– Marival akkor kezdődött a barátságunk, amikor a főiskolára felvételizett – meséli. – Én kezdő fotós voltam, fiatal házas. 90 leszek a nyáron, úgyhogy elég hosszú barátság volt, közel 70 évnyi. Az egész úgy kezdődik, hogy ugyanazok a hullámok jönnek, van közös témánk. Kíváncsi vagyok a pályájára, ő is arra, hogy élete különböző fázisaiban milyen felvételeket tudok készíteni róla. Megvannak az első képek, az első házasság, második házasság, Bodrogi Gyula, Tordy Géza is és utána a harmadik házasság, Maár Gyuszi.
Végig követtem az érzelmi életét, a színpadi jelenlétét, és ezekben a fázisokban mindig kíváncsi voltam a magánemberre is.
Törőcsik Mari (Fotó/Forrás: Keleti Éva)
Időnként megkértem Marit, hogy jöjjön be a műterembe, és nézzük meg, mi történt az arcával. Imádta a kalapokat és nem egyszer hívott, hogy „Gyere a Váci utcába és nézd meg, jól áll-e, amit felpróbálok?” Úgyhogy rengeteg kalapos képem van Mariról. De voltak kedvenc színdarabjai is: A régi nyár, vörös rózsákkal. Ott primadonnát játszott, fekete estélyi ruhában. A barátság mellett működött bennem egy kíváncsiság is, hogy vajon melyik az igazi arca. Mindegyik igazi volt, de a legmélyebben ki is az a Törőcsik Mari? Egészen fiatal lány korától ismertem.
Felkerült vidékről és úgy hozta a sors, hogy Fábri próbafelvételt csinált róla.
Ez volt megírva, ez volt a sorsa. Iszonyú nehezen indult el a színpadon. Ha Major Tamás nem hisz annyira benne és nem mondja azt Gellért Endrének, hogy verd ki belőle a Solvejg szerepét és ha nem jó, akkor is el kell indítani ezt a kislányt a színpadon, talán nem is lesz ez a karrier. Akik körülvették, szerették őt. Támogatták szellemileg, művészileg. Kis párnákat, meg szívecskéket tettek köré, hogy kellemes legyen az útja, az élete.
Ritka alkalom, hogy valakit egy egész életen át lehet fényképezni, kutatni az arca titkait, egyre mélyebben hatolni a tekintetébe.
Valóban az. 2009-ben, amikor Mari egy hosszú kórházi lét után jobban lett és visszatért, megkértem az óbudai Symbol Étterem akkori tulajdonosát, hadd csináljak ott Mariról egy kiállítást a galériában. Akkora sikere volt, hogy az utcán álltak az emberek a megnyitón, mert nem fértek be. Ott derült ki, mit tudok én Törőcsik Mariról, hogy hány arca van. Volt egy kép egy szilveszter éjszakáról, amit együtt töltöttünk, vagy egy fotó arról, amikor elutaztunk Pozsonyba. Vendégjátékra ment a Nemzeti Színház. Mari később indult és kérte, hogy menjek vele. Végigdumáltuk az utat. Millió olyan lehetőség volt, amikor még jobban megismerhettem őt, az összes örömével és fájdalmával együtt.
Törőcsik Mari a Rátkai Márton Színészklubban (1961) (Fotó/Forrás: Keleti Éva)
Mondok még egy egészen magán példát! Mariék örökbe fogadtak egy kisfiút Vietnámban és hazahozták. Akkor a gyerekeim már tizenévesek voltak. Azt mondtam a férjemnek, aki filmes volt [Mátray Mihály, filmrendező – a szerk.] és sokat utazott Vietnámba, hogy hozzon haza ő is egy gyereket. Elment, még pelenkát is vitt az útra. De akkor már nem engedtek ki senkit Vietnámból. Ennyire közösen ment az utunk. Marinak még sikerült, nekünk már nem. Mari fia erdőmérnök lett és hazament Vietnámba, de amikor Mari nagyon beteg volt, hazajött. Nem tudom, most mi van vele. Annyira kötődött a természethez, hogy az első időkben mindig a teraszon ágyaztak meg neki, mert kinn akart aludni a szabadban.
Mennyire volt fontos Törőcsik Marinak az ön tekintete?
Nagyon szigorú ítész volt. Abban egyeztünk meg, hogy megmutatom neki az összes fényképet, amit csináltam róla, s amire azt mondja, hogy nem, azt nem közlöm. De alig volt ilyen alkalom. Emlékszem, amikor először ment ki a Cannes-i Filmfesztiválra. Volt egy Anna nevű varrónője, aki ráálmodta a ruhákat. Marinak egy vasa nem volt, mindig később egyenlítette ki a számláit. A Magyar utcában próbálta föl azt a ruhát, amiben később belibbent a cannesi vetítésre. Fantasztikus manöken is volt.
Hogyan változott Törőcsik Mari arca az évtizedek alatt?
Mondjuk úgy, hogy az „alap-Törőcsik” mindig megvolt. Egy vidám tekintet, egy nagyon izgalmas és kifejező szem körüli világ és egy hasonlóan érdekes, izgalmas száj. Ami a kettő között történik, az az évek múlása.
A szeme mindig ugyanolyan vidám és nevetős volt.
Ahogy megszületünk, magunkban hordjuk a fiatalságot és az öregséget is. Az idő múlásával lehántódnak a különböző rétegek és fátylak. Az öregség az emberi arc és a gondolat kiteljesülése.
Törőcsik Mari az öltözőben (Fotó/Forrás: Keleti Éva)
Mennyire mosódik össze a szakmai kapcsolat a barátsággal?
Összemosódik, de kikristályosodik, hogy igazi barátság-e, vagy sem. Van két barát, s az egy véletlen, hogy az egyik fotós, a másik színész. Mert a barátságok nem szakma szerint köttetnek.
Mi a legkorábbi emléke Törőcsik Marival kapcsolatban?
Az a bizonyos cukrászda a Bécsi úton, ahol az első férje, Wiedermann Karcsi azt mondja, be fogom neked mutatni a világ legnagyobb sztárját. Ez az első. Egy kislány, piros-fehér pettyes szoknyával, fehér blúzban, abban az időben ez nagy divat volt. Szalmafonott, henger alakú táska volt a karján.
Jött, úgy érezte, hogy ő most valaki, vagy valami történni fog vele és azt mondta, hogy „Csókolom!” Ez az, ami Mariról először az eszembe jut.
Törőcsik Mari (Fotó/Forrás: Keleti Éva)
S hogy milyen nagy ember volt! A ’60-as évek vége felé a Nemzeti Színház kiment Moszkvába vendégszerepelni, Az ember tragédiájával. Mari mindenáron szeretett volna menni, de az akkori igazgató azt mondta, hogy nem jöhetsz ki, mert nincs szereped a Tragédiában. És akkor Mari azt mondta, hogy eljátssza a virágárus kislányt, aki a londoni jelenetben árulja a virágot, ami egy mondat. És kiment. Ezért az egy mondatért! Csak hogy együtt legyen a társulatával.
Hosszabban mikor beszélgettek utoljára?
Amikor még jobban volt, lesöpörtük egy kicsit a leveleket a múltról. Az volt az utolsó.
(A cikkben szereplő fotók Keleti Éva tulajdonát képezik. Köszönjük, hogy használhattuk!)
hírlevél
