Az öngyilkost eddig kétszer mutatták be Magyarországon, harminc éve Kaposváron, majd a Jordán Tamás vezette Nemzeti Színházban. Miért ezt az alig ismert színdarabot választottad a Forte Társulat új bemutatójának?

Kalandos körülmények között döntöttem a darab mellett, mert eredetileg Barrico Selyem című írásának adaptációjára készültünk. De valahogy az a különös és ritka helyzet állt fent, hogy hiába kerülgettem az anyagot, valahogy nem találtam fogást rajta, valamitől mégsem kívánkozott színpadra. Így aztán egy teljes fordulattal úgy döntöttem, hogy homlokegyenesen mást kellene választanom, és elsősorban komédiák között kezdtem el kutatni. Az öngyilkos egyébként egy bohózat, méghozzá elég furfangos bohózat, és megint az oroszokat részesítettem előnyben, így találtam rá Erdman művére.

Az öngyilkos (Fotó/Forrás: Mészáros Csaba / Szkéné Színház)

Ez a felvetés nemcsak a darab klasszikus értelemben vett mondanivalójáról szól, hanem a stílusáról is, arról az abszurd világról, amiben játszódik. Többek között azért is választottam ezt a darabot – túl azon, hogy nagyon izgalmasnak találtam –, mert színészileg pont ráfért a társulatra egy ilyen típusú játék, volt benne tehát egy kis pedagógia is. Elsősorban a bohózat-jelleg miatt döntöttem úgy, hogy most egy látszólag vidám darab kell nekünk.

A korábbi előadásokhoz képest kevesebb szereplővel, sűrítve játsszátok a darabot. Hogyan alakítottátok át a szöveget?

Egy-egy szerepet összehúztunk és ki is húztunk belőle. A próbafolyamat során még minden karaktert megformáltunk, de szép lassan kikoptak azok a szerepek, amelyek a mi adaptációnk szempontjából dramaturgiailag nem voltak annyira fontosak. Hiszen át kellett gondolni, hogy mit lehet kezdeni ezzel a közel százéves darabbal. Hiába jó a fordítás, bizonyos helyeken mégis elég porosnak éreztem az olvasatot.

Horváth Csaba (Fotó/Forrás: Dusa Gábor / Szkéné Színház)

Bár Az öngyilkost abszurd komédiaként tartjuk számon, és valahol az is, nézőként mégis sokszor egy egzisztenciális drámában éreztem magam.

Ez abszolút célunk volt.

Hogy az előadás ne csak az abszurd komédia műfaját szolgálja, hanem esetleg filozofikusabb tartalmakat is meg tudjon jeleníteni. Úgy érzem, annyira asszociatív ez a mű, hogy játék közben sok mindenről lehet beszélni, és nagyon sok réteg felfejtésére ad lehetőséget – a mi színházi nyelvünkön.

Maga a mű is sok mindenről beszél. Azon egyáltalán nem csodálkoztam, hogy annak idején, 1930-ban betiltották, azon már sokkal inkább, hogy ma is ennyire aktuális tud lenni.

Igen, több mint ötven évig feketelistán volt, először Sztálin, aztán Brezsnyev is betiltotta, úgyhogy a szocializmus alatt ezt a darabot itthon sem lehetett játszani. Utána meg biztos azt gondolták a rendezők, hogy már nem is kell. Túl vagyunk rajta. Miközben úgy tűnik, hogy nem vagyunk túl, én legalábbis sok szempontból aktuálisnak tartom. Számomra az is nagy felfedezés, ahogyan a klasszikus szerkezetű mű a komédia sztenderdjeire épít, miközben a szöveg elég statikus, hiszen többnyire „csak” beszélnek benne, méghozzá ugyanarról (az öngyilkosságról – a szerk). A főszereplőt, Podszekalnyikovot én a világ legkisebb emberének tartom, a naivitása is nagyon elgondolkodtató motívum. Egyszerre szívbemarkoló és komikus, ahogyan azt gondolja, hogy ha röpke 12 nap alatt művésszé válik, akkor megváltozik az élete – és ehhez épp a zenét választja. Így aztán a zeneszerzőnek, Ökrös Csabának különös feladata volt ebben az előadásban, mint zenész és mint szereplő is.

Jó eszköz erre az újságpapír, ami ritmushangszerként is kiváló, és díszletelemként is értelmezhető.

Az újságnak, mint szimbólumnak komoly jelentése van egy kisember számára, nem beszélve arról, hogy mi magunk is szemtanúi vagyunk az írott sajtó válságának, vagy az információs őrületnek. Ráadásul a külvilágról Az öngyilkosban nem sokat hallunk, csak mindig érzékeljük azokon a tipikus szereplőkön keresztül, akik belépnek a történetbe. Ezt a bizonyos külvilágot akartam behozni valamilyen tárgyi, szimbolikus formában, így választottam az újságot alapanyagnak, ami mindenféle variációjával, rengeteg mozgással végigkíséri a történetet.

Fehér László Az öngyilkos c. előadásban (Fotó/Forrás: Mészáros Csaba / Szkéné Színház)

Az öngyilkos, amellett, hogy társadalomkritika, önkritika is?

Ez a darabból jön. Úgy képzelem, hogy az író – jó nagy adag öniróniával – saját magát, a szakmáját és azt a kultúrkört is kifigurázta, amiben annak idején mozgott, és ez tőlünk sem áll távol. Ha a néző ezt érzékeli, akkor egyről beszélünk.