést, nagyképűséget és nagyon rossz munkamorált. Különböző nemzetiknél tapasztaltam, miként tud együtt járni a dölyf és a henye munka. Úgyhogy a Katonában mindig különös érzékenységgel próbáltam figyelni rá, hogy a legsikeresebb időszakokban nem kezdenek-e előkerülni a kivételezettségből fakadó, rossz jelek.

Most is érdekelne, hogyan látja egy fiatal rendező a színházunkat? Túl a népszerű nyilatkozatokon, mennyire örül, hogy ilyen jó színészekkel dolgozhat, és mennyire tartja korszerűnek az egész munkamorált?

Nem nagyon voltam tanúja erről szóló vallomásoknak.

Már gimnazistaként a havi zsebpénzemet katonás jegyekre költöttem, és sok, ma már legendásnak számító előadásukat még élőben láthattam. Boldogan felsorolnám, mik voltak a kedvencek, de ennél sokkal fontosabb, hogy önöknek mely produkciók voltak a legfontosabbak a '82-től '89-ig tartó időszakban?

SZG: Gábortól az Imposztor, a Csirkefej és A revizor. Tamástól a Hazatérés és a Három nővér. Legfontosabb előadásomnak a Catullust tartom Máté Gáborral, akit bár tanítottam, de színházban még nem rendeztem. Ez volt Gábor első bemutatkozása színházunkban. A munka Udvaros Dorkával, akivel korábban kevésbé értettük a másikat, és itt szinte mindenben, egymást kiegészítve dolgoztunk. Benedek Miklós, akivel ez volt a legfontosabb találkozásunk! A pályáján is lényeges volt, hogy eljátszotta ezt a szerepet. Remek próbák voltak. Saját előadásaim közül még a Menekülés és A mizantróp.

a_revizor-193403.jpg

Balkay Gáza, Szacsvay László, Végvári Tamás, Bán János, Papp Zoltán és Blaskó Péter A revizor 1987-es előadásában (rendező: Zsámbéki Gábor) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

AT: A legfontosabb nekem Székely Gábortól a Catullus, a Coriolanus és a Menekülés. Zsámbéki Gábortól az Übü király, A revizor és a Dr. Burke (Dr. Burke különös délutánja – a Szerk.). Székely Gábortól még Füst Milán Boldogtalanokja, mert annak is volt egy nagyszerű, Katona József Színház-beli variációja. Saját magamtól, hát, fene tudja… Talán egy-egy felvonása a Három nővérnek, a Platonovnak és az Ivanovnak. Ezeket tudnám említeni, amivel valamiféle rossz csapdába esem, mert mindegyik Csehov-darab. Pedig egy csomó mindent jóval nagyobb boldogság volt megrendezni, csak sokkal kisebb visszhangra vagy sikerre jutottak. Az is fontos, hogy állandó párbeszédben álltunk a színészekkel, nemcsak a próbaidőszakon belül, hanem voltak olyan bátrak, és elmondták, hogy szerintük azt már nem kéne, hanem inkább ezt, és ebben lehet, hogy sok apró, személyes hiúság is volt, de mégis, mindegyik előre vitte a színházat.

Jó volt megélni a Katona József Színházban a színészekkel azt a párbeszédet, ami arról szólt, miként menjen tovább a színházművészet, hogyan menjen tovább a színház sorsa.

ubu_kiraly-193555.jpg

Szacsvay László, Csendes Olivér, Kaszás Gergő, Básti Juli, Sinkó László, Horváth József és Stohl András az Übü király 1984-es előadásában (rendező: Zsámbéki Gábor) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

ZSG: Lényegében mindent felsoroltak előttem. De nekem nem válik ennyire külön, nagyon szívesen emlékszem a Nemzetiből A konyhára, vagy a Hallelujára.

AT: Arra pláne. Vagy Az úrhatnám polgárra is bátran emlékezhetsz.

SZG: Vagy a Mirandolinára.

ZSG: Nagyon másképp kéne már őket rendezni.

AT: Igen, ez kétségtelen! Sok idő eltelt azóta. Úgyhogy az idő a fő bűnös!

SZG: Már mindent másképp kellene rendezni, de

az, hogy kik vagyunk, az pontosan leírható ezekből az előadásokból. Kinél az irónia, kinél a csikorgás, kinél egy-egy fantasztikus színpadi pillanat, ami az egészet összefogja.

Tamás említette a hallgatókat, akiket tanítottunk, rendezőket, színészeket. Ők is megörököltek tőlünk valamit, ahogy mi is nélkülözhetetlen értékeket örököltünk Nádasdytól és Majortól. Kitől a mániát, kitől a kultúrát vagy a különleges egyéniséget vagy ellentmondásosságát. Major Tamás volt a tanárom. Személyiségünknél különbözőbbet nehezen tudok elképzelni.

Nem csak az azonosság, a különbözőség vonzása is hatott. 

A Majorral való találkozáskor ő már nem fontos politikai tényező volt, hanem mániákusan, minden fogalom újragondolásán töprengő, idős művész. És a mániák nagyon fontosak! Major, halála előtt a kórházban, Csokonai Vitéz Mihály zsenialitásáról kívánt tanulmányt írni, szerinte ő a legszebb magyar nyelvet beszélő költőnk. Marton Endrét, aki Tamás osztályfőnöke volt, kevésbé ismertük, talán nem is tartottuk annyira fontosnak.

AT: Mert rejtőzködő, frusztrált ember volt, nagyon sok érzékenységgel. Talán, ha nem nemzeti színházi, beérkezett szobornagyságok között próbál ő is akként viselkedni, akkor mindaz, amit tudott, az emberi magatartás, ami néha felvillant egy próbán, jobban megmutatkozik nála. A rémület valami furcsa merevségbe taszította. Ha megnézed azt a szép filmet, a Katonazenét, Bródy Sándor Kaál Samu című novellájából, akkor megérzed, hogy Marton a kiszolgáltatottság és szorongás milyen mélységeit ismerte. Darabjai inkább pompázatosak voltak és külsődlegesek. Voltak híres, nagyra tartott előadásai korábban, azokat nem láttam.

Sok esetben középszerű figurákkal körülvéve, akik politikai kapcsolatok révén jutottak hatalomhoz hogy túléljenek megannyi kicsinyességet , a humor szinte nélkülözhetetlen lehetett az önök pályáján. Gondolok itt Vadász Ilona párttitkárra és a többiekre, akiket tíz évvel ezelőtt, a Notóriusok című sorozatban a Kamrában, színpadon is megjelenítettek.

SZG: Akik kedvelnek, azt mondják, sajátos humorom van, mások szerint egyáltalán nincs. Szerintem

a humor a megértés egy lehetséges formája.

Sikeresebb előadásaim témái kevésbé igényelték a humort. Próbálkozásom például az Ahogy tetszikkel, nem volt igazán sikeres. Gáboré élő és erős humor, Tamásé is rendkívül sajátos. Ha kérdése arra vonatkozott, hogy a nemzeti színházi négy évet hogy lehetett humor nélkül elviselni, a válaszom: sehogy! Sokat lehetett tanulni. Amit akkor megtapasztalhattam, nem adnám oda senkinek.

notoriusok-193547.jpg

Kiss Eszter és Fullajtár Andrea az Eleje – Notóriusok 30.1 2012-es előadásában (rendező: Máté Gábor) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

ZSG: Nem volna jó, ha egy olyan kép maradna meg a Nemzetiről, hogy ott mindenkivel nagyon nehéz volt együtt dolgozni az idősebb korosztályból. Az Éjjeli menedékhelyben valóban az volt, de Agárdi Gáborral már akkor remek volt és Horváth Jóskával is. Később nagyon jól tudtam dolgozni Gelley Kornéllal, Sinkó Lászlóval, Máthé Erzsivel. Szóval egyáltalán nem áll, hogy mindig mindenkivel harci állapotban voltunk. A fiatalokkal, Benedekkel, Szacsvayval, Szirtes Ágival, Cserhalmival, Udvarossal, Bodnár Erikával ugyanolyan élvezetes volt a munka, mint a Szolnokról, Kaposvárról velünk jöttekkel.

SZG: A Danton halála próbáin Kállai Ferivel nagyon nehéz volt együtt dolgozni, de a végeredménynek, a sikernek közösen örülhettünk, és ez így volt Kálmán Gyurival is, aki később miattam mondta fel nemzeti színházi szerződését. Az Emigránsokban (Sławomir Mrożek darabja a Szerk.) A-A szerepét nem rá osztottam, Garas Dezsőt hívtam meg vendégként. Kálmán Gyuri sértettsége a döntésemnek szólt.

Mégis, haláláig ragaszkodott hozzám, számtalan éjszakai telefonbeszélgetésben előttem fedte fel, vallotta meg kétségeit, félelmeit.

A Nemzeti első bemutatójakor, a Danton próbái alatt lefogytam tíz kilót. Ez több, mint amennyit egy próbaidőszak alatt fogyni kellene. Igazgatónk, Nagy Péter tüntetően Párizsba akart utazni, hogy ne vegyen részt színháza első előadásán, aztán a barátai rábeszélték, hogy ne tegye, mert ez megengedhetetlen. Részt vett a bemutatón. Majd följelentett minket.

Szeretnék visszatérni arra felvetésre, miszerint talán nem véletlen, hogy van három olyan darab, amit mindhárman megrendeztek. A mizantróp volt az az előadás, amivel Székely Gábor elbúcsúzott 1989-ben a Katona József Színháztól, majd amikor Zsámbéki Gábor 2011-ben, igazgatóként befejezte működését a Katonában, szintén ezt a művet rendezte meg. Miért izgalmas önöknek A mizantróp, és miért lehet ez egyfajta búcsú a színházigazgatói széktől?

SZG: A mizantrópot körülbelül ötven éve ismertem, szerettem, hordoztam, és vártam a pillanatot, amikor majd megrendezhetem. Természetes, hogy meghatározó az a lelkiállapot, hol tartunk, és hogy a derű vagy a keserűség-e a dominánsabb. Fiatalabb koromban is a sötétebb színek felől kerestem a témákat, darabokat, történeteket.

Korábban azt gondoltam, még ha fájdalmas is, az igazság keresésével hozzá lehet járulni valamiféle változáshoz, javuláshoz. Később már úgy éreztem, változtathatatlanabb, keserűbb a valóság.

A mizantrópot természetesen sokféleképpen lehet megrendezni. Molière játszotta benne a címszerepet. Zseniális színész volt, és sikeres színpadi helyzeteket dolgozott ki magának, a gúny, a komikum a darabban sok helyen jelen van. És mégis, A mizantróp a legfontosabb döntéseinkről szól.

a_mizantrop-193312.jpg

Udvaros Dorottya ás Bodnár Erika A mizantróp 1988-as előadásában (rendező: Székely Gábor) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

ZSG: A francia színházi életben A mizantrópnak kétfajta értelmezése vonul végig. Az egyikben inkább tragikus alak, a másikban komikus figura. Mindkettőből születnek előadások. Magyarországon elsősorban egy-egy helyzetben ügyetlennek, kiszolgáltatottnak, esetleg komikusnak mutatjuk őt, egészében mégis tragikus figurának. Így volt ez Gábornál és az én előadásomban is. Hogy ez mennyire élesen tud megoszlani, arra akkor jöttem rá, amikor a Stéphane Braunschweiggel megbeszéltük, hogy elküldjük egymásnak az előadás videóját. Meghökkenve láttam, hogy Braunschweignál – aki most az Odéon színház igazgatója – a sok őszintétlen viselkedésű ember között Alceste a leginkább kimódolt. Ez pont az ellenkezője annak, ahogyan mi látjuk őt, és

azt gondolom, ezért nem egy önkényes rendezői döntés, hanem a magyar történelem okolható.

AT: Először 8-9 éves koromban találkoztam A mizantróppal, rádiójáték formájában. Nem más játszotta Alceste-t, mint Kálmán György, máig felejthetetlenül. Nem tudtam, mi ez, soha nem hallottam róla, és lenyűgözött. Kálmán György filmekben és színdarabokban is a par excellence értelmiségi figura volt, és engem az ilyen ember szépsége és komikuma egyszerre ragadott meg. Székely Gábor előadása nagyon inspirált, mert én belül nagyon másmilyen előadást láttam. A Petri-fordítás, ami Gábor kérésére és közreműködésével készült, nekem mást mondott, mint Gábornak. Kétségkívül valamiféle komor nagyság színei voltak a főszerepet játszó figurában, aki – éppen nagysága folytán – idegen az őt környező törpeségtől. Azt gondoltam, igen, mindenki törpe, de milyen önsorsrontó dolog, ha valaki az elveihez, eszméihez ragaszkodván, valami nagyon szépet és tisztát akar megvalósítani! Ennek a kajánul ábrázolt sikertelensége volt számomra a fontos.

A Mizantróp arról szól, hogy a világ élhetetlen. Egyetlen igazság van, elhúzni a csíkot a semmibe.

Végtelenül keserű, de ördögien gúnyos, „ön-gúnyos” darab. Mindhárom Mizantróp-előadást szerettem. A sajátomét is, de a két Gáborét nagyon, mindkettő különösen inspiráló volt.

ZSG: Annak idején a Sirálynál se gondoltuk ki, hogy ha ő azt, akkor én is, ugyanez áll A mizantrópra. Gábor is és én is a darabot akartuk megrendezni, én már főiskolás korom óta vágytam rá. Semmiképp sem ötlött föl, hogy ha ő úgy búcsúzott el, akkor én is. Valószínűleg kívülről így látszik, mégsem volt benne ilyen szándék. Ez valamiféle ünnepélyességet és bekeretezettséget is jelentami mindkettőnktől távol áll.

a_mizantrop_2-193318.jpg

Ónodi Eszter és Fekete Ernő A mizantróp 2011-es előadásában (rendező: Zsámbéki Gábor) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

SZG: Ha már visszatértél a Sirályra, úgy emlékszem, azok a Csehov-előadások, amiket főiskolásként láthattunk, eléggé unalmasak, szépelgőek voltak. És akkor egyszer csak, egy Molnár Gál Péter nevű kritikus zseniális pontossággal írt le egy előadást. Efrosz Sirályát, ami úgy kezdődik, hogy bár még fel sem ment a függöny, de már őrült, hangos kalapácsolás, fülsiketítő, disszonáns hangok, dörömbölés hallatszik. És ettől mindennél világosabbá vált, hogy te jó Isten,

ez nemcsak beszélgetések sora, ezek harcok, ütközetek! A szereplők nem beszélgetnek, hanem egymásnak feszülve küzdenek! Ez nem szép színház, hanem ellentmondásosan keserű, mint az életünk!

Korábban a kritikusok felsorolásából kihagytam MGP-t. Sok mindenért lehet haragudni rá, de íráskészségét, hozzáértését, nem lehet kétségbe vonni. Kiemelkedő kritikusa volt annak az időszaknak.

AT: A ’60-as évek elején még nem annyira jártunk külföldre, engem például sokáig nem is engedtek. Ő kint volt, és jelentős előadásokról publikált beszámolókat. Emlékszem, hogyan írta le a Béjart -rendezte A víg özvegyet, amiből aztán inspirációt nyertem az Állami áruházra (1976, Kaposvár a Szerk.). Nagyon jól rányitotta a szemünket színházi irányzatokra és friss gondolkodásmódokra. És ez fontosabb tény, mint az, hogy kritikáiban szívesebben sértegetett, mint dicsért. Nagyon értett a színházhoz.

Megesik, hogy a rendező valamelyik figurával jobban azonosul, mint a többivel? Kicsit magára vonatkoztatja, mint mondjuk A mizantrópnál.

AT: A fene tudja! Néha igen, néha nem. Lehet olyan Mizantrópot csinálni, amiben az ember a jóbaráttal azonosul, vagy Isten szemeként tekint az egészre. Szerintem mind a két Gábor Alceste-tel azonosult az előadásaikban. Azt gondolom, én is az enyémben, csak én még kegyetlenebbül gyarlónak látom Alceste-met, mint ők a sajátjukét… Semmi elérzékenyülés.

mizantrop-105453.jpg

Udvaros Dorottya ás Bodnár Erika A mizantróp 1988-as előadásában (rendező: Székely Gábor) (Fotó/Forrás: Katona József Színház)

Egyetértenek ezzel?

ZSG: A kaposvári Ivanov-előadásom végén Ivanov haldokolva bújik el egy fakéreghalom alá, hogy ne nézzék. Most hirtelen, ahogy erről beszélgetünk, eszembe jutott, hogy

én Alceste-t is errefele láttam, aki elbújik, elmenekül, kivonul. Nem akar köztük lenni, nem akarja, hogy nézzék.

SZG: Valószínűleg az önmagára való ráismerés is következménye ennek a pillanatnak.

Az 1988-as Mizantróp mennyire volt nehéz búcsú a Katonától?

SZG: Erről nem szívesen beszélek, de

életem talán legfontosabb eredménye az önálló Katona József Színház megalapítása. Fontos adománya az életemnek.

Talán még ma is ez a legbátrabban kísérletező színház, és ebben több generáció egymásnak átadott tapasztalata, szakmaisága sűrűsödött össze.

Beszéltek is róla, mennyire nem megszokott, hogy három rendező ilyen szövetségben tudjon együtt dolgozni. Mi az, amit ez az együttállás adni tudott?

SZG: Igazolást egymásról, a saját kétségeinkről. Csinálunk valamit, és nem tudjuk, azt hogyan sikerült megfogalmazni. Fontos azoknak a szakmai véleménye, akiknek gondolkodásában, ízlésében megbízhatunk.

AT: A színészek pallérozása és csiszolása.

Olyan jólesett saját próbaidőszakomra visszakapni bármelyik Gábortól egy-egy művészt, mert az ember mindig eggyel jobb színészt nyert vissza.

Minden próbaidőszak csiszolta, pallérozta a gondolkodásukat, kifejezési eszközeiket, ízlésüket. Nagyon fontos volt, hogy mindent meg tudtunk beszélni. Nemcsak egymás előadásait, hanem bármit, ami a magyar színházi életben vagy a film világában született. Nekem nagy tanulság volt, hiszen mindvégig tanítványnak tekintettem magam.

SZG: Mi, hárman együtt–  ez nagyon fontos volt számomra. Különböző eszközöket használó rendezők voltunk, máshonnan indítottunk történeteket, de

a különbözőség lett a Katona József Színház igazi egysége.

Már jönnek új hangok, témák és együttállások, és ezek még erősíthetik is egymást. Meghatározó ez a jogfolytonosság, később új megfogalmazások és formák épülhetnek.

ZSG: Igazán érdekelt minket, amit a másik csinált. A színházi világban sokan úgy tesznek, mintha így volna, ám az esetek többségében csak saját maga érdekli az embert. De a mindenféle eltérések mellett, a leglényegesebb közös valószínűleg az volt, hogy

körülbelül ugyanazt gondoltuk a magyar életről, a minket körülvevő valóságról.

SZG: Gábortól sokat lehetett tanulni. Tamás izgatottabb, fiatalosabb volt, ebből sokat el lehetett irigyelni. Fontos volt ez a találkozás. Korábban említette, hogy mindhárman megrendeztük az Ivanovot. Továbbra sem hagy nyugodni a darab. Egyre erősödő mániám, hogy a harmadik felvonásig zseniális a mű, de addigra már minden megtörténik. A negyedikben egy másik történet is elindul. Egy kolléga megrendezte a Macskajátékot, és bátran nyilatkozta, hogy a befejező jelenetet, vagyis a „Macskajátékot” nem kell megcsinálni, mert az felesleges. Nem a címet követeltem volna vissza tőle, hanem a darab többes értelmét.

ZSG: Én nem érzek megbicsaklást az Ivanovban.

SZG: Csehov utolsó darabjának, a Cseresznyéskertnek, már zseniális a negyedik felvonása. Az Ivanov még az első művei egyike.

ZSG: Én meg annyira nem értek veled egyet, hogy erről majd vitatkozunk.

SZG: De erről egyszer már elkezdtük a vitát, a főiskolán!

ZSG: Még van egy kis időnk.

 

Szerző: Canjavec Judit

Az interjú első része itt olvasható:

Egy generációs történet – Beszélgetés Székely Gáborral, Zsámbéki Gáborral és Ascher Tamással, 1. rész

Kapcsolódó

Egy generációs történet – Beszélgetés Székely Gáborral, Zsámbéki Gáborral és Ascher Tamással, 1. rész

Türelem, összefogás és egymás iránti, valódi kíváncsiság. Talán így lehetne jellemezni e három fajsúlyos rendező, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás alkotta színházi szövetséget. Ennek a különleges találkozásnak és együttállásnak az eredménye az idén 40 esztendős Katona József Színház.

Fejléckép: Zsámbéki Gábor (fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház), Székely Gábor (forrás: Színház- és Filmművészeti Egyetem), Ascher Tamás (fotó: Fábián Évi / Fidelio)

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Klasszikus

„Ha az ember idős, már sokkal szabadabb” – születésnapi interjú a 80 éves Vidovszky Lászlóval

Nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, március 2-án pedig a Zeneakadémia is koncerttel köszönti Vidovszky László Kossuth-díjas zeneszerzőt. A jeles alkalom apropóján pályája indulásairól, zeneszerzői motivációiról és alapelveiről kérdeztük a komponistát.
Színház

Átadták a Kortárs Magyar Dráma-díjat: Pintér Béla és Horváth János Antal az idei kitüntetettek

A Radnóti Zsuzsa dramaturg alapította elismerést idén Pintér Béla érdemelte ki több évtizedes munkásságáért és színpadi szövegeiért. Különdíjat kapott Horváth János Antal, a Loupe Színházi Társulás alapítótagja.
Színház

Miért kell eljutni a tragédiáig? – Budaörsön rendezi meg a Hamletet Alföldi Róbert

Megtartották a h.ml.t. című előadás próbáját. Shakespeare drámáját április 20-án mutatják be a Budaörsi Latinovits Színházban, de a premiert még megelőzi egy nyílt próba márciusban, a Színházak Éjszakáján.
Klasszikus

„Egy álmom válik valóra” – interjú Mohai Bálint fagottművésszel

A Concerto Budapest szimfonikus zenekar március 3-i Mozart-napjának nyitókoncertjén csendül fel az örök érvényű mester Esz-dúr sinfonia concertantéja oboára, klarinétra, kürtre és fagottra (K. 297b). Ennek apropóján beszélgettünk az együttes szólamvezetőjével.
Zenés színház

Párkapcsolati dráma színes háttér előtt – A víg özvegy Zürichben

Az operettműfaj megújítójaként is emlegetett ausztrál rendező, Barrie Kosky ezúttal Lehár-műhöz nyúlt. Produkciójában ezúttal sem alkalmazott túl radikális eszközöket, már amennyiben nem tekintjük annak az emberi lélek mélységeit feltáró elemzést.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Színház hír

Erdélyben is bemutatkozik Székely Csaba tízparancsolat ihlette darabja

Székely Csaba 10 című drámáját Rusznyák Gábor állítja színpadra a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban. A tízparancsolat ihlette alkotás tíz magányos ember fokozatosan kibomló, egymást keresztező élettörténetét mutatja be.
Színház ajánló

Cseke Péter viszi színre a Játékszín magyarországi bemutatóját

Április 6-án Cseke Péter rendezésében, Hernádi Judit, Horváth Lili és Nagy Sándor főszereplésével mutatja be a Rém rendes vendég című komédiát a Játékszín.
Színház hír

Átadták a Kortárs Magyar Dráma-díjat: Pintér Béla és Horváth János Antal az idei kitüntetettek

A Radnóti Zsuzsa dramaturg alapította elismerést idén Pintér Béla érdemelte ki több évtizedes munkásságáért és színpadi szövegeiért. Különdíjat kapott Horváth János Antal, a Loupe Színházi Társulás alapítótagja.
Színház ajánló

Miért kell eljutni a tragédiáig? – Budaörsön rendezi meg a Hamletet Alföldi Róbert

Megtartották a h.ml.t. című előadás próbáját. Shakespeare drámáját április 20-án mutatják be a Budaörsi Latinovits Színházban, de a premiert még megelőzi egy nyílt próba márciusban, a Színházak Éjszakáján.
Színház ajánló

Krabat a Fekete Malomban – a német ifjúsági irodalom egyik legnépszerűbb művét mutatja be a Budapest Bábszínház

Otfried Preuβler filmen és színpadon is többször feldolgozott, klasszikus történetének vadonatúj színpadi változatát mutatja be a Budapest Bábszínház március 2-án Hegymegi Máté rendezésében.