Közlemény a Vígszínház honlapjáról: "A gyászoló család és a Vígszínház társulata mély fájdalommal tudatja, hogy szeretett kollégánk, barátunk, Vallai Péter Jászai Mari-díjas színművész, a Vígszínház tagja november 6-áról 7-ére virradó éjjel, életének 66. évében váratlanul elhunyt. Emlékezetes alakításait, tehetségét, ember- és életszeretetét, műveltségét örökre szívünkben őrizzük. Fanyar humora, különleges intellektusa és brilliáns játéka mindannyiunknak hiányozni fog!"
1946-ban született Budapesten. A Színháztörténeti Lexikonban olvasható pályakép szerint 1969-ben, a Színművészeti Főiskola után a Thália Színházhoz szerződött. 1976-tól a Pécsi Nemzeti, 1981-től a győri Kisfaludy, 1982-től a szolnoki Szigligeti Színház művészeként dolgozott. 1987 óta volt a Vígszínház tagja. Sokféle szerepben nyújtott hiteles alakítást, töprengő, belülről építkező alkat volt. Kiváló versmondóként tartották számon, számos sikeres önálló est fémjelezte pályáját. Vendégművészként játszott az Egyetemi Színpadon, a veszprémi Petőfi Színházban, a kecskeméti Katona József Színházban, a debreceni Csokonai Színházban, az egri Gárdonyi Géza Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, a Merlin Színházban, az R.S.9. Színházban, az Éjszakai Színházban és a Magyar Színház produkcióiban. Mintegy húsz filmben és tévéjátékban szerepelt. 1981-ben Jászai Mari-díjat, 1989-ben és 2006-ban Ajtay Andor-emlékdíjat kapott.
Fontosabb alakításai: Biberách (Bánk bán), Színész (Éjjeli menedékhely), Barakiás (Caligula helytartója), Peter Stockmann (A nép ellensége), Figaro (Figaro házassága), Haver (Ahogy tesszük), Detektív (A padlás), Péter, Popo birodalmának királya (Leonce és Léna).
A Vígszínház honlapján olvasható interjúrészletben így vallott a szerepekről és a rendezőkről Vallai Péter: "Legfeljebb tüske maradt bennem, ha nem én kaptam meg egy szerepet, amit szerettem volna. Szerepet soha nem kértem, mert meggyőződésem szerint az a színész, aki önmagának oszt szerepet, megfosztja magát attól, hogy kikérje magának, miért kell az adott szerepet eljátszania. Szerepet soha nem utasítottam vissza, sőt, vissza sem adtam. Ha a színész visszaad egy szerepet, kiiktatja azt az erőt, ami a premier előtt néhány héttel lép működésbe, és arra kényszeríti, hogy mire felmegy a függöny, készen kell lennie a szereppel. Ha ez nincs, bármikor mondhatom azt, hogy mi a francnak próbálok, hiszen ennyi erővel vissza is adhatnám. (...) Mindenekelőtt a rendezőnek legyen humora. Ez alapvető dolog. Másrészt legyen fölkészültebb, mint mi, tudjon többet nálunk, legalább az adott darabról. Tudnia kell, mikor használjuk fel, amit mond. Ezt a főiskolán úgy mondtuk, „Józsi hozza", ami azt jelentette, hogy ha kaptunk egy instrukciót, nem csináltuk meg azonnal, hanem csak később, amikor már leülepedett. Kissé apacentrikusnak tűnik, de mégis fontos, hogy büszkék legyünk arra, hogy ebben a színházban ezzel a rendezővel dolgozhatunk. Ha viszont a rendező zseni, akkor ez a tulajdonsága ne vegyen le az előadás sikeréből" - olvasható a Criticai Lapok által készített interjúben.
Vallai Pétert a Vígszínház saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.
hírlevél
