Mundruczó Kornél rendezése, a Látszatélet több szempontból is a hazai színházi állapotok orvosi lova. Abból a szempontból éppen nem, hogy egy független társulat előadását nem egész hét év alatt lassan századik alkalommal mutatják be. A független szféra helyzete ugyanis soha nem volt kiemelt (bár a jelenleginél volt lényegesen jobb), a nekik címzett költségvetési források és a fellépési lehetőségeik a 2010-es évek elejétől ráadásul folyamatosan csökkentek. Ezt fejelte meg idén, hogy a módosított költségvetésben megjelenő megszorítások a kulturális szférát érintik a legrosszabbul: több mint 34 milliárd forintot vonnak ki az ágazatból úgy, hogy közben a sporttámogatásokat például 116 milliárd forinttal növelik.

Így ha a hét esztendő alatt játszott száz előadás nem is reprezentálja a valós helyzetet, az már annál inkább, hogy a Látszatélet esetén miként jött mégis össze a jubileumi szám. Ahogy az is beszédes, hogy jelen pillanatban a túlélésért küzd a magyar színházi szcéna egyik társulata, amelyet (minimum) Európa szerte ismernek, és nagyra tartanak.

Látszatélet – Rába Roland (Fotó/Forrás: Rév Marcell / Proton Színház)

A legjobb díszlettől a Faust-díjig

De kezdjük az elején! A Látszatéletet 2016 áprilisában mutatták be a Trafóban, Ágh Márton díszlete (amiért a Fidelio a Kult50-be is beválogatta) azonnal megkapta a legjobb díszletnek járó díjat mind a Színházi Kritikusok Céhe tagjaitól, mind a 2017-es POSZT szakmai zsűrijétől. Aki látta az előadást, tudja, miért. Utóbbin egyébként Wéber Kata és Boronkay Soma írói és dramaturgi munkáját is legjobbként ismerték el a döntnökök. A hazai kritika némi fenntartással, de alapvetően jól fogadta az előadást. Jászay Tamás például így írt róla a Revizoron: „A Látszatéletet a virtuális társulattal rendelkező Proton Színház életében új irányként határozták meg az előzetes híradások, amik ezúttal kivételesen cseppet sem túloztak. Miközben ugyanis a bemutató minden pillanatában magán viseli Mundruczó jól felismerhető kézjegyeit, ha úgy tetszik, a rendező alapvetően továbbra is ugyanazt mondja a világról, amit eddig állított róla, most mégis máshogyan fogalmaz, ez pedig segíti a nézőt abban, hogy olyasmit is észrevegyen, ami eddig a sár, vér és más testnedvek túladagolása miatt elkerülte a figyelmét”.

Az előadást a bemutatót követően statisztikai értelemben negyedévente egyszer, ténylegesen inkább félévente kétszer, két egymást követő napon tudták játszani a Trafóban: mindösszesen tehát 28 alkalommal volt látható Budapesten és egyszer Pécsen a színházi találkozón.

Ez pedig már ismerős kotta a magyar független színházi szférában: a hazai lehetőségek és források szűkülésével, aki teheti, nemzetközi koprodukciókban készíti előadásait, és igyekszik minél több külföldi játéklehetőséget találni. Ez egyrészt örömteli: hazánk kulturális potenciáljának hírét terjesztheti a világban, ám abban a tekintetben már kevésbé szerencsés, hogy ezek az előadások egyre ritkábban láthatóak itthon.

Mundruczó Kornél (Fotó/Forrás: Erdély Mátyás)

Arról a spirális folyamatról nem is beszélve, hogy ha a több országban is megismert/elismert alkotók egyre több olyan külföldi munkalehetőséget kapnak, ahol nyugodt és méltó körülmények között dolgozhatnak, egyre kevesebbet tudnak/akarnak itthon alkotni, ez pedig még több külföldi munkára készteti/kényszeríti őket. Számos korábbi példa is mutatja, hogy ennek a folyamatnak egy lehetséges lefutása van: képességes alkotók és értékes független formációk eltűnése a hazai színházi palettáról. Mundruczó Kornél a Fideliónak hozzátette, nehéz Magyarországon elképzelnie magát alkotóként, mivel saját társulatával csak két-három évente tud dolgozni, ugyanis ennyi ideig tart egy nemzetközi koprodukció finanszírozása, ez pedig számára kevés a megélhetéshez. Nagy szerencsének érzi, hogy folyamatosan van lehetősége külföldön dolgozni, ugyanakkor leginkább itthon tud önmaga lenni, ahol a gyökerei is vannak, ahol félszavakból megértik egymást kollégáival a színpadon és a színfalak mögött.

„Az arc mint harctér, a bérlakás mint mikroszkóp, a színpad mint nagyítóüveg: az 1975-ben született Mundruczó Kornél színházművészete kis léptékben, éles körvonalakat használva reflektál a társadalmi viszonyokra, és ezáltal válik a Látszatélet egyszerre költői és politikai eseménnyé” – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa. A Látszatélet bizonyítottan jó hírnöke a hazai színjátszásnak, amit nem csupán a méltató, nem egyszer lelkesült külföldi kritikák, hanem az is bizonyít, hogy az előadás eddig 68 alkalommal szerepelt külföldi játszóhelyen (színházakban, különböző fesztiválok vendégeként), köztük a világ legjelentősebbjein, mint a Bécsi Ünnepi Hetek, a Zürcher Theaterspektakel, az MC93 Bobigny vagy a Théâtre de Vidy. A leginkább jelentős elismerés pedig az, hogy Mundruczó Kornélt 2017-ben Faust-díjra, vagyis Németország legrangosabb színházművészeti díjára jelölték az előadásban végzett kiemelkedő rendezői munkájáért, ugyanis a díj történetében először került a jelöltek közé nem német színházi alkotás.

A Proton Színház múltja

Büki Dóra, a Proton Színház producere és ügyvezető igazgatója (Fotó/Forrás: Proton Színház)

A Proton Színházat az akkor már filmrendezőként és színházi alkotóként is jól ismert, hazai szakmai sikereket szép számmal jegyző Mundruczó Kornél és Büki Dóra hozta létre 2009-ben. Büki Dóra korábban a Krétakör társulattal dolgozott, majd a Bárka Színház nemzetközi kapcsolataiért felelt, emellett 2007-től Mundruczó Kornél színházi munkáit is menedzselte. 2009 óta a Proton Színház ügyvezető igazgatója és producere, ahol egy kis stábbal és nagyrészt külsős munkatársakkal viszik az adminisztrációt. Az utóbbi években rendszeresen hívják előadásokat tartani itthon és külföldön, magyar, angol és német nyelven egyaránt, a színházi és produceri munka témakörében és gazdasági kérdésekben is, mint például vállalkozásindítás vagy vállalkozásfejlesztés. Idén Hevesi Sándor-díjat kapott, amellyel azokat a művészeket és kultúraközvetítőket ismerik el, akik sokat tettek és tesznek a magyar nyelvű színházi kultúra nemzetközi elismertetéséért. 

A Proton Színház repertoárjának magját Mundruczó Kornél rendezései adják. Két korábbi munkája (A jég 2006-ból és a Frankenstein-terv 2007-ből) mellett – amiket később a Proton vitt tovább – a következők: Nehéz istennek lenni (2010), a Szégyen (2012), Demencia (2013), Winterreise (2015), Látszatélet (2016), Medúza tutaja (2018), Evolúció (2019). Mellettük néhány társulati tag is készített egy-egy előadást: Rába Roland az Utolsó (2014), Bánki Gergely az 1 link (2015), Szemenyei János a Vackor nyomában (2017) című produkciót jegyzi rendezőként. Majd ismét egy filmrendező következett, Reisz Gábornak a Komolyan röhejes vagyok (2021) című darab volt első színházi rendezése. 2023-ban pedig Monori Lili 10 perc vers című önálló estjét mutatták be a FILC – Fischer Iván Lakásszínházában, mely előadás önfenntartó, így per pillanat az egyetlen, amit műsoron tudnak tartani.

Kapcsolódó

Monori Lili bemutatójával beköszön, majd tavasz végén talán el is köszön a Proton Színház

Február 22-én a FILC – Fischer Iván Lakásszínházban tartja ez évi bemutatóját a Proton Színház 10 perc vers címmel. A független társulat a jelenlegi financiális helyzetben május végéig látja biztosítottnak a működését.

A kritikákon túl mi lehet egy társulat értékmérője, amiből meg lehet ítélni, mennyire jelentősek az általuk létrehozott előadások? Elsőre a szakmai díjakat említhetnénk, de Büki Dóra kérdésünkre világossá tette, hogy a színházi fesztiválokon már nem szokás díjakat osztani, tőlünk nyugatra és északra például szinte egyáltalán nincsenek fesztiváldíjak. Ez inkább a posztszocialista országok rendezvényeire jellemző, amelyek azonban a producer meglátása szerint leginkább anyagi okok és az abból egyenesen következő szűkebb programkínálat miatt kevésbé tudnak annyira jelentősek lenni, mint nyugati társaik.

(Ebbe természetesen nem számítanak bele azok a vendégszereplések, amikért maga a társulat fizet, vagyis nem meghívások, hanem inkább színházbérlések – ezt a cikk szerzője teszi hozzá.)

Ami a Proton Színházat illeti, előadásai az évek során több mint 120 fesztiválon és színházban vendégszerepeltek. A társulat ötször volt a Bécsi Ünnepi Heteken és Berlinben, háromszor a brüsszeli Kunstenfestivaldesartson, kétszer a Schauspielhaus Zürichben. A Szégyen bekerült az Avignoni Fesztivál programjába, a Frankenstein-tervvel eljutottak többek között Szöulba és Chilébe is. A Nehéz istennek lenni részt vett a Velencei Biennálén, és vendégszerepeltek vele Ausztráliában is, a Demenciát bemutatták Szingapúrban, az Evolúció című előadásukat pedig a kritikusok a 2019-es Ruhrtriennale legjobbjának tartották, sőt voltak szakírók, akik úgy vélték, ez volt a legjobb előadás, amely valaha is szerepelt Németország legnagyobb fesztiválján.

Nagy Zsolt a Nehéz istennek lenni előadásában (Fotó/Forrás: Tony Lewis / Proton Színház)

Eleinte az előadásaik 70-80 százalékát külföldön játszották, majd a 2013-tól kapott állami támogatásnak köszönhetően a külföldi és hazai előadások aránya nagyjából fele-felére módosult. Büki Dóra elmondta, a külföldi előadások magas arányának szinte kizárólag anyagi oka van.

a jegyeladásból származó bevétel nem fedezi azoknak költségét, ugyanis nagyszínházi díszletekkel, komplex technikával dolgozunk, adott esetben akár helyszínspecifikus színdarabokat hozunk létre, ezek mind megdrágítják a műsorra tűzést” – fogalmaz, hozzátéve, hogy játszóhelyet sem könnyű itthon találni: „a Trafó nagyszínpadán egy évben öt-hat este jut nekünk. Ez egyetlen nagyszínpadi előadás műsoron tartására elég”.

A Proton Színház jelene és jövője

A független társulat tehát 2013-tól pályázhatott költségvetési támogatásra, amely akkor 18 millió forint volt. Ez az összeg azóta 10-13 millió forint között mozog, ami az inflációt is figyelembe véve erősen csökkenő tendencia. „Mivel közhasznú nonprofit szervezetként közhasznú munkát végzünk, úgy gondolnám, hogy a működési támogatásnak kellene a színház legfontosabb pillérének lennie, ebben a dimenzióban azonban nem tud az lenni” – mondja Büki Dóra a működési támogatás volumene kapcsán. Azt is hozzáteszi, hogy a TAO támogatás megszüntetésével évi 30 millió forinttól estek el, amelyet a kulturális kormányzat ennek pótlására kitalált többlettámogatási rendszere az elmúlt négy esztendőben 20, 10, 4 millió forinttal ellensúlyozott, de tavaly már nem kaptak egyetlen forintot sem. Mindebből gyanítható, hogy a működési támogatásnak ez a kiegészítő formája 2022-ben megszűnt, illetve gyakorlatilag érzékelhetetlenné vált. Büki arról is beszélt, hogy a beadott projektpályázataik nagy részét a Nemzeti Kulturális Alap vagy nem támogatta, vagy csak nagyon alacsony összegeket nyertek el, és mivel nincsen állandó játszóhelyük, így a fővárostól sem kapnak támogatást.

Mindehhez jött a pandémia, aminek a következményeit természetesen a Proton Színház is megérezte: 2020-ban minden külföldi előadásuk elmaradt, és csupán egyetlen külföldi koprodukciójuk valósult meg, A hét főbűn / Motherland, amit a Theater Freiburggal közösen hoztak létre. A következő két esztendőben pedig mindösszesen három-három vendégjátékuk volt. „Ez sajnos csak a vegetáláshoz elég, főleg az ilyen mértékben csökkenő itthoni támogatás mellett” – mondja ezzel kapcsolatban Büki Dóra.

Láng Annamária a Látszatélet előadásában (Fotó/Forrás: Rév Marcell)

A Proton Színház vezetője ezek után egyre kevesebb reményt lát arra, hogy a helyzet javuljon: a tendenciák azt mutatják számára, hogy a jövőben alapvetően ne számítsunk semmilyen támogatásra. Hozzáteszi: „annak ellenére, hogy

Folyamatosan magunknak kell előteremtenünk az éves költségvetésünkből állandóan hiányzó kb. 70-80 százalékot. Ezt mindenki így tartja természetesnek. Majd megoldják, hiszen eddig is sikerült nekik” – teszi hozzá Büki Dóra.

„Minden évnek, minden produkciónak nulláról kell nekifutni, hiába bizonyítottunk már nem egyszer” – fogalmaz a hosszú távú tervezés lehetetlensége kapcsán a társulatvezető. „Idegőrlő a tizenhárom éve tartó folyamatos bizonytalanság, és azt is nehéz elfogadni, hogy a munkánk itthon nem igazán van elismerve, mintha láthatatlanok lennénk” – fűzi hozzá.

Mi visz ezek után még mindig előre titeket? – kérdeztük Büki Dórát. „Ezt én is meg szoktam kérdezni időnként magamtól” – kezdi, majd hozzáteszi: „alapvetően az, hogy hiszek ebben a felállásban, ebben a munkamódszerben, ebben a struktúrában és Kornélban is, de per pillanat leginkább az, hogy a saját gyerekét az ember nem akarja meggyilkolni.

Fejléckép: Jéger Zsombor a Látszatélet előadásában (fotó/forás: Rév Marcell/Proton Színház)