Mit gondolsz, minek köszönhető, hogy ma színházrendező vagy?
Egy régi döntésnek. Színésznek indultam, de már az első években éreztem, hogy nincsenek meg bennem ugyanazok az ambíciók, amelyeket a kollégáimon láttam. Sok minden, ami nekik öröm volt, nekem inkább tehernek bizonyult. A fordulópont egy próba volt: az egyik osztálytársam megkért, hogy nézzem meg egy jelenetüket Ibsen Nórájából, és mondjam el a meglátásaimat. Ez meghatározó élmény volt számomra, ezen az estén határoztam el, hogy rendező leszek. Erre azonban néhány évet még várni kellett. Eleinte úgy éreztem, még nem vagyok elég érett hozzá, ezért még egy ideig színészkedtem, aztán visszamentem Romániába, és ott végeztem el a rendező szakot. Érdekes módon az az osztálytársam, aki akkor behívott arra a próbára, évekkel később azt mondta: ő már akkor tudta, hogy végül rendező leszek. Vagyis egy kicsit hamarabb látta ezt bennem, mint én magam.
Előnyt jelent számodra, hogy nemcsak a rendező, de a színész szempontjait is ismered?
Bizonyos értelemben igen. A színészek nem egyformák: van, akire nagyon gyorsan ráérzek, és hamar megértem, mi segíti vagy gátolja. Másoknál hosszabb idő kell ahhoz, hogy megtaláljam, hogyan érdemes szólni hozzájuk: nekem kell az ő nyelvükön fogalmaznom, vagy épp ellenkezőleg, inkább közelebb hozni őket az én gondolkodásmódomhoz. Ettől a kihívások persze nem tűnnek el, de
valóban adhat egyfajta segítséget, hogy időnként a színész fejével is tudok gondolkodni.
Botos Bálint a premier estéjén (Fotó/Forrás: Vörösmarty Színház)
Hogyan éled meg, hogy rendezőként mindig új emberekkel kell együtt dolgoznod?
Ez valójában kétoldalú dolog. Mindig kaland idegenekkel találkozni, akikkel közös nevezőt kell találni, és együtt létrehozni valamit. Egy új helyen ennek van egy különös izgalma. Ugyanakkor azokkal, akikkel már dolgoztam együtt, sokkal gyorsabban megértjük egymást, és nem elhanyagolható az sem, hogy a kapcsolatokat sem az első benyomások alakítják, hiszen vannak már közös tapasztalataink. Egyik helyzetet sem adnám fel szívesen. Az is rossz lenne, ha mindig mindenhol először dolgoznék, de az is, ha csak megszokott közegben alkotnék. Az, hogy ismeretlen emberekkel kell dolgoznom, egyfajta diszkomfortot szül, ezek a helyzetek azonban nagyon sokat tanítanak nekem.
Rámutatnak olyan hibáimra, beidegződéseimre, amelyeket észre sem vennék,
ha csak olyanokkal dolgoznék, akik ezt már megszokták és elfogadták. Egy új helyen esetleg találkozom egy olyan színésszel, aki érzékeny valamilyen attitűdömre – ez pedig alkalmat ad nekem a fejlődésre. Nyilván nem mindig sikerül időben észrevenni magamat, de törekszem az önreflexióra. Sokkal reményteljesebbnek tartom, ha a saját viselkedésemen, stratégiámon próbálok alakítani, mint ha a másik embert akarnám megváltoztatni.
Egy rendező mennyire dolgozik a saját személyiségével?
Dolgozik vele, de másképp, mint a színész. A színész teljes egészében önmagával dolgozik: testestül-lelkestül, idegrendszerestül. A rendező esetében viszont mindig van egy erős külső struktúra. Számomra ez a struktúra mindenekelőtt a szöveg, ami mindig különösen foglalkoztat. A színészetben sokan azt szeretik, hogy kiléphetnek a saját életükből. Nekem
a rendezésben inkább az a vonzó, hogy el lehet veszni egy mű struktúrájában.
Nekem a rácsodálkozás adja ezt az élményt. Ezért érzem úgy, hogy addig nem vagyok kész egy darabbal, amíg nem jutok el oda, hogy újra rá tudok csodálkozni. Sőt, sokszor éppen akkor kezdek készen lenni, amikor már pontosan látom, mennyi mindent nem értek még a szövegből. Akkor nyílik meg igazán a lehetőség arra, hogy a próbán a színészekkel együtt keressük tovább a válaszokat, hiszen én általában nem kész válaszokkal érkezem. Egy félig kész tervvel látok munkához: vannak pontok, amelyek nagyon világosak számomra, de mindig maradnak nyitott kérdések is. Ezek a kérdések kellenek ahhoz, hogy valódi közös munka jöhessen létre.
Jelenet a Bányavirágból (Fotó/Forrás: Music&Lens)
A próbákon kívül is sokat beszélgetsz a színészekkel. Ez tudatos módszer?
Sokáig inkább ösztönből dolgoztam így. Azt éreztem, hogy bizonyos jelenetekről, fordulópontokról, a szereplők múltjáról vagy viszonyairól hosszan kell beszélni ahhoz, hogy eljussunk a fontos részletekig. Később aztán volt egy olyan próbafolyamatom, ahol nem volt lehetőség arra, hogy a próbán kívül is beszélgessünk a darabról – ekkor értettem meg igazán, mennyire fontos ez nekem. Ettől függetlenül nem erőltetem ezt, de hasznosnak tartom. Én is másképp ismerem meg az embert, ha a munkán kívül is tudunk beszélgetni, és a színésznek is más úgy hallani valamit a szerepéről, hogy nem kell azonnal játszania. Van idő csak úgy merengeni rajta. Számomra ennek az a lényege, hogy a színész ne csak értse a szerepét, hanem el is kezdje belakni. Ha a fantáziájában részletesen megjelennek a figura helyzetei, motivációi, akkor eljuthat oda, hogy szinte bármit csinálhat a színpadon, nem tud nagyon „mellémenni”. Én azt keresem ezekben a beszélgetésekben, hogy mi az a mondat vagy nézőpont, amitől valami képként is megjelenik a színészben, nemcsak gondolatként. Abban mélyen hiszek, hogy minél többször látja a színész a történetet – és nem csupán megérti vagy hallja –, annál mélyebbre ül benne.
Mi az, ami alkotóként a leginkább vonz egy szövegben?
Azok a történetek érdekelnek, amelyekben az embert gyarlóságában, bukásaiban, esendő helyzeteiben látjuk. Azokban az állapotokban, amelyeket a civil életben inkább eltakarni, elhárítani próbálunk. Ha ebből nem patetikus dráma lesz, hanem megmarad összetettnek, az számomra nagyon erős színházi élmény.
Talán az egyik legélőbb közösségi tapasztalat, amit a színház adhat, az, amikor tökéletlenségében, gyarlóságában is képes szépként megmutatni az embert.
Én ezt keresem sok darabban, és azt hiszem, a Bányavirágban is ezt találtam meg.
Jelenet a Bányavirágból (Fotó/Forrás: Music&Lens)
Rendezőként mi a célod: kibillenteni a nézőt az „egyensúlyi állapotából”, vagy inkább az a fontos számodra, hogy jól érezze magát?
Egyik sem célom önmagában. Nem gondolom, hogy a rendező dolga az volna, hogy megmondja a nézőnek, hogyan működik a világ. Fiatalabb koromban talán volt bennem ilyen ambíció, de az ember idővel rájön, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az általam választott darabokban általában nagyon meghatározó a társadalmi közeg, és ez nyilván a nézőt is gondolkodásra hívja, de igyekszem elkerülni azt a gőgös pozíciót, amelyből a rendező kinyilatkoztat. Nem tekintem homogén közegnek a nézőteret: egy kamaradarabnál nyolcvan-száz ember ül ott, és biztosan van köztük olyan, akinek tudnék újat mondani, de olyan is, akitől én magam tanulhatnék sokat ugyanarról a témáról. Inkább azt keresem, hogy mi az, ami engem elbűvöl a színpadon: ami megérint és gondolkodásra bír egyszerre. Csak remélni tudom, hogy aki nem elemezni akar, azt is elsodorja az előadás, és megkapja a megfelelő kérdéseket az is, aki gondolkodni, reflektálni szeretne. Egy idő után már csak remélni tudod, hogy minél több ember találkozik a te ízléseddel, gondolatvilágoddal, és nem tartja kidobott időnek azt a másfél-két, akár négy órát, amit a nézőtéren tölt. Számomra ez a legnagyobb ár: az idő, amit kiszakítanak az életükből – és amivel felelősen kell bánni.
Szerző: Kis-Csiszár Csilla
Fejléckép: Jelenet a Bányavirágból (fotó / forrás: Music&Lens / Vörösmarty Színház)
hírlevél
