2020-ban is pályázott. Van-e valami, amit most gyökeresen másként lát?
Nincs. Azért tudom ezt ilyen egyszerűen megfogalmazni, mert nyáron, mielőtt nekiálltam volna megírni az új pályázatot, elolvastam a régit. Azzal szembesültem, hogy rengeteg mindent sikerült megvalósítani az öt évvel ezelőtti tervekből, dacára annak, hogy voltak külső akadályoztató tényezők. Gondolok itt a Covidra, az energiaválságra, az inflációra vagy a szomszédunkban zajló háborúra. Az előző pályázat olyan, a bábműfajjal és a színházzal kapcsolatos alapgondolatok mentén épült föl, amit nem gondolunk másként azóta sem. Például a művészeti hitvallásunkat, amely egyébként a honlapunkon is elolvasható, még a 2020-as pályázatban fogalmaztuk meg, de a mostani anyagba is változatlan formába került bele. Nehezebb volt elkészíteni ezt a pályázatot, mint az öt évvel ezelőttit. Akkor Meczner János – aki előttem 25 évig volt igazgató – azt mondta nekem, hogy tartsak meg mindent, amit úgy gondolok, hogy jól működik, de igazán reméli, hogy sok mindent másképpen fogok csinálni. Az akkori pályázatban rengeteg újszerű dolgot vetettem föl a repertoárral, a marketinggel és a belső rendszer működésével kapcsolatban, amelyeket megvalósítottunk. A mostani pályázat az elmúlt ötéves munkánk folytatásáról szól, valamint egy részletes beszámoló is egyben, mondhatni egy kordokumentuma a mögöttünk álló időszaknak.
Kik vettek részt a pályázat összeállításában?
2020-ban létrehoztam a Budapest Bábszínház Művészeti Tanácsát, amelynek tagjaival együtt írtam a pályázatot is. Név szerint Gimesi Dóra irodalmi vezető, Hoffer Károly tervező-rendező, Ács Norbert színművész. Szeretünk együtt dolgozni, és azt érezzük, hatékony a munkánk. Ezt több visszajelzés megerősíti, például a külsős alkotók részéről. Továbbra is ezzel a Művészeti Tanáccsal fog működni a Budapest Bábszínház. Továbbá a saját szakmai tudásával gazdagította a pályázati anyagot gazdasági vezetőnk, Pintér Judit, Végvári Viktória, a színház vezető pedagógusa, a marketinges kollégáim, Zelei Ágnes, Récsey Manyi, valamint Meiszterics Eszter pr-menedzser. A cél az volt, hogy ez a végül 140 oldalas anyag mindent átfogó legyen. Azt éreztük, egy újrázásnál nagyon fontos leírni azt, hogy mi történt az első ciklusban, a fenntartó számára is lényeges, hogy honnan hova jutott el a színház. Nem mellesleg van benne egy egészen jó kézikönyv a világjárvány kapcsán, amit remélem, hogy soha többet nem kell használni.
Nincs könnyű dolgunk, mert miközben folytatni szeretnénk, amit elkezdtünk, várunk magunktól újszerű ötleteket, felvetéseket.
Végig kellett gondolnunk, mik lesznek azok az újítások, amivel egy kicsit elé tudunk menni saját magunknak és a műfajunknak, és ismét mertünk nagyokat álmodni!
Elérhető a pályázat a nyilvánosság számára?
Úgy döntöttem, hogy ezt a pályázatot most nem tesszük nyilvánossá. A meglepetés erejével szeretnénk élni, miközben védjük a saját kreativitásunkat. A színház társulata természetesen elolvashatta az anyagot, megismerték a terveket.
Igazgatója a színháznak, de rendez és játszik is. Sokáig tartott megtalálni az egyensúlyt a más-más működést megkövetelő szerepkörök között?
Én legfőbb feladatomnak 2020 óta a színház vezetését tekintem. Ha sokat játszanék, akkor egyszerűen elvéreznék, nem tudnám úgy odaösszpontosítani az energiáimat, ahol felelősséget kell vállalnom emberekért. Természetesen egy gyakorló művész vagyok közben, és szeretek játszani, rendezni, de azt is tudom, hogy muszáj a balanszot megtartani. Sokszor el szoktam mondani, hogy igazgatóként azért is fontos számomra a színpadi munka, mert annak során lehet megtapasztalni a társulat rezonálását mind művészi, mind műszaki fronton. Ugyanakkor fontos elvem, hogy amint fellépek a színpadra, partnerként vagyok jelen, és onnantól az ügyelő a főnök, véletlenül sem én. Szeretek a színpadon együtt dolgozni a többiekkel, ezért is vérzik a szívem, hogy nemrég meg kellett hoznom a színház érdekében azt a döntést, hogy az eredeti tervvel ellentétben nem veszek részt a most készülő Peer Gyntben. Egyszerűen annyi feladat lett az új évad szervezésével kapcsolatban, annyi fronton kell most helytállnom, hogy lehetetlen lett volna még próbálnom is. Nem beszélve arról, hogy nem tehetem meg sem a rendezővel, sem a társulattal szemben, hogy egy olyan színésszel kelljen dolgozniuk, aki nem a szerepe miatt szorong, hanem azért, mert úgy érzi, máshol kellene lennie. Egy kedves kollégám mondta egyszer, hogy az igazgatói munka valójában szolgálat, és mi valóban a társulatért vagyunk. Sokszor eszembe jut, hogy mások mellett én magam sem tudtam, mit hoz ki belőlem emberileg egy vezetői pozíció. Monitorozom is magam folyamatosan.
Jó vezetőnek tartják, az állandó önvizsgálat állhat ennek hátterében?
A férjem – aki nagyon nagy támaszom szellemileg, lelkileg is – szokta azt mondani, hogy az régen rossz lenne, ha nem kérdőjelezném meg időnként magamat. Én egy nyughatatlan és örök elégedetlen ember vagyok, szinte mindig tele vagyok magamnak feltett kérdésekkel, de talán a legfontosabb, hogy mértéket tudjak tartani. Ezt megfogalmaztam már 2020-ban is. Valló Péter rendezte nálunk az Odüsszeusz című előadást, abban volt egy mondat, amit bevéstem a pályázatomba: „a legjobb mindenben a mérték”. Amikor több fronton kell megfelelni, valamiből lejjebb kell adni. Én így háttérbe szorítottam az alkotói munkát: két rendezésem volt, és két új szerepem az öt év alatt.
Sokkal fontosabbak nekem a színészek, akikért felelek, mint az, hogy én hol tartok a pályámon.
Így vagyok összerakva. Meczner János szokta néha a szememre vetni, hogy saját magammal is foglalkozzam. Félreértés ne essék, ez nem mártírkodás a részemről, csak a figyelmem most jobban fókuszál arra, hogy ki mire vágyik a szakmai életében a társulatban. Például csodálatos dolog, amikor a volt osztálytársamat, Teszárek Csabát egyszer csak megláttam a Frankensteinben olyan helyzetben, olyan színészi attitűddel, amilyenben még soha. Utána pedig jött számára egy szólóelőadás, A szomjas troll. Ebből is látszik, milyen nagy felelősségem van a Művészeti Tanáccsal együtt, milyen fontos, hogy építsük a művészeinket, hogy olyan feladatokat kapjanak, amelyek által kiteljesedhetnek. Ezt a célt szolgálja az újraélesztett Kísérleti Stúdiónk is, emellett büszkeség, hogy számos munkatársunk továbbképzi magát. Az egyik legnagyobb eredményünk, hogy sikerült létrehoznunk egy alkotói közösséget. Szerintem ez egy óriási dolog, és ezért is van kedvem ahhoz, hogy vigyem tovább igazgatóként ezt a színházat, mert ahol ennyi kreatív ember van, akiknek ennyire fontos ez a műfaj, ott érdemes dolgozni.
A közönségük jelentős része kiskorú. Hogyan van jelen egy ilyen színházban az alkotói munka mellett a pedagógia?
Általánosabban nézve azt tudom mondani, hogy mi tényleg egy olyan színház vagyunk, amely egészen kisgyermekkortól felnőttkorig korcsoportos bontásban játssza az előadásait. Ennyire széles spektrumot igazából nem fog be egyik intézmény sem Budapesten, ha a felnőtteket is idesorolom. Az sem véletlen, hogy a színházak közül elsőként hoztunk létre gyermekvédelmi irányelveket a Hintalovon Alapítvánnyal. Ezzel hoztuk összhangba a házirendünket: mindig is úgy működtünk, hogy a hozzánk érkező kiskorúaknak sem mentálisan, sem fizikálisan bántódása ne essen, de fontos volt erre szabályokat is építeni.
Mondana konkrét példát?
A szabályok leginkább azokat érintik, akik többet találkoznak a közönséggel, tehát gondolok itt a nézőforgalmi részben dolgozó kollégákra. Ilyen esetekre találtunk ki forgatókönyvet: Mi a teendő akkor például, ha két gyerek bántja egymást? Kinek kell jelezni a problémát és hogyan? Mi történik akkor, ha a szülő beülteti a gyereket egyedül a színházterembe, és utána ő kijön, vagy ha be se kíséri a tíz-tizenegy éves gyereket, csak kiteszi a színház előtt, jeggyel a kezében? Mi történik akkor, ha tinédzserek alkoholt próbálnak meg becsempészni az előadásra? Mi történik akkor, ha egy szülő módosult tudatállapotban van, és úgy kíséri a gyerekét? Egészen szélsőséges példákat is végigjártunk és sajnos tapasztaltunk is. A házirendünk legfontosabb pontja az lett, hogy 14 év alatt senki nem vásárolhat jegyet, és nem jöhet be egyedül, csak felnőtt kísérettel. A másik, nagyobb port kavaró intézkedésünk az volt, hogy kifejezetten szigorúan kezdtük el kezelni a korcsoportos besorolást. Nem engedünk be az előadásainkra a meghatározott kort el nem érő gyereket. Ezt mindenhol folyamatosan és nagyon tisztán kommunikáljuk, de körülbelül egy év volt, mire tudatosult a közönségünkben. Természetesen vannak súrlódások is, viszont mindig mindenkit kárpótolunk ezekben a helyzetekben. Hiszen
nem az a célunk, hogy síró gyerekek álljanak a kapuban, hanem az, hogy az adott életkorú gyerekek a korosztályuknak megfelelő kulturális élményhez jussanak hozzá.
Visszatérve az eredeti kérdésre: a pedagógia szerepe az előadások esetében rendezőfüggő. Azon áll, kinek milyen pedagógiai érzéke van ahhoz a korcsoporthoz, amelyiknek éppen rendez. Természetesen a Művészeti Tanácsnak épp olyan nagy a felelőssége ebben, és Végvári Viktória vezető színházpedagógusunk is támaszunk ebben a kérdésben. Az elmúlt évek feladata volt számunkra az is, hogy a Mozgatót, a színházpedagógiai programunkat integráljuk a színházunk működésébe, és ne legyen annyira leválasztva a repertoárról. Úgy gondolom, hogy ezt sikeresen megvalósítottuk.
Úgy hírlik, újra osztályt indít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, igaz ez?
Igaz, a tanítás mindig is kulcsszerepet töltött be az életemben. Úgy emlékszem, 27-28 éves lehettem, amikor Meczner János felajánlotta, hogy menjek tanítani Hoffer Károlyék osztályába. Ez 2008-ban történt, és azóta folyamatosan tanítok az SZFE-n. Azt a Hoffer Károlyt felvételiztettem, aki most mellettem ül a Művészeti Tanácsban, szerintem ez csodálatos! Az ilyen helyzeteknek annyira tudok örülni, talán ezzel meg is magyaráztam, hogy miért szeretek fiatalokkal dolgozni. Több társulati tagunkat tanítottam, és a pár éve végzett osztályomból is szerződtettem többeket. Nagy a felelősségünk abban, mit adunk át a következő generációknak, de őszintén szólva, én is rengeteget tanulok tőlük, és az ő energiájuk, lendületük engem is frissen tart. Idén régi vágyunk teljesül Ács Norbert kollégámmal, mert együtt indíthatunk osztályt.
Akar ma egy fiatal bábszínész lenni?
Ezt február 15-e, a jelentkezési határidő lejárta után tudom megmondani. De azt tapasztalom, hogy igen, talán az a munka, amit az utóbbi években belefektettünk abba, hogy nemcsak a Budapest Bábszínház, hanem a báb műfajának brandjét építsük, eredménnyel szolgált. Szükséges azonban külön promotálni a bábszínész specializációt, hiszen kevésbé van a fiatalok szeme előtt. Nagy erőt fektetek abba, hogy a képzés híre minél több művészeti iskolába, gimnáziumba eljusson. Elmentem például Debrecenbe, voltam a Vörösmarty és a Nemes Nagy Ágnes Gimnáziumban, ahol előadást tartottam a bábműfajról és a bábszínész mesterségről a diákoknak. Igyekszem átadni nekik azt, amiben hiszek, és amit képviselünk. Vannak tradícióink – itt Magyarországon nyilván a vásári bábjáték – amelyeket felelősségünk megőrizni, de nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire pulzál ez a műfaj, hogy állandóan keresi az új lehetőségeket, új formákat, és hogy mennyire alkalmas a határtalan kísérletezésre. Visszatérve a kérdésre, remélem, hogy nagyon sokan fognak jelentkezni, az Educatio Kiállítástól kezdve a nyílt napon át az előkészítőig tényleg mindenhol ott vagyunk, és
próbálok minél több fiatallal találkozni, hogy felkeltsem az érdeklődésüket a műfaj iránt, mert hiszek benne, hogy ha találkozol vele, beleszeretsz. Velem is ez történt.
Színész akartam lenni, mert nem tudtam, hogy van olyan, hogy bábszínészet. Akkor indította el első osztályát Meczner János. Előtte kétszer jelentkeztem az egyetemre, de valahogy ott volt egy olyan találkozásom magával az absztrakt gondolkodással, és azzal, hogy van valami a kezemben, amin keresztül másképp tudom kifejezni magam. Tulajdonképpen akkor voltam a legjobb a felvételin, és akkor voltam valahogy önazonos. Ilyen találkozás másokat is érhet.
Ha már a műfajjal való találkozásnál tartunk, érdekelne, hogy látnak-e változást a fiatal generáción? Átalakult-e a viszonyuk a színházhoz, más kell-e nekik, mint korábban?
Van bennük változás, igen. És örök dilemma, szabad-e ezzel foglalkozni az alkotás során vagy sem. Témafelvetésekben mindenféleképpen érdemes rá odafigyelni, hiszen például a kamaszok életében a szorongás teljesen másféleképpen és másféle mértékben van jelen, mint mondjuk akár tíz évvel ezelőtt. A digitalizáció változtat rajtuk, ahogy nyilván minket is befolyásol. Gyorsabb lett a világ. Én is érzem saját magamon, hogy a figyelmem jóval hamarabb el tud kalandozni az okostelefon hatására. És a gyerekek abszolút ebbe nőnek bele. Az előadások tempójára, ritmusára például nagyon kell figyelni. Az én rendezéseimen is jól látszik ez. A Mindenki legyen kufli! próbái alatt mosolyogtak rajtam a színészek, mert ott viszonylag gyors tempót diktáltam, és kihúztam azokat a mondatokat, amelyek nem jöttek jó ritmusban. És egy idő után mondták, hogy muszáj tartaniuk az ütemet, mert különben kihúzom az összes szövegüket. A viccet félretéve, erre a mostani fiatal generációra sokkal jellemzőbb az elmagányosodás. Például erre reflektál a Nem félünk a sötétben című előadásunk, amit Podlovics Laura bábszínészünk írt és rendezett. Engem nagyon megérintett az anyag mint anyát is, és mint egykori kamaszt. Nehéz megszoknom, hogy a fiaim ugyan eljárnak focizni a barátaikkal, de ugyanolyan interakciónak élik meg, ha egyedül játszanak a szobájukban a számítógépen a többiekkel. Nehéz megértenem, de ilyen a világ, ezen nem szabad keseregni, hanem menni kell vele, és reagálni rá. Egyébként a kiskamaszokat a legnehezebb megfogni, így például minden Helló, Héraklész! előadás után azt érzem, nyertünk! Nyertünk, mert sikerült elnyernünk a kiskamasz figyelmét, érdeklődését és rajongását. Mindezeken túl van, ami nem változik: a színház itt-és-most varázsa, mert az örökérvényű. Ezt elmondták előttem már rengetegen, de valóban így van, ezért járunk színházba.
Ma már egy biztos felnőtt közönséggel is büszkélkedhet a színház, ön szerint van-e valami egységes karakterjegye ezeknek a nézőknek? Melyik felnőtt fogja rendszeresen látogatni a Budapest Bábszínházat?
Szerintem az a mi nézőnk, aki fogékony az absztrakcióra. Aki tud egy picit elvontabban gondolkodni, illetve izgatja őt az, hogy hogyan lehet fogalmakat elvontan megjeleníteni. Akit érdekel az összművészet, a fúziós színház – és visszajelzésekből tudjuk, hogy sokan vannak ilyenek –, az megtalálja nálunk, amit keres.
Az is jellemző, hogy a felnőttek ifjúsági- vagy akár gyerekelőadásokra is nyitottak.
Hozzáteszem, nálunk minden gyerekelőadás olyan, hogy a kísérő felnőtt nézőhöz is szól. Mindenkinek megvan a saját síkja benne, amelyek összekapcsolódva közös családi élményt jelentenek. De visszatérve a felnőtt közönséghez: a Dekameron 2023 című produkciónk egy olyan nagyszínpadi előadásunk, amely harmadik éve van műsoron, és még mindig telt házzal megy. Szoktam is kérdezni a kollégákat a tapsrend után, hogy „gondoltátok volna, hogy meg tudjuk ezt csinálni?” De ugyanígy büszkén mondhatjuk, hogy a Frankensteinre nem lehet jegyet kapni, és amikor nemrég meghirdettük a Peer Gyntöt, hatalmas érdeklődést tapasztaltunk.
Mi az, ami a legnehezebb a színházvezetésben?
Az anyagi része. Ahogy sok más színházigazgató, úgy én is szeretnék jobb anyagi körülmények között dolgozni a társulattal, mert az nagyon megnehezíti egy színházvezető dolgát, amikor azt érzi, hogy szíve szerint szeretne, és most már a piac szerint is kellene béremelést adni a munkatársainak, de mégsem tud. A jegyárakat nem vihetjük fel a csillagos égig, hiszen a hozzánk érkező nézők között az óvodás, iskolás gyerekcsoportokban sokféle anyagi helyzetű gyermek van, és fontos, hogy mindenki egyenlő módon hozzáférhessen a kultúrához. Jelentős probléma még a helyhiány, amivel megint csak sok színház küzd Budapesten, hogy nincs a díszleteink tárolására elég raktárunk. A másik nagy kihívás a havi műsor összeállítása, mert rengeteg szempontot kell figyelembe venni. Szinte lehetetlen elérni, hogy olyan műsorterv szülessen, amely optimális a művészeknek és a műszaknak egyaránt. Azért, hogy összehangoltan és jól tudjunk működni, nagy hangsúlyt fektettem az elmúlt öt évben a belső kommunikációra.
Fontos számomra, hogy ebben a színházban mindenki tudja, mi miért történik.
Mik a tervek az elkövetkező időszakra?
Szeretnénk koprodukciót létrehozni, amely a táncot és a bábszínházat ötvözi. Nincs a repertoárunkon gyerekeknek szóló magyar népmese, ami egy komoly adósságunk, úgyhogy ezzel kapcsolatban is van már tervünk. A magyar irodalom egyik legfontosabb és legszebb műve Az ember tragédiája. Garas Dezső rendezésében született már egy emblematikus előadás sok évvel ezelőtt, és most elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy egy teljesen új adaptáció szülessen bábszínpadra belőle. Továbbá szeretnénk színházpedagógiai vonalon is újabb műfajokban kísérletezni. Ezt már el is indítottuk: közösségi színházat hozunk létre, a kamaszt nevelő szülőknek hirdettünk meg programot, már nagyon sokan jelentkeztek rá. Továbbra is szeretnénk teret adni pályakezdő, fiatal alkotóknak, és nagy vágyunk ismét megrendezni az Abstract II – Budapesti Nemzetközi Kortárs Bábfesztivált. Természetesen zenés előadás is tervben van, mert igazán muzikális a társulatunk. Megalakult a színház zenekara, május 25-én lesz az első igazi komoly nagykoncertünk, mert a színházunk idén 75 éves. Ez egy izgalmas vállalásunk, nagyon várjuk már!
Fejléckép: Ellinger Edina (Fotó / Forrás: Hamarits Zsolt / Budapest Bábszínház)