A Madárhegy próbafolyamata hosszabbra nyúlt a tervezettnél, hiszen többször is meg kellett szakítanotok a pandémia miatt. Hogyan hatott ez a töredezettség a darabra?

Darvasi Áron: A Klakker Társulás projektalapon működik, nincs állandó társulata, tehát igazodnunk kell azokhoz a színházakhoz, ahol a színészek játszanak. A járvány sok mindent felborított, egyeztetési nehézségek adódtak, végül nekem is be kellett állnom az egyik kieső színész helyére. Ez aztán más megoldandó feladatokat is hozott magával, de az a típus vagyok, aki soha nem adja fel – fiatal vagyok még ahhoz, hogy azt mondjam, elegem van valamiből, vagy nem érdekel. A független szférában szükség is van erre a kitartásra, mindegy, hol kap lehetőséget az ember, a legjobbra kell törekedni.

Darvasi László: Ez az előadás tulajdonképpen egy csoda, és az ember olykor rádöbben, hogy a csoda mögött – ami sokszor csak egy pillanata vagy felvillanása, kitárulkozása az életnek – mennyi munka van. Áron tényleg nagyon sokat dolgozott, ahogyan a társulat minden egyes szereplője is.

Áron rendezőként, színészként és íróként is részt vett az alkotási folyamatban. Mennyire tudtatok egymásra támaszkodni a munka során?

DL: A próbafolyamat alatt inkább már csak lélektani segítséget tudtam nyújtani, mert nem szerettem volna beleszólni a rendezésbe, sem pedig Áron koncepciójába. Kölcsönösen tiszteljük egymást, ami mögött természetesen ott van annak a lehetősége is, hogy ha úgy érzi, fordulhat hozzám segítségért. Ha dilemmája van, esetleg szüksége van valamilyen dramaturgiai tanácsra, akár a színészvezetéssel, akár a darabbal kapcsolatban, meghallgatom, mondok valamit, és ő megoldja. Ő az az alkat, aki meg szokta oldani.

Darvasi László (Fotó/Forrás: Fábián Éva / Fidelio)

DÁ: Apa ugyan a rendezéshez nem, a lélektanhoz viszont nagyon ért, látja, hogy milyen az ember, és hogy a színpadon milyennek kellene lennie. Ez különösen jól jött, amikor beálltam a postás szerepébe, és próbáltam megalkotni a figurát. Ő pedig külső szemként terelgetett, és a partnerekhez hasonlóan elmondta, hogy mi működik, és mi nem. Érdekes tapasztalat volt, és azt hiszem, nem is vállalnék több hasonlót.

DL: Nem akarsz olyan darabban játszani, amit rendezel is?

DÁ: Soha többé. Egy ilyen helyzetben nincs rálátásom az egész darabra, ami zavar, és szereplőként agyban elsősorban a színpadi feladataimra kell koncentrálnom. Közben pedig mégis örülök neki, hogy adódott egy ilyen lehetőség, mert a pandémia alatt elvesztettem minden színészi munkámat, és ugyan újrainduláskor több színház is megkeresett, például Tatabánya, Szombathely és Szentendre, de az élet nagyon Pesthez köt, ezért a szabadúszást választottam.

Színészként a színpadon el tudsz vonatkoztatni attól, hogy az előadás próbafolyamatában rendezőként is jelen kell lenned?

DÁ: Nem engedhetem meg magamnak, hogy rendezőként legyek jelen a színpadon. Ha baki történik, vagy észreveszek valami nem odaillőt, amit fontosnak gondolok megemlíteni, csak a végén teszem, különben szétesnék.

Büszke vagyok arra, amit közösen létrehoztunk.

Említetted, hogy édesapád terelgetett, amikor a próbafolyamat alatt megakadtál. A szöveg megírásakor is ilyen módszerrel dolgoztatok?

DL: Az egy másféle munka volt, mert a darabot, pontosabban a szövegfolyamot, amiből a szövegkönyv készült, már korábban megírtam. Nagyon képlékeny és sérülékeny anyag volt, amit elsősorban irodalmi műnek tartottam, és amit leginkább egy vízeséshez tudnék hasonlítani: ömlöttek, áradtak, zuhogtak a mondatok. Áron pedig ügyes kézzel belenyúlt ebbe az áradásba, kiemelte a figurákat, a hús-vér embereket. Sokat húztunk, beleírtunk, a cselekményt meg kellett találni, súlypontozni, szükség volt egy határozott, mindenki által elfogadott koncepcióra.

Darvasi Áron (Fotó/Forrás: Fábián Éva / Fidelio)

Nagy módosítás volt a helyszín megváltoztatása is, hiszen a szemétdombból romos könyvtárszoba lett.

DL: Ez Áron ötlete volt.

DÁ: Egy szeméttelepből is lehet érdekes dolgot csinálni, úgyhogy ez a döntés inkább egy rendezői helyzetből adódott. Amikor helyszíneket keresek a darabjaimhoz, mint ahogyan a rendezői példaképem, Purcărete is teszi – ő Shakespeare Viharját tette be egy ósdi kastélyszobába –, azt nézem, hogy ami a színpadra kerül, érvényes megoldás legyen. Viszont a Madárhegy címet apa adta a történetnek.

DL: Igen, de akkor még a madár mást jelentett: a madár asszociált a könyvvel.

Ez egy olyan világ, amely egészen másképpen használja az emberi nyelvet és beszédet, mint ahogy eddig elgondoltuk. Megváltoztak a jelentések, és az ezekhez köthető érzések, gondolatok. A nyelv, a beszéd kiszolgáltatottá válik, és ha azt mondjuk, hogy a nyelv a létház, akkor az a ház, amelyben a szavak keringenek, mint a madarak, eléggé romossá vált. Minden fényűzése ellenére. Felmerül a kérdés, ebben az állapotban hogyan írhatjuk le a sorsunkat, hogyan beszélhetjük el a történetünket, tudunk-e érvényeset mondani, meg tudjuk-e szólítani a másik embert. Áron ezt a koncepciót próbálta rátenni a konkrét személyre, és az elbeszélhetetlen helyzetből elbeszélhető világot és figurákat kreálni.

DÁ: Miközben a darabot írtuk, én is sokat gondolkodtam rajta, hogy mit jelent a madár, mert mint szimbólum, elég tág jelentéssel bírt. Tulajdonképpen utal arra a játékra is, amit Gonzó, az apa és a lánya játszottak régen. Közben pedig a szabadság szimbóluma, ami azt az időszakot jelenti, amikor a lány még szabad és naiv volt, és nem a körülmények határozták meg. Fontos kettejük kapcsolata is, sőt talán a legfontosabb: a színpadon mindig az emberi kapcsolatok megmutatását tartom elsődlegesnek.

Darvasi Áron (Fotó/Forrás: Fábián Éva / Fidelio)

Rendezőként is ez érdekel?

DÁ: Azt tapasztalom, hogy a mai fiatal színházrendezők jelentős része a felületességgel van elfoglalva. Gegek, táncetűdök, hatásvadász elemek követik egymást, ami egyrészről jó, mert azt mutatja, hogy az emberek teátrálisan kreatívak. Csak közben keveset foglalkoznak a valódi emberi viszonyokkal. A mai színház előbbre valónak tekinti a látványt a gondolatnál, pedig ha megteremted a drámát, a mélységeket, a szereplők lelkét, arra már bármi rátehető. Emberi kapcsolatok nélkül nincs színház!

DL: De ezek az alkotók nem éppen azt akarják mondani, hogy ma már nincsenek hősök, és nincsenek kis hősök sem?

DÁ: Valószínűleg sokkal inkább az van mögötte, hogy megunták a régi iskolát, amit például Zsámbékiéktól tanultak, és úgy gondolják, hogy nem ez a színházi jövő – vagy nem csak ez!

Akkor mégsem érvényes ez a fajta „látványszínház”?

DÁ: Dehogynem! Csak mindig hiányérzete van az embernek. Ez egy működőképes színházi forma, csak hiányzik belőle az ember.

DL: De a színház alapvető funkciója, hogy ha a néző bemegy, lásson valamit abból, amiben él, és lássa saját magát.

DÁ: Ebben a színházi struktúrában viszont csak a geget és az effektet látja. Én

Ennek része lehet az is, hogy interakcióba kerülünk a nézőkkel, hol jobban, hol kevésbé.

Egy ennyire szimbólumokra épülő előadáshoz, mint a Madárhegy, hogyan tud kapcsolódni a néző?

DL: Ez is a rendező munkájához tartozik: a nézőnek látnia kell a figurák mögött a konkrét, esendő vagy gyarló, számító vagy veszélyes embert. Az én munkám itt abban áll, hogy abból a bizonyos hömpölygő vízesésből, amit a szövegem jelent, ki lehessen ragadni az arcokat, érzéseket és a figurák lelkét – függetlenül attól, hogy a szöveg mennyire mondatközpontú, lírai, vagy túldíszített.

Darvasi László (Fotó/Forrás: Fábián Éva / Fidelio)

Amikor Áron átvette a postás szerepét, mennyire alakítottad rá a karaktert?

DÁ: Én formáltam magamra a próbák során.

DL: A postás szerepét eredetileg nem rá írtuk. Sőt, én nem is találkoztam a színészekkel a szöveg megalkotásakor – nincs rá lehetőségem, hogy színészben gondolkodjak. Ez egy olyan darab, ahol még az is felmerült, hogy milyen érdekes lenne idős, tapasztalt művészekkel bemutatni.

DÁ: Konzult akár Hegedűs D. Géza is játszhatná, és valószínűleg az élettapasztalatából adódóan hamarabb tudna kapcsolódni azokhoz a kérdésekhez, hogy mi a bűn, a bűnhődés, a vezeklés. És éppen ezért tartom fontosnak, hogy fiatalok álljanak a színpadok, mert érdekes látni, ahogy egy huszonéves megmozgat magában színészileg akkora köveket, amit esetleg csak idősebb korában tudna. Ez egy olyan korosztály, ami nem ismer kegyelmet. A színházban nincs kegyelem!

DL: Őszintén szólva megváltás is csak nagyon ritkán.

Fejléckép: Darvasi László és Darvasi Áron (fotó: Fábián Éva / Fidelio)