Egy mecénás gesztusa – Radnóti Zsuzsa az érdekmentes gondolkodásról

Mecénásnak lenni polgári attitűd?

Kétségkívül érdekmentes, értékmentő gondolkodás kell hozzá. Persze a „polgárin” én sosem politikai fogalmat értek, hanem amit valójában jelent. Egy minőségi szemléletet. A mecénás szemléletű polgár szereti felfedezni a művészetben az előremutatót, azt, ami bátran megelőzi a korát. A mecénás gesztusával a jelen és a jövő alkotóit támogatja, s nem vár viszonzást.

Ízlésformáló sem akar lenni a mecénás?

Nem. Az ízlés ahhoz kell – ebben kérheti szakértők segítségét –, hogy kiálljon értékek mellett, vagy olyan alkotásokat finanszírozzon, amelyek idővel értékké válhatnak.

Belegondolva ebbe: elég kevés nálunk a kultúra mecénása.

Van ebben a megjegyzésben némi irónia is, de igaza van. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még többen gondolták magánszemélyek, hogy a kultúra felkarolása a közösségek, a társadalom támogatása is egyben. Egy nagyon jó ügy.

Radnóti Zsuzsa a Kortárs Magyar Dráma-díj átadásán 2019-ben a Rózsavölgyi Szalonban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)

Miként fogalmazódik meg az egyénben, hogy önzetlenül adjon a közösségnek valami értéket? Például az ön esetében hogyan történt ez?

Szorongva néztem egy folyamatot.

Kíváncsivá tett…

Ahhoz, hogy ez érthető legyen, kicsit vissza kell mennem a múltba. A rendszerváltás előtt csakis az állam finanszírozta a kultúrát, és döntött arról, mi jelenhet meg, mi kerülhet színpadra. A nyolcvanas évek közepére már nagyobb levegőhöz jutott a kulturális élet, a cenzúra megszűnt, öncenzúrára sem kényszerültek az alkotók. A rendszerváltás utáni néhány esztendő a támogatások virágkora volt. Még tartott az állami gondoskodás is, a színházak nem küszködtek anyagi gondokkal, szabad volt a beszéd, együtt örültünk a politikai, társadalmi váltásnak, közös érdekek voltak, és a politikai változás a kultúratámogatás átalakulásával is járt: megjelentek a privát pénzek a kultúrában. Magánemberek rangos pénzes díjakat hoztak létre művészek, írók elismerésére, ahogy csökkenni kezdett a kultúra állami támogatása.

Csak közbevetőleg: a mecénások sehol nem tudnak – Amerika ebben talán kivétel –, de nem is akarnak az állam helyébe lépni. A kulturális, művészeti életben például bizonyos programokat, eseményeket, produkciókat segítenek, viszont nem az ő dolguk finanszírozni az egész rendszert. Tévedek?

Nem, de folytatnám, mert engem is meglepett, amire rábukkantam, készülvén erre a beszélgetésre. Azt olvastam, hogy már 1996-tól volt tao. Vélhetően valamivel később terjesztették ki a kultúrára. De ezzel megjelent a „közösbe adni” jó gyakorlata, ami a mecenatúrát is serkentette. A sokszínű támogatás pedig élénkítette a színházi életet, egyre több független társulás, produkció jött létre, amelyek nagyon erős hatással voltak a színházi nyelv, a színházi gondolkodás megújítására.

Radnóti Zsuzsa az Art is Business Fidelio-különdíj átvételekor Molnár Barbarával, a Programmagazin Kft. ügyvezetőjével és Várhegyi Andrással, a fidelio.hu főszerkesztőjével (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Art is Business)

Vagyis a magánmecenatúra inspirálóan hat a művészeti újításokra.

Pontosan erről van szó, egymásra ható folyamatokról. A taopénzeket az állam tavaly elvonta a kultúrától, megfosztotta a cégeket a szabad döntésüktől, mire fordítsák a társasági adójuk összegét. A kultúrából ezzel kiemeltek egy teljes független támogatási rendszert, ahelyett, hogy csak az esetleges visszaéléseket szüntették volna meg. A sportnak ugyanakkor meghagyták a taopénzeket.

Az igazi, minőségi kultúra a szabadság légkörét biztosítja. Nem azt állítom, hogy a taoszisztéma egyenlő a mecenatúrával, de ez a vállalati adózási lehetőség nem igazán függött központi, hatalmi elvárásoktól, és mégiscsak érdek nélkül kedvezett a kultúrának. Itt térek oda vissza, miért hoztam létre az alapítványt, amely drámadíjat ítél oda évente. Azért, hogy megpróbáljam minimális módon, a magam szerény eszközeivel anyagilag is támogatni az írókat, kis színházi társaságokat, azokat az új műveket, amelyek kortárs szemszögből és bátran beszélnek a közéletünkről, a társadalomról, a múltunkról.

A kulturális taocsapot elzárta az állam. Sokan bíztak benne, hogy helyette újraéled a kulturális szponzoráció, amelyről az elmúlt tíz évben nem kellett gondolkodniuk a vállalatoknak, hiszen adóban, a tao révén támogatták a kultúrát. De ez láthatóan nehezebben megy, hiszen ezt a büdzsét most újra kellene tervezniük a cégeknek. Mi ösztönözheti őket erre?

Csodálkozom is, hogy volt idő, amikor ez normálisan, átláthatóan működött. Sajnos nálunk gyakran olyanok próbálják meggyőzni a vállalatvezetőket, hogy kiket és miket támogassanak, akik maguk nem értenek a kultúrához, nem tudják az értéket kiválasztani. De el lehet tanulni a nyugati szemléletet, szakemberektől lehet segítséget kérni a támogatandó értékek kiválasztásához. Speciálisan tudni kell, mi az a produktum, ami megy magától is, mi az, ami már elavult, és mi az, ami értékes, előremutató. Az utóbbi a jól tájékozott mecénás terepe.

Radnóti Zsuzsa és Örkény István 1963-ban (Fotó/Forrás: Rózsavölgyi Szalon)

Kortárs Magyar Dráma-díjat olyan művek kaphatnak, amelyek különösen érzékenyek a minket körülvevő valóság ábrázolására, a fontos társadalmi jelenségekre.

Széttöredezett a világ, nem lep meg, hogy mozaikokból áll össze a színházirodalom is. Sokszor megesik, hogy társulatok hoznak létre előadásszövegeket, és színdarab lesz belőlük aktuális társadalmi hatással. Az alapítvánnyal az volt a célom, hogy olyan darabokat – íróikat, létrehozóikat – támogassak, amelyek jelenre ható társadalmi, történelmi folyamatokat tudnak megfogalmazni, felszínre hozni.

Ez egy érzékeny egyensúly, mondom én, aki dramaturgként két oldalon állok egyszerre, a rendezőén és az íróén is. Nagyon szeretném, ha ez a díj egy jelzés is lenne arra, hogy a színpadon ne vesszen el a szöveg értelmező primátusa.

Nem gondolt arra, hogy Örkény Istvánról nevezze el a díjat?

Nem, de szelleme nagyon is inspirálta a díjalapítást, a döntéshozatalt. Kurátortársaim – Csizmadia Tibor, Lőkös Ildikó, Nánay István, Németh Gábor – vetették föl, hogy az ő szellemiségének mégis valamilyen módon jelen kell lennie. Ők találták ki, hogy a díjátadás napja kötődjön vagy közelítsen február 24-éhez, amikor a Tóték ősbemutatója volt – Kazimir Károly rendezésében – a Thália Színházban, 1967-ben. A Tóték mondanivalójában pontosan azt képviseli, amit én rendkívül fontosnak tartok a színpadon látni: valamit elmondani erről az országról, a történelemről, a magyarok karakterológiájáról, amilyen például Tót Lajos is, aki sokáig tűri a hatalmi arroganciát, aztán hirtelen fellázad.

Fejléckép: Radnóti Zsuzsa (fotó: Gordon Eszter / Rózsavölgyi Szalon)