Szabó Ernő és Gobbi Hilda a Szabó család felvételén (Fotó/Forrás: MTI / Keleti Éva)

Akár két szerep is elegendő lehet ahhoz, hogy egy színész halhatatlanná váljon. Szabó Ernő nevét talán ma már kevesen ismerik, de ha azt mondjuk, ő játszotta Nyúl Bélát, azaz Hannibál tanár urat, illetve az első magyar rádiós szappanoperában, a Szabó családban ő volt Szabó bácsi, akkor valószínűleg sokan bólintanak mosolyogva.

Az aprótermetű, törékeny színész alkatilag is tökéletesen megfelelt hatalmas lelkű kisemberek megformálására. Szabó Ernő eggyé vált a szerepeivel. Amikor 1966-ban meghalt, a közönség nem tudott beletörődni abba, hogy szeretett Szabó bácsijuk nincs többé. Olyan nagy volt a gyász, hogy a rádiósorozat írói kénytelenek voltak feltámasztani a Lapály utcai nyugdíjas családfőt, és Szabó bácsi szerepét Rajz János vette át.

Hiába jutott hangszalagokon és filmkockákon öröklét Szabó Ernőnek: senki nem írt róla könyvet, tanulmány is alig akad. Életét legfeljebb néhány interjúból, valamint féltestvére, Neményi Lili színésznő visszaemlékezéseiből lehet rekonstruálni.

Gajdó Tamás színháztörténész, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet főmunkatársa szerint ennek több oka is lehet. A színész Erdélyben élt, de 1955-ben végleg eljött onnan, a romániai magyarok talán ezért sem foglalkoztak kellőképpen szellemi hagyatékával. Magyarországon viszont csak élete utolsó tíz évét töltötte, ezért itt inkább erdélyinek tekintették.

Szabó Ernő (Volpone), Kovács György (Mosca) és Váradi Rudolf (Voltore), Ben Jonson–Stefan Zweig: Volpone c. darabjában, Székely Színház, 1948., Rendező: Tompa Miklós (Fotó/Forrás: OSZMI)

Szabó Ernőnek nem voltak sem magánéleti, sem politikai botrányai, csendes, szerény életet élt. Korabeli riportok szerint például szabadidejében szeretett papírterítőket kivagdosni. Otthon is inkább a felesége viselte a nadrágot, legalábbis erre utal a Film Színház Muzsika 1960. szeptember 2-án megjelent cikke. Az újságíró a Kankalin utcai otthonában kereste fel a neves színészt, aki elmondta: soha nem kért, és soha nem adott vissza szerepet. Ekkor azonban magához ragadta a szót a felesége: „Ez a te nagy bajod, Ernő. Sohasem tudtál harcolni… Nem, soha. Mondtuk is mindig: így nem lehet karriert csinálni. Ernőm sosem tartozott egyetlen klikkhez sem. Nem voltak botrányai, sohasem trombitáltak körülötte... Ernő a pálya mindenkori kisembere. Hogy a pályatársai szeretik-e? Miért ne szeretnék? Soha nem árt senkinek, soha nem mond senkiről sem rosszat. Társaságba sem igen járunk.

A fenyegető nyomor

Szabó Ernő fiatalon (Fotó/Forrás: OSZMI)

Szabó Ernő pályaképét azért is nehéz megrajzolni, mert fiatalkorában vándorszínész volt, és nem sok nyom maradt arról, mikor merre járt. Húgával, Neményi Lilivel több generációs színészdinasztiából származtak. Dédnagymamájuk, Rácz Mária gazdag zempléni családban nőtt föl, úriszéki bíró lánya volt, de megszökött otthonról és beállt komédiásnak egy vándortársulathoz. Emiatt kitagadták a családi vagyonból. Ám a lányt annyira elvakította a színházszerelem, hogy vándorszínésztársaival ekhós szekéren járta az országutakat. Déryné kortársa volt. Rácz Mária egy volt 1848-as honvédtiszthez, Szelényi Károlyhoz ment feleségül. Lányuk, Szelényi Emília, majd az unokájuk, Szelényi Ilona is színésznő lett. Ilona férje, Szabó Pál szintén színházi ember volt. Egyetlen gyermekük, Ernő, 1900-ban született Kassán.

A fiúnak rendkívül hányattatott gyermekkor jutott, ugyanis a szülei házassága már az ő születése előtt megromlott, és elváltak. Szabó Ernő később egy rövid önéletrajzban így idézte fel a gyerekkorát: „Születtem 1900. június 30-án Kassán szegény vidéki színészházaspár gyermekeként. Apám, anyám nem éltek együtt, ötéves koromig anyám és nagyanyám nevelt, majd apámhoz kerültem. Két évet apám rokonainál töltöttem Pesten, s ott végeztem az első elemit, de azok tovább tartani nem akartak, apámnak sem volt rá módja. Lelencházba adott. Három évig voltam lelencgyermek egy biharudvari kubikosparaszt családnál. Itt jártam a második, harmadik és negyedik elemit. 1911-ben anyám kivett a lelencből, és nagybátyámnál Hajdúböszörményben helyezett el. Majd anyai nagyanyámhoz kerültem Debrecenbe. Később Nagykárolyba költöztünk, ahol 1913-tól 1920-ig laktunk. Anyám második férje, Neményi László színigazgató volt Nagykárolyban, az ő társulatánál dolgoztam 1917-től 1921-ig.”  (Megjelent az Igaz Szó 1971. december 2-i számában.)

Ernő két évvel fiatalabb húga, Lili az édesanyjuk második házasságából született. Egy ilyen családi háttérrel a két gyerek számára nem is adódott más lehetőség, mint a vándorszínészet. Ám ehhez a rengeteg nélkülözéssel járó életformához egyikőjüknek sem volt kedve. Szüleik társulatával járták a településeket, és amikor az egyik előadáshoz gyerekszereplőre lett szükség, persze őket szemelték ki. Ernő és Lili nem akartak fellépni, elbújtak a színház kazánházában. Hosszas keresgélés után találtak rá a forróságtól és ijedtségtől félholt testvérekre. Tehetségük azonban eldöntötte a sorsukat: a színpad varázsának, a közönség szeretetének egyikük se tudott többé ellenállni. Ernő évtizedekig csak táncos-komikus szerepeket vállalt, operetteket énekelt. Így emlékezett erre a korszakra:

Egyszer az egyik városban olyan igazgatóhoz szerződtem, aki elhatározta, hogy tönkreteszi a színészeit. Meg is próbálkozott vele. Egy hétre 17 előadást tűzött ki! Minden este kettőt, szerdán, szombaton és vasárnap hármat. Ezt a tempót egyszerűen nem bírtuk. Én felküldtem egy színlapot az akkori Színészegyesülethez és megjegyzésképpen ráírtam: S. O. S! Ők ezt meg is értették. Leküldték egyik megbízottjukat, aki nem az igazgatóhoz, hanem hozzám jött. Ennyit mondott: ha ezt így csinálom, bojkottálni fognak az igazgatók. Hát, valahogyan így játszottunk. S hogyan éltünk? Ahogyan az igen tisztelt direktorok akarták. Ők a deficitből is kijöttek, nekünk pedig olykor 50 filléreket meg 1 pengőket csurgattak.” (Magyar Ifjúság 1958. október 28.)

Csizmarek Mátyás–Gyöngy Pál: Narancshéj. Rendező: Karády Béla, Blaha Lujza Színház, 1959., Szabó Ernő (Gyuri bácsi), Mednyánszky Ági (Finci) és Kardos Magda (Klári) (Fotó/Forrás: OSZMI)

A trianoni békeszerződés után Magyarország a területeinek kétharmadát elveszítette, és ez a magyar kultúrát is csonkolta: hetven hazai színházból negyvennégy határon túli lett. Az erdélyi színházak – a kolozsvári sétatéri Színkör kivételével – román fennhatóság alá kerültek, a teátrumok magyar nyelvű előadásokat csak nagy nehézségek árán mutattak be.

„A darabokat cenzúrázták, betiltottak előadásokat, és ha irredentának vélt mondat hangzott el a színpadon, a rendőrök elvitték a színészeket – mondja Gajdó Tamás színháztörténész. – Az erdélyi városokban felszámolták az ott állomásozó magyar katonaságot, bezárták a jelentősebb magyar iskolákat, sőt még a városi magyar hivatali karok is megszűntek. Vagyis a potenciális magyar közönség jelentősen megfogyatkozott.

Az Erdélyből emigráló színészek egyike volt Szabó Ernő is, aki különböző vándortársulatokkal járta a magyarországi városokat. Aztán Debrecenben állapodott meg, ahol 1936-től Neményi Lili férjét, Horváth Árpádot nevezték ki színházigazgatónak. Ám egyre több támadása érte a baloldali direktort, aki zsidókat is foglalkoztatott. A debreceni városvezetés ’39-ben felbontotta vele a szerződést, és így sógorának, Szabó Ernőnek is mennie kellett, aki aztán Budapesten több helyen is fellépett, például a Royal Orfeumban. A Magyarság 1941. március 15-i száma azonban támadást intézett az „elzsidósodott” Orfeum ellen: „Reméljük, hogy nem sokáig tart ez a helyzet a körúti szórakozóhelyen, s hamarosan elkövetkezik az az idő, amikor a magyar artisták magyar vezetőség alatt dolgozhatnak.” A cikk Szabó Ernőt az Orfeum főmunkatársai között említi. A színész újra menekült – ezúttal a „visszatért” Nagyváradra. Leszerződött Putnik Bálint újjászervezett társulatához. Úgy látszik, ott nem volt szem előtt, nyugodtan dolgozhatott. A háborút is ott vészelte át; 1944 elején a színház igazgatója, majd főrendezője lett.

„Minden szerepben meg kell mászni a Mount Everestet”

Szabó Ernő (Nagyvárad, 1945) (Fotó/Forrás: OSZMI / Szabó Sándor László)

Magyarország a második világháború után elveszítette az 1940-es második bécsi döntéssel hozzácsatolt területeket, azaz Erdély végérvényesen román terület maradt. Noha ez a magyarság számára egy második Trianont jelentett, kulturális következményei valamivel enyhébbek lettek. A háborút követő első békés években a román kormány ugyanis engedékenyebb volt, a nemzetiségek iránt több megértést tanúsított, engedélyezte, hogy 1946-ban Marosvásárhelyen önálló magyar színház jöjjön létre. Az Állami Székely Színház alapítói között találjuk Szabó Ernőt is, aki akkor már rendezett is. Színészileg is megújult, a zenés-táncos szerepek után Gorkij Éjjeli menedékhelyében Lukát alakította, Molière Fösvényében ő volt a címszereplő, valamint a Tartuffe Orgonja. Tanítani kezdett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A művész Romániában pályája csúcsára jutott, amit Állami-díjjal is elismertek.

Szabó Ernő 1955-ben már 55 éves volt, készülhetett volna a békés nyugdíjas éveire, ám

Állampolgárságért folyamodott. Pedig tudta, hogy óriási kockázatot vállal, tizenöt éve nem lépett fel budapesti színpadon, lényegében elölről kellett kezdenie mindent. A Magyar Néphadsereg Színházában, az Operettszínházban és a József Attila Színházban megint habkönnyű darabokban játszott, de nem bánta, mert imádta szórakoztatni a közönséget. Megkapta a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntetést.

Színészi életművéből már csak egy dolog hiányzott: még sohasem játszott filmben. Ekkor váratlanul kapott egy filmes epizódszerepet, ami aztán meghozta neki élete egyik legnagyobb lehetőségét. „Úgy történt, hogy Csiky Gergely vígjátékában Tódorka szerepét játszottam, amikor a főiskola III. éves növendékei megkértek, hogy vállaljak egy kis szerepet a vizsgafilmjükben. Ennek a filmnek az alapján döntött Fábri Zoltán úgy, hogy velem játszatja a Hannibált”, nyilatkozta annak idején a színész.

Szabó Ernő a Hannibál tanár úr c. filmben (Fotó/Forrás: Inkey Tibor felvétele)

Fábri zsenialitása, hogy az Erdélyből jött, nálunk akkor még alig ismert Szabó Ernőben meglátta filmje főhősét, és abszolút főszerepet osztott rá. Nyúl Béla jelentéktelen középiskolai tanár tanulmányt ír arról, hogy Hannibál halálát nem mérgezés okozta, hanem egy karthágói forradalom áldozata lett. Dolgozata semmilyen szakmai visszhangot nem kap, de a fasizálódó hatalom felfigyel rá, és kommunista ügynökséggel vádolják meg a szerencsétlen klasszika-filológia tanárt. A tragikomikus történet súlyos kérdéseket feszeget: hogyan válhat egy szürke kisember a politika játékszerévé, és van-e esélye a diktatúrával szemben? „Szerettem Hannibál tanár urat. A gyöngeségét, az emberségét, a hiábavaló küzdelmét, a félszegségét, a lelki púpját, amelyet láthatatlanul hordozott”, mondta a főszereplő. Fábri Zoltán pedig ezt nyilatkozta:

Szabó Ernő (Csőrgheő Csuli) és Andrási Márton (Lekenczey). Móricz Zsigmond: Úri muri. Székely Színház, 1949., Rendező: Tompa Miklós és Szabó Ernő (Fotó/Forrás: OSZMI)

Három nappal a forradalom kirobbanása előtt mutatták be itthon az alkotást, amely a történelmi események sodrásában szinte semmi figyelmet nem kapott. Viszont annál nagyobbat robbant a sikerbomba 1957-ben: a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon a Hannibál tanár úr elnyerte a fődíjat. A díszbemutató után a nézőtéren a közönség felállva tapsolt a magyar filmeseknek. Az ünnepélyes díjátadóról a Népakarat című újság is beszámolt: „A siker oroszlánrésze Szabó Ernőé. Hannibál tanár úr nagyszerű alakítójáé, akit hosszú percekig tartó tapsviharral fogadott a közönség, amikor a díszemelvényre lépett, hogy a díjat és az oklevelet átvegye. Fényképészek, filmhíradó- és televízió-felvevők kereszttüzében állott Szabó Ernő, könnyekig meghatottan kezében szorongatva a gyönyörű díjat.”

még 37 filmben forgatott, de a Hannibál tanár úr színvonalát egyik mozi sem tudta megközelíteni. Közben játszott az Operettszínházban is, és hogy az emberek mennyire szerették őt, jelzi, hogy 1958-ban VI. kerületi országgyűlési képviselőnek is megválasztották Szabó Ernőt. Az egykori lelencfiú, a nyomorgó vándorszínész bizonyára úgy érezte: ezt a sikert már nem lehet felülmúlni. Tévedett. 1959-ben kezdte sugározni a Magyar Rádió az első hazai rádiós sorozatot, a Szabó családot. A szocialista realityt hétről hétre többmillióan hallgatták. Szabó Ernő már beteg volt, kórházban feküdt, ám özönlöttek hozzá a levelek, s mindegyikre válaszolt. Szabó bácsi utolsó hangfelvételei már a betegágyánál készültek, mert az adás nem maradhatott el.

A színész halála az egész országot megrendítette, és alakja nem csak a szerepeiben élt tovább. Színházrajongását örökölte fia, Szabó Ottó és unokája, D. Szabó Éva is: ők is színészek lettek. Sajnos már egyikőjük sem él. Ám e kétszáz éves színészdinasztia tagjai átadták egymásnak azt az ars poeticát, amelyet Szabó Ernő is megfogalmazott egyik interjújában: „A legkisebb szerephez is oda kell állni, teljesen felvértezve, teljes felelősséggel, és minden szerepben meg kell mászni a Mount Everestet. Meg kell kísérelni felfedezni valami újat benne. Megkeresni, és ha megvan, akkor teljesen mindegy, miként nevezik a műfajt. A színész megtette a kötelességét.”

Szerző: Sándor Zsuzsanna

Magyar Művészeti Akadémia (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)

Az 1920-as államfordulatok körüli magyar kultúrtörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek.