Színház

„Egy kulturális társadalomban alapelv az integráció”

Interjú Bonecz Ervinnel, a 90 decibel Projekt alapítójával
2020.07.31. 09:00
Ajánlom
Tíz éves a 90 decibel Project. Bonecz Ervin alapította kommunikációs korlátok feloldására, hogy a kulturális intézmények – köztük elsősorban színházak – akadálymentesek legyenek hallás- és látássérültek számára. Az akadálymentesítésnek célja a többségi társadalom érzékenyítése is, a látó és halló közönség formálása.

Az érzékenyítő, integráló program képzett színházi jelnyelvi tolmácsok, illetve képzett színházi narrátorok bevonásával segíti az előadások megértését, hogy azok teljes értékűen befogadhatóvá váljanak – miként Bonecz Ervin mondja – a hendikepeseknek. Egyébként ő maga is gyakran narrál színházban hallássérülteknek.

Hol tart a színházi akadálymentesítés itthon?

Lassanként ledolgozzuk a húsz éves hátrányunkat a nyugat-európai szemlélethez és gyakorlathoz képest.

Hosszú idő.

Eléggé. De az jó hír: az akadálymentes – audionarrált vagy jelnyelvi – színházi előadások száma idehaza ma már csaknem megközelíti a kinti átlagot.

Tíz éve alapította a 90 decibel Projektet. Gyakori, hogy személyes érintettség okán vállal valaki szociális segítőszerepet. Mindenesetre komoly elköteleződés kell hozzá. Önnél ez hogyan jött?

Én is személyes okból kezdtem bele. Gyerekkori barátom hallássérült, bár hallóként született. Három évesen egy balatoni nyaraláson tüdőgyulladást kapott, antibiotikummal kezelték, érzékeny volt rá, amit nem tudtak a szülők, és elveszítette a hallását. Együtt nőttünk föl, fociztunk hétvégenként, ma is barátok vagyunk. Kőkeményen meg kellett harcolnia mindenért. A hetvenes-nyolcvanas években még nem igazán működött itthon jelnyelvi szolgálat, jelnyelvi eszközök is alig voltak. Barátomat az agilis szülei viszont tökéletesen megtanították szájról olvasni, és szerencsére megtalálta a helyét. Hite és kitartása hatással volt rám is: példát mutatott, hogyan lehet valaki a küzdelmektől erősebb. Másik gyerekkori élményem is befolyásolt. Szegeden a Király-König Péter Zeneiskolába jártam, kórusban énekeltem, zongorázni tanultam. Néha egy vak zongoratanár helyettesítette az én tanáromat. Megérintett a története. Szüleim pedig nyitottságra neveltek. A hendikepesek támogatása természetes volt az életemben.

Hendikepesek? Ez érzékeny kifejezés rájuk?

Ön hogy mondaná?

Fogyatékossággal élők? Akadályozottak?

Igen, ez mind elfogadható, a hendikepesek szó is. Egyik barátom azt használja: kihívással élők. Szerintem ez találó, egész életükre jellemző szókapcsolat.

90decibel-204443.jpg

Bonecz Ervin a Rózsavölgyi Szalonban, 2020 (Fotó/Forrás: Rózsavölgyi Szalon)

Eleinte csak színházi akadálymentesítésre szerveződött a 90 decibel társaság?

Nem, mozikra és múzeumokra is. Csakhogy akkoriban még kevesen voltunk, szakemberek híján először a színházi előadásokkal foglalkoztunk. Külföldi példák alapján fogtam bele. Korábban a British Council kulturális osztályánál dolgoztam hat évig. 2001-ben volt egy érzékenyítő projektünk, akkor hoztuk be Magyarországra a színházi jelnyelvi tolmácsolás know-how-ját. Addig még nem volt ilyen, a tapasztalatra épülő kidolgozott módszertan. Felvettük a kapcsolatot a Siketek Országos Szövetségével, közös programot is szerveztünk. Majd 2008-ban, amikor szellemi szabadfoglalkozású lettem, egy nyaralás során jött az ötlet, hogy a művészeti produkciók akadálymentesítésével kellene kezdenem valamit, hiszen már számos ponton kapcsolódtam hozzá. Belevágtam, és rögtön elképesztő iramot diktáltam magamnak. Végigutaztam az országot, mentem színházról színházra, tárgyaltam, igyekeztem elfogadtatni a 90 decibel programot, de főként azt, hogy a többségi társadalom elfogadja: a hendikepeseknek is egyenlő joguk van a kultúrához. Idővel egyre többen csatlakoztak hozzám. Érzelmi kérdés is számomra ez a projekt: kinyílik a kulturális világ, a művészeti szcéna hallás- vagy látássérültek előtt is, akiknek korábban csak elviekben lehettek kulturális igényeik.

Említette: két évtizedes hátrányt kellett behozni az akadálymentesítés folyamatában. Volt ebben egy fordulat valamikor?

Úgy két évvel ezelőtt. Fontosnak tartom, hogy leírja: amikor Fekete Péter kulturális államtitkár lett, a prioritások közé sorolta a hendikeppel élők kulturális esélyegyenlőségét. Ő évekig élt külföldön, különféle mintákat látott erre, és kitalált egy komoly támogatási szisztémát: kifejezetten színházi előadások akadálymentesítésére is lehet pályázni két-három éve.

Engem lenyűgöz, ahogyan számos színház foglalkozik ezzel a témával. Nem tudom mindet felsorolni, csak példákat hozok: Pesti Magyar Színház, Örkény Színház, a budapesti Katona József Színház, jó néhány vidéki teátrum, független társulatok.

Sorolhatnánk még a példaértékű hozzáállásokat. Ők tényleg mind komolyan veszik ezt, és programszerűen beleillesztik a saját színházuk működésébe. Vagyis: integrálják az akadálymentesítést. Ez a kulcsa az egésznek: egy kulturális társadalomban alapelv az integráció. És sajnos még nem egészen akadálymentes az erről való gondolkodás egyes színházakban.

Magyarországon a lakosság 10 százaléka él valamilyen mértékű hallásproblémával, közülük körülbelül 60 ezren teljesen siketek, 300 ezren súlyos fokban nagyothallók. Csaknem 33 ezer vak ember él az országban, és több mint 218 ezer látássérült.

Hogy érti?

Néhol csak PR-fogást látnak az akadálymentesítésben, kipipálandó feladatot, amelyre még pályázatot is lehet nyerni. Nem érzik át, milyen öröme lehet például egy vak embernek egy audionarrált előadásban. Akadnak olyan intézmények is, ahol attól tartanak, mit fognak szólni az „ép nézők”, ha mellettük hendikeppel élő ül. Egy színházigazgató egyszer közölte velem, jöhet a jelnyelvi tolmács, nincs kifogása, de a hallássérülteket el kell különíteni, ültessük föl őket az erkélyre, hogy – idézem – „a nem fogyatékos közönséget ne zavarja a látványuk”.

Szép. Végül is a színház az érzékenység és a beleélés művészete…

Pontosan. Ezért is megdöbbentők az efféle kijelentések.

És ön mit mondott erre a direktornak?

Elmeséltem neki, hogy a tíz év alatt sokszor kísértem hallássérült csoportokat is színházakba, és beszélgettem a nézőkkel, akik elmondták, a jelnyelvi tolmács jelenléte számukra pluszt adott hozzá az előadáshoz, s hogy milyen jó kezdeményezés. Ez nem egy komplikált dolog, nem kell űrkutatónak lenni ahhoz, hogy valaki megértse: a másik befogadásához elég lenne az embert megmozdítania magában. A gondolkodást kell előbb akadálymentessé tenni, hogy magától értetődő legyen a hendikepesek színházi jelenléte közönségként. Én ezt nem szociális szolgáltatásnak fogom föl, soha nem úgy álltam hozzá, hogy szegény vakok, szegény siketek. Ennek már nem missziónak kellene lennie. Ez együttműködés: a színházaknak, más kulturális intézményeknek éppúgy természetesnek kell venniük a hendikepesek kultúrához való jogát, mint a hendikepeseknek azt, hogy szabad az útjuk ezekre a helyekre. Egyébként ők pontosan érzik, hol veszik komolyan az együttműködést velük. Jó néhány színház már eleve úgy tervezi az évadját, hogy előre tudja, hány előadást szeretne akadálymentesíteni, sokan közülük fel is hívnak, tanácsot kérnek a műsor tervezésekor.

BoneczErvin-204351.jpg

Bonecz Ervin a Rózsavölgyi Szalonban, 2020 (Fotó/Forrás: Rózsavölgyi Szalon)

Nézhettem, ahogyan audionarrál egy előadást a Rózsavölgyi Szalonban. Előzőleg megtekintette már a produkciót, elkérte a szövegkönyvet, egyeztetett a rendezővel, melyek a lényeges dramaturgiai pontjai a műnek. Közvetlenül az előadás előtt körbevitte a látássérült nézőket a színpadon, megfoghatták a kellékeket, díszletet, beszélhettek a színészekkel, már akkor hallhatták a hangjukat. Nem csak ön készült föl teljesen, ők is. Aztán fülhallgatón keresztül követték – az ön tolmácsolásában – az előadást. Olykor csak pár másodperce volt, hogy szavakkal leírja nekik, ami éppen hangtalanul történik a színpadon.

Szeretem csinálni. Jó hallani, amikor együtt nevet egy látó és egy látássérült. Filmeket is narrálok, az kötöttebb, színházban viszont minden percben történhet valami más. El kell tudni mondani a néma színpadi mozgásokat is, vagy egy érintést, vagy azt, miként néz az egyik szereplő a másikra. Itt nem lehet udvariaskodni, körbeírni a jelenetet. Azt kell mondani, amit látunk.

Tanítják ezt valahol?

Én egy londoni színházi mestertől tanultam, akit elhívtam ide is. Meghirdettünk egy felnőttképzést, lehetett rá jelentkezni. Csaknem húszan jöttek, közülük hárman-négyen maradtak a szakmában, a többiek pusztán érdeklődtek, de már az is jó.

Van ennek fejlődési útja? Merre lehet továbblépniük?

Ez állandó gyakorlást jelent a színházi narrátornak és jeltolmácsnak is. Én is rendszeresen gyakorlok, hogyan lehet bizonyos színpadi dolgokat gyorsabban lereagálni. Ha újrastrukturálják a Színművészeti Egyetemet, bízom benne, hogy ott a színházi jeltolmács, színházi narrátor képzésnek megfelelő helye lesz megfelelő szakemberekkel. Ez nem tudományos munka, nem cikkeket kell tanulmányozni, hanem nagyon komoly tapasztalati tudást kell átadni. Olyan, mint a színpadi mesterség: a gyakorlatban él. Másrészt jó lenne, ha mindegyik múzeumban lenne állandó tapintható tárlat. De időszaki kiállításokhoz is lehetne szakemberek bevonásával speciális verziót készíteni. Úgyhogy még sok a dolgunk.

(Fejléckép: 90 decibel projekt a rózsavölgyi Szalonban)

 

 

 

Rózsavölgyi Szalon

A Rózsavölgyi Szalon a pesti belváros művészeti központja, ahol a hagyomány és az újító szándék teremti meg a színházi és irodalmi műhelymunkát. 2012. április 11-én, a Költészet Napján nyílt meg. Kezdettől leginkább olyan darabokat tűzünk műsorra, amelyek kiemelt értéket képviselnek a magyar és külföldi irodalomban, s amelyeket még nem mutattak be, vagy színpadi változatban nem kerültek még színre Magyarországon. Igyekszünk olyan témákkal foglalkozni, amelyek a mai kor kíváncsi, gondolkodó emberét érdeklik, aki nem elégszik meg azzal, hogy az interneten keresztül szemléli a világot.

A hajdani szalonkultúrának lényege volt – túl a társas együttléten – a fiatal alkotók felfedezése is. A nagy nevek mellett nálunk is rendre megjelennek fiatal művészek, pályakezdők, akiket fel is fedez aztán a közönség. Bár nincs hagyományos értelemben vett társulatunk, mégis társulattá formálódott a Rózsavölgyi Szalon alkotóközössége. Szeretnek itt lenni.

Köszönjük!

Legolvasottabb

Plusz

Kulka János tanítja újra beszélni a sztrókon átesett Lang Györgyit

Az énekesnő erről a Klubrádió Ötös című műsorában beszélt Falusi Mariannak, akivel korábban együtt vezették a műsort – számolt be róla a Színház Online.
Klasszikus

59 éves korában elhunyt Patkós Sándor fagottművész

Tragikus hirtelenséggel, életének 59. évében, január 26-án elhunyt Patkós Sándor fagottművész, a Budapesti Fesztiválzenekar alapító tagja.
Tánc

Élőben, a színpadon festenek majd a Feledi Project legújabb táncszínházi bemutatójában

Feledi János Csehov Sirályát állítja színpadra február 7-én a Nemzeti Táncszínházban. Az előadás érdekessége, hogy Bánki Ákos festőművész a teljes előadás alatt a színpadon fog festeni.
Zenés színház

Visszatérés a varázserdőbe – a Szentivánéji álom az Eiffel Műhelyházban

Január 28-tól újra látható az Opera műsorán Britten operája, a Szentivánéji álom. Az eredetileg operavizsgaként létrejött produkció csaknem hat év után kerül ismét színre.
Klasszikus

Kurtág György életműve előtt tisztelegnek a BMC-ben

A zeneszerző fia, ifjabb Kurtág György, Kiss Péter zongoraművész, valamint egy francia művészekből álló kamaraegyüttes ad koncertet a Budapest Music Centerben február 18-án.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Színház ajánló

Szent őrületben – a Szentivánéji álom a Budaörsi Latinovits Színház műsorán

A Szentivánéji álom egyike Shakespeare legőrültebb darabjainak, ami nem csekélység: Shakespeare és az őrület hosszú, cikkcakkos közös határral rendelkeznek. De, szemben a két őrület-tragédiával, a Macbeth-tel vagy a Lear királlyal, a Szentivánéji vígjáték-őrülete nem halálos, legalábbis látszatra nem az, illetve csak jóval később halunk majd bele, amikor már arra sem emlékszünk, hogy mibe is haltunk bele.
Színház interjú

„Nem kell mindenkinek egyformának lennie” – interjú Balázs Andreával

Január 28-án mutatja be a Karinthy Színház a Budapest Playhouse független produkciós műhellyel közösen, Iványi Árpád rendezésében Neil LaBute szatirikus komédiáját, melynek főszerepét Balázs Andrea alakítja. Az Olivier-díjra is jelölt FAT PIG (Kövér disznó) a mai társadalmat veszi górcső alá, és többek között azt a kérdést feszegeti, hogy milyen hatással vannak ránk a társadalmi elvárások. A színésznővel idealizálásról, testképzavarról és az előadás mély mondanivalójáról is beszélgettünk.
Színház ajánló

Önmegvalósítás kutyabőrben – monodráma Kafka nyomán a 3K-ban

Vadász Krisztina előadása a fizikai és a prózai színház nyelvén beszél az önmegvalósítás és önállóság nehézségeiről, a megerősítésekről, illetve azok hiányáról, szabadságról és az igazság fáradhatatlan kutatásáról. A monodráma február 18-tól látható a 3K Kulturális Központban.
Színház hír

Megszűnik a k2 Színház

A független színházi műhely tizenkét év után fejezi be működését – áll a társulat rövid közleményében.
Színház ajánló

Az eltűnt idő nyomába ered Hajduk Károly

Jancsó Júlia fordítása nyomán elevenedik meg Marcel Proust kultikus műve, Az eltűnt idő nyomában Fischer Iván Lakásszínházában, február 5-én.