Egy kellően őrült ötlet – interjú Pass Andreával és A Vándorkutya olasz fordítójával, Várnai Dórával

A darabot eredetileg a Vígszínház felkérésére írtad. Mennyi írói szabadságot enged egy megrendelésre készült darab?

Pass Andrea: Teljes szabadságot élveztem, máshogy ezt nem is lehet csinálni. Eszenyi Enikő kért fel 2018-ban, hogy rendezzek a Házi Színpadon, és amikor némi gondolkodás után újra leültünk és elmeséltem neki, valamint Vörös Róbertnek a darab alapötletét, egyből megszerették és szabad kezet adtak. Amikor elkészült a dráma, Enikő tett néhány javaslatot, de rám bízta, hogy megfogadom-e őket vagy sem. Ez eddig minden munkámnál így történt,

Milyen alapélményből dolgoztál a darab megírása során?

PA: Sokat gondolkodtunk Garai Judittal, az előadás dramaturgjával, hogy mi az az anyag, ami a Vígszínházban új szín lehet, és a társulatnak valami egészen más alkotói közeget teremthet. Korábban egy barátom mesélt nekem egy bizonyos vándorkutyáról, azóta kiderült számomra, hogy több óvodában is létezik hasonló vándor plüss, ami körbejár a gyerekek között. A cél, hogy minden hétvégén más családnál vendégeskedjen, majd a soron lévő kisgyerek a plüssön keresztül számoljon be a közös hétvégi eseményekről a csoportban. Ilyenkor a szülők próbálnak nagyon jól teljesíteni, de ez sajnos nem mindig sikerül. Ebben remek drámai és vígjátéki, sőt krimi lehetőséget láttam, azt gondoltam, ez kellően őrült ötlet lehet belépőnek a Vígszínházba.

A Vándorkutya olasz fordítását az EURODRAM publikációra és megrendezésre ajánlja. Mit jelent ez pontosan?

Várnai Dóra: Az EURODRAM egy színházi szakemberekből álló hálózat, amely minden résztvevő országban felállít egy-egy bizottságot. A tagok páros években a saját országuk és nyelvük darabjaival foglalkoznak, páratlan években pedig külföldi darabokkal. Tehát például tavaly, mint az olasz bizottság tagja, számos olasz darabot olvastam el. A legjobbnak vagy valamilyen szempontból legérdekesebbnek tartott szövegeket közösen megvitattuk és a vélemények, illetve a többfordulós értékelések és szavazatok alapján állítottuk össze az ajánlottak listáját, amelyet megküldtünk a többi bizottságnak, valamint színházaknak, kiadóknak, újságíróknak. Idén ugyanez történt különböző országokból érkező, más-más nyelvű és olaszra lefordított darabokkal, amelyeket a közeljövőben kiadásra, színházi előadásra fogunk javasolni. Ebben az esetben, mivel fordítóként érintett voltam, én természetesen nem szavazhattam.

PA:

ennek következtében a magyar kortárs dráma pozíciója sem ítélhető meg nemzetközi szinten. Szerzőként szinte lehetetlen ezt jól menedzselni. Ha egy drámám nemzetközi fórumon szerepelt, az leginkább annak volt köszönhető, hogy egy műfordító felfigyelt a darabra. Ez történt A Vándorkutya esetében is, nagyon örültem, amikor Dóra választása egy korábbi fordítói pályázat alkalmával erre a drámára esett, és így a már elkészült fordítást az EURODRAM figyelmébe lehetett ajánlani.

Milyen nemzetközi utóélete lehet a drámának?

VD: Az EURODRAM hálózat bizottságai „kirakatba teszik” a legérdekesebb/értékesebb szövegeket, és bár garantálni nem tudja az előadásukat, de a megjelent cikkek, híradások, valamint a fordítások, illetve a különböző országok bizottságai között létrejövő munkakapcsolat alapján elő tudja segíteni egy-egy szerző és műveinek ismertségét, ezáltal pedig egy ország drámairodalmának, színházi kultúrájának jobb megismerését is. Nagy örömömre például az olasz bizottság 2019-es külföldi válogatása könyv formájában is megjelent az Editoria e Spettacolo kiadó jóvoltából, benne Spiró György Kvartett című darabjának olasz változatával, amelyet azóta több rendező és színház is elkért, elolvasott. Reményeink szerint Andi darabja is ugyanennyire tetszeni fog az olvasóknak, illetve nézőknek.

Mitől érzi egy külföldi néző/olvasó a sajátjának ezt a történetet? Miben tér el az olasz fordítás a magyartól?

VD: Az emberi és családi viszonyok, dinamikák úgy gondolom mindenhol azonosak vagy nagyon hasonlóak. Egy olasz pár, illetve egy olasz szülő pontosan át tudja érezni azokat a nehézségeket, összetűzéseket, vágyakat, amiket a darabban a vándorkutya plüss a felszínre hoz, „kiszabadít a palackból”. Amin sokat kellett dolgoznom az inkább a ritmus, a párbeszéd gördülékenysége volt. Többször hangosan felolvastam – magamnak és másoknak is – a darabot, hogy ellenőrizzem, jól el lehet-e mondani, érthető-e minden szófordulat és az arra adott válasz. Egyrészt arra figyeltem, hogy ne vegyem el a „magyaros ízét” a szövegnek, így például

ugyanakkor lábjegyzetben jeleztem, hogy pontosan miről van szó, meghagyva az esetleges olasz rendezőnek/színészeknek a választást, hogy mennyire akarják magukra és az olasz közönségre szabni a szöveget. A Vígszínházban látott előadás remek volt, úgyhogy kíváncsian várom, hogy valaki az olasz művészek közül beleszeressen és itt is színpadra vigyék.

Az előadás januárban az eSzínház oldalán volt látható. Hogyan formálódott a 2018-as bemutató óta a produkció addig, amíg rögzítésre került? Változtattatok rajta a felvételre?

PA: Mivel ez az előadás általános emberi problémákkal foglalkozik, így nem szorult átírásra. Felemelő volt újra együtt lenni, és három napon át készülni a felvételre. Ez egy nagyon jó csapat, mindig öröm csinálni ezt az előadást, de most kifejezetten ünnepi hangulat volt a Házi Színpadon. Persze nagy odafigyeléssel betartottuk az óvintézkedéseket, és mindenkit letesztelt a színház, de az előadásban nem akartunk a járvánnyal foglalkozni, és remélhetőleg a nézők is megfeledkeztek róla a vetítés ideje alatt.