Elhallgatott magányaink

A hagyományos, szövegközpontú színház kereteit feszegeti Tarnóczi Jakab rendezése a Katona József Színházban. A legtöbbször „néma” színpadi játékon alapuló Melancholy Rooms olyan embereket mutat be, akik mintha elvesztették volna a kapcsolatot a saját életükkel: sokkoló krízishelyzetbe kerültek, nem tudják felvállalni magukat, vagy céltalanul fut velük az idő. Látszólag ugyanúgy funkcionálnak, mint bárki más: felkelnek, dolgoznak, esznek, isznak, de ez az elkülönböződés egyfajta szorongató, szinte mozdulatlan bizonytalansággal tölti meg az életterüket. Az egyik nem tudja, melyik hasonló nyakkendőjét vegye fel, a másik nem tud kipakolni a dobozaiból, a harmadik saját láthatatlanságától szenved. Mi, nézők akkor kapcsolódunk be a történetükbe, amikor lépésről-lépésre belesodródnak egy újfajta önérzékelésbe.

Lengyel Benjámin a Melancholy Rooms című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

„Zenés magány nyolc hangra” – olvasható a darab műfaji megjelölése, mivel a környezetből beszűrődő szövegek mellett a legfontosabb szerepet a zene játssza. Minden szereplőnek van egy rá jellemző dala (zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté), amely a beszélt szöveg helyett hangosítja ki a belső konfliktusokat. A forgószínpadon, Giliga Ilka díszletében, minden szereplőnek jut egy szeletnyi melankólia szoba. A belső terek a szerepek konfliktusaira is rámutatnak, többek között nagyon találó a múzeumi bemutatóterem az érzéki összefonódás fotójával, amelyre senki sem kíváncsi, vagy a bombabiztos alfaegóval berendezett gardróbszoba, amelynek magányában egy férfi a nőiségét kutatja.

Dankó István a Melancholy Rooms című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Mivel ezek a szobák „egyszereplős magányszínházak, amelyeknek a valóságban nincs közönsége”, izgalmas és életszerű a rendezői ötlet, hogy a magányt alapvetően a csenddel lehet elmesélni. A Melancholy Rooms személyes csöndjeiben eleinte mintha alig történne valami. A férfi (Takátsy Péter) hosszan illegeti és figyeli magát hightech öltözőszobájában, a teremőr (Rezes Judit) pedig egy darabig mintha maga is tárgy lenne, de épp ez a „monotónia” az, amely kiélezi a helyzeteket a színpadon és a figyelmet a nézőtéren. Részletlátóbb befogadáshoz szoktat hozzá a rendezés, hogy minél intimebb legyen a kapcsolatunk a szereplőkkel.

Szirtes Ági a Melancholy Rooms című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Már az előadás próbafolyamata is rendhagyó volt, hiszen a színészek nem kész szöveget kaptak, hanem a karakterek néhány meghatározó paraméteréből kellett kiindulniuk. A szerepalkotás így kezdetben a színészek egyéni elképzeléseire és improvizációjára épült. A rendezés végül sikeresen hangolta össze a történeteket. Szirtes Ági pontos és érzékeny játékával teszi láthatóvá a ki nem mondott gondolatait, ő adja a „zenés magány” felütését:

Szirtes izgalmas szimbiózisban osztja meg a szerepet Pálmai Annával. Dankó Istvánt a csimpánz szerepében az általam látott előadáson a rendező helyettesítette. Maga a boldogság tudományos kimutatására irányuló állatkísérlet, amelyben a tudós és a vizsgálat tárgya egymás magányát feltételezik, érdekes részlete az előadásnak. Takátsy Péter kivételes finomsággal és eltökéltséggel formálja meg a magát újrafelfedező férfit, és épp emiatt jó lett volna még többet látni a történetéből.

Takátsy Péter a Melancholy Rooms című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Lengyel Benjámin ápolója, az élethűen egyszerű szuterénlakó, a külvilág ingerküszöbe alatt létezik, szinte már csak a táplálkozási ösztön működik nála. Jólirányzott dramaturgiai fordulattal azonban egyfajta mágikus szerepet kap a történetben, játékos rakoncátlanságával felkavarja a szobák magányos levegőjét. Tasnádi Bence szerepét önhibáján kívül tartja fogva az egyik szoba: drasztikus magányvariációja erős színészi jelenléttel párosul.

Tasnádi Bence a Melancholy Rooms című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Rezes Judit teremőre az egyik legjobban kitalált figura. Alakításában szerencsésen talál egymásra a magas színvonalú színészi kifejezőkészség és a szerep konfliktusa. Rezes egy olyan nőt mutat meg, aki úgy él, mint egy növény: nem helyet, inkább csak helyzetet változtat, saját univerzumában is elveszett alak, aki sosem talál semmit, és mintha őt is ott felejtették volna.

A szerep fájdalma végül Purcell, Dido áriájában szólal meg. Rezes hatásosan formálja magára a barokk ária búcsúhangulatát, a teremőr magányával együttérez a néző.

Rezes Judit a Melancholy Rooms című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Hogy a darab újszerű dramaturgiája jól működik, azt Bodnár Erika első megszólalása is bizonyítja. A szerep egy narráció formájában jelenik meg először a múzeumi teremőr világában: a falon lévő műalkotás ismertetőszövege az örökre elvesztett pillanat orpheuszi mitológiáját idézi fel. Ezzel a veszéllyel küzd az összes szereplő: épp elvesztenek valami elengedhetetlenül lényegeset az életükből, vagy nem? Az Orpheusz-történet ehhez a dilemmához ad mitikus horizontot, mintegy időben és térben kiterjesztve a melankólia szobáinak magányát és fájdalmát. Bodnár megrendítően őszinte önazonossága mintha magában hordozná az összes szereplő sorsát,

Bodnár Erika a Melancholy Rooms című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Tarnóczi Jakab mindig mozgó forgószínpadra komponált emberkiállítása nem dönt véglegesen a sorsokról, hanem önszembesítő mozgásba hozza a szereplőket, még ha ez a saját külviláguk számára nem is érzékelhető és belső megnyugváshoz sem vezet. A szobák lakói egymáshoz képest változó, jól kiszámított ritmusban szembesülnek tragikummal és reménnyel, mintha valaki épp kísérletezne rajtuk. Emlékezetes visszfényei saját elhallgatott magányainknak.

Fejléckép: Pálmai Anna az előadásban (fotó: Horváth Judit / Katona József Színház)