Mert ugye lehet beszélni arról a színházi életünkben meglehetősen szokatlan, szinte már hype-nak is neveztető felvezetésről, ami megelőzte a Vele, de nélküle-t. Cikksorozat, ajánlók sora, olyan médiumok érdeklődése, ahol a kultúra nem a legfőbb prioritás. Félreértés ne essék, nincs semmi probléma, sőt örüljünk neki, a hangsúly a szokatlan jelzőn van.

Aztán ott van az a tény, hogy nem szerepel az előadásban Száraz Dénes, pedig róla szól, ráadásul már tavaly sem volt benne a Péter Katában, ehhez jön még Fenyő Iván (majd az idő eldönti, hogy ideiglenes vagy végleges) kiválása. Természetesen erről is van mindenkinek véleménye, függetlenül attól, hogy a történetben benne van vagy azon kívül áll, hogy ismeri-e az osztályt vagy sem, hogy a Jóban rosszban törzsnézője-e, vagy elvből nincs tévéje, hogy a hiányzók számára jópasik, olcsó médiacelebek vagy tehetséges színészek, de valljuk be, hogy a tízmillió futballbíró és/vagy színházi kritikus országában nem is meglepő.

Végül pedig ott a zsámbéki helyszín budapestire cserélése, ami megint csak nézőpont kérdése, hogy valaminek a végleges vége, vagy a végbe bele van kódolva egy új kezdet is, így aztán lehet a repülő rovarokra gondolva nosztalgiázni, mert azért tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be: a rakétasiló is ugyanolyan meleg a kánikulában, mint a Jurányi terme. Amiért viszont kár, az az, hogy a zsámbéki előadások installációnak is beillő díszletei itt egyetlen mászófalra és a zenekari hangszerekre egyszerűsödtek.

Adott tehát egy napi szappanoperában ismertséget szerzett színész, akinek a karaktere olyan népszerűségre tett szert, amire csak egy amerikai analógia, Bobby Ewing feltámasztása hozható; aki arcát-hangját adta a patriótától a hánytatóan nyálasig széles skálán elhelyezett (kanadaiból lokalizált) sörreklámnak; aki maradt az Újszínházzá váló Új Színházban, de aztán mégis eljött onnan. Ennyit látott a külső szemlélő Száraz Dénes pályájából.

Az előbbi kettő - tehát a teleregény és a sörpromó - formailag is meghatározza az előadást. Vélt vagy valós epizódokat látunk a Vele, de nélküle című, Száraz Dénesről szóló színházi szappanoperából, azok didaxistól és sterilitástól nem mentes, mindent szóval kimondó és némafilmes  expresszivitást ötvöző játékstílusában,  két a részek között reklámblokkal, s ebbe épül be vissza-visszatérő elemként a főhős valós életéből vett motívum, a futás.

Adott tehát egy csoport, amelynek van egy Száraz Dénes nevű tagja. Szociometriával felrajzolható, hogy kivel milyen viszonyban van, nyilván ettől a viszonytól függően látja Száraz Dénest valamilyennek. Vélemények vannak, azok vállalt szubjektivitásával. (Az igazság meg valahol ezeknek a közös halmazában.)

Amit az egyszeri néző megtehet egy ilyen előadáson, az ezúttal sem több, mint hogy a látott színpadi Száraz Dénes és osztálytársai karakteréhez és történetéhez viszonyul. Ehhez fel tudja használni saját civil élettapasztalatát, hiszen mindannyian voltunk olyan helyzetben, hogy egy csoport tagjaként kívülállónak éreztük magunkat, hogy bármennyire is erőszakoltuk magunkat, mégsem tudtunk a többiekhez csatlakozni, velük menni az ő útjukon. Feltehetően az is megtörtént a civil nézővel, hogy másképp emlékezett egy eseményre, mint a társaság többi tagja, és ha esetleg valamire nem vagy nem úgy emlékezett, az a másiknak fájt. És nagy valószínűséggel benne is felmerült már az a kérdés, hogy kimondja-e a negatív előjelű értékítéletét egy hozzá közel állónak a barátság kockáztatásával.

Természetesen ezekről az emberekről (14 a névsorban plusz Máté Gábor, névként fel-felemlítve még négyen az eredetileg felvettekből) szól, és csak velük valósulhat meg az előadás-sorozat mindegyik epizódja, de a mikrovilágban adott önreflexión túl van egy nagyon erős, ironikus, gúnyos, de a „szabadság, egyenlőség, testvériség" mentén megfogalmazott társadalmi, szociális, politikai és kulturális reflexió is. Ez pedig jóval fontosabbá teszi a vállalást, hiszen az élettörténetek alapvetően arról beszélnek, mi történik a mai harmincasokkal, honnan jöttünk és merre megyünk, merre mehetünk, milyen világban élünk.

Így aztán könnyedén megtörténhet, hogy előadás közben már nem is Száraz Dénes, Kovács Patrícia, Mészáros Béla vagy Fenyő Iván meg a többiek az érdekesek, hanem egy tágabb narratívába is helyezhető történet, hanem a szerepet játszó színész. (Meg az a kérdés, hogy Fenyő Ivánt miért alakítja mindenki annyira frenetikusan.)