Együtt a közönséggel

- Otthonosan mozogtok mind a gyerek, mind az ifjúsági és felnőtt előadásokban. Könnyen bántok a különböző korosztályokkal?

Détár Enikő: A pályám során szinte minden helyszínt kipróbálhattam a top színháztól az alternatív pincén át a késdobálóig. Gyakran eljárok játszani vidékre, fellépek kisebb előadásokban, és az egyik legsikeresebb hazai produkcióban is, a Mamma Mia!-ban. Ennek megfelelően a közönség összetétele is nagyon eltérő lehet. Fontos számomra, hogy minél több emberhez eljussanak az előadásaim, és olyankor nem is számít a korcsoport. A gyerekelőadás is képes megérinteni a felnőtteket, más üzenetet hordoz a számukra. A Mary Poppins például egy mese, de képes hatni az idősebb korosztályra is.

Ruszina Szabolcs és Détár Enikő (Fotó/Forrás: Csicsely Zoltán)

Ruszina Szabolcs: A családi színház – ahonnan annak idején a Kolibri elindult – lényege, hogy mindenkinek szól. A színház előterében olvasható egy idézet, hogy hozz magaddal egy gyereket a színházba. Nálunk ez általában megvalósul, hiszen az nagyon ritka, hogy egy csecsemő egyedül jöjjön színházba, így aztán rögtön több korosztályt is érint a dolog.

- Enikő, említetted, hogy vidéken is gyakran fellépsz. Van különbség a fővárosi és a vidéki közönség között?

DE: Azt tapasztaltam, hogy vidéken a nézők sokkal nyitottabbak. Természetesen Budapesten is nagyon szeretek játszani, de vidéken annyi szeretettel fogadnak minket, néhol még bejövő tapsot is kapunk. Különben azt is érdekes megfigyelni, hogy ha egy vígjátéknál az előadás alatt kevesebbet nevetnek, a végén mégis nagyobb tapsot kapunk.

Ruszina Szabolcs (Fotó/Forrás: Csicsely Zoltán)

RSZ: Ez nagyon így van.Ha váratlan reakció érkezik a nézőtérről, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem figyelnek vagy nem tetszik a nézőknek az előadás, egyszerűen csak hirtelen nem tudják feldolgozni az élményt. Ettől még foglalkoztathatja őket az, amit látnak. A Kolibriben azt érzem, hogy a gyerekek tényleg hangot adnak a tetszésüknek, ha pedig unatkoznak, akkor azt is kimutatják. Amikor az első felkacagást meghalljuk, egymásra nézünk a kollégáimmal és tudjuk: minden rendben van. Egy pillanat alatt egy búra alá kerülünk.

DE: Mindig van pár olyan ember a nézőtéren, aki olyan utánozhatatlan módon tud felkacagni, hogy a többi néző azon szórakozik. Ugyanilyen, amikor egy gyerekelőadásnál a csendben megszólal egy gyereknéző a cérnavékony hangján, és az egész nézőtér felnevet. Én ezt nagyon szeretem. Az a fajta energiaáramlás érdekel a legjobban, ami csak a színházban jöhet létre a személyes kapcsolat révén.

RSZ: Egyébként azt hiszem,

színészként most visszakapom azt, amit gyerekként a nézőtéren műveltem,

ugyanis én nem voltam jó néző, ha valami nem tetszett, akkor simán beleszóltam az előadásba. A Kolibri közönségében sokaknál találkozni ezzel a típusú interaktív viselkedéssel.

DE: Ez már-már bosszantóan interaktív. (Nevet.)

- Nagyobb meló megnyerni egy ifjúsági előadás közönségét?

RSZ: Igazi kihívás. Manapság egyre gyakoribbak a tantermi színházi előadások, amikor elmegyünk az osztályterembe és az ott található eszközökkel hozunk létre előadást. A Helló, náci!-val sok iskolába ellátogattunk, és többféle reakcióval találkoztunk. Izgalmas volt megfigyelni, hogy amikor az osztály főkolomposa azt mondta, hogy őt ez érdekli, akkor hirtelen a többiek is elhallgattak és figyelni kezdtek. Nagyon erős a Kolibri abból a szempontból, hogy olyan témájú előadásokat visz színre, ami a tinédzser korosztályt igazán foglalkoztatja. Ez egy nehéz, de hasznos műfaj, és ha elkapod a néző figyelmét, akkor ott nyerni fogsz. Lehet, hogy nem azonnal, de beérik, amit lát.

- Melyek azok a pillanatok, amikor úgy érzitek, hogy érdemes volt ezt a pályát választani?

Détár Enikő (Fotó/Forrás: Csicsely Zoltán)

DE: Igyekszem mindig megtalálni benne az örömöt. Egy-egy apró csodát. Persze nem lehet minden egyes előadáson 100%-ot nyújtani, de törekszem rá. Fontos számomra, hogy megteremtsem magamnak a belső harmóniát. Ha például tájelőadáson vagyok, mindig viszek magammal néhány személyes tárgyat, egy terítőt, egy kis tükröt, egy spotlámpát, amivel kidekorálom az öltözőmet. Így érzem jól magam.

RSZ: Kár, hogy nem lehet tudományosan kimutatni, mit jelent egy embernek, ha színházat lát. Nem mérjük fel ennek a jelentőségét. Én úgy gondolom, hogy ha nem is látványosan, de igenis kihat a döntéseinkre, ha látunk egy előadást és abban valamilyen megoldási módot. Számomra ez az egyik legfelemelőbb a színházban.

- Közeleg a Színházak Éjszakája. Hogyan élitek meg a színpadon kívüli találkozást a közönségetekkel?

DE: Ha nem kell rohannom, akkor én boldogan beszélgetek vagy fotózkodom a nézőkkel. A Madách Színház rendszeresen szervez közönségtalálkozókat, amelyeken igyekszem részt venni. Az elmúlt években kevesebbet tudtam a színházon kívüli eseményekből kivenni a részemet, ha nem dolgoztam, siettem haza. Most viszont már elég nagyok a gyerekeim, ezért megengedhetem magamnak, hogy belehúzzak az estékbe, és ha a nézőknek van rá igénye, akkor szívesen maradok.

Ruszina Szabolcs és Détár Enikő (Fotó/Forrás: Csicsely Zoltán)

RSZ: A Kolibriben, ha véletlenül találkozom is a közönséggel, akinek játszom, akkor ők nem Ruszina Szabolcsra kíváncsiak, hanem például Locspocsra. Nem úgy néznek rám, mint a színészre, aki eljátszotta a szerepet, hanem azt lesik, mit csinál most a tengeri szörny. Nehéz előbújni a jelmez mögül.