- A darab egy trilógia első része. Csaba, mikor fogalmazódott meg benned, hogy többrészes legyen és hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz?
Mikó Csaba: Már a darab írása közben gondolkodtam a folytatáson, mivel az egyik karakter, Simon olyan fejlődéstörténeten megy át, amit úgy éreztem, érdemes lenne a továbbiakban is követni. A trilógia első része időrendben az utolsó, amely egyfajta történelmi áttekintést is ad a rendszerváltás óta eltelt húsz-huszonöt évről.
- Ildikó, hogyan találtál rá a műre?
Gáspár Ildikó: Már akkor megfogott a darab, amikor Csaba 2012 novemberében átküldte nekem, és miután a Stuart Mária rendezésemet követően Mácsai Pál igazgatónk újra felkért, hogy rendezzek, akkor én ezt választottam. A darab olvasásakor az volt az érzésem, mintha dokumentarista dráma lenne, kísérlet egy fiktív család bemutatására monológ-foszlányokon és interjúrészleteken keresztül. A dokumentarista színház már régóta érdekel, 2005-ben láttam itthon először a Rimini Protokollt, ami nagyon izgalmas formanyelvet használt. Régóta vágyom rá, hogy a másik oldalról közelítsem ezt meg: vagyis meglévő irodalmi anyagot tálaljak úgy, mintha valóság lenne. Próbálom összemosni a civil ember és a karakter határait.
- Csaba, részt veszel a próbákon?
MCS: Nem, mivel már elengedtem a történetet, másban vagyok benne. Különben sem tartom jónak, ha a szerző bent van a próbákon, mert valószínűleg teljesen mást gondolna, mint az alkotók, illetve elveszi tőlük a lehetőséget, hogy hozzátegyenek ahhoz, amit ő kitalált. Amit a szöveg önmagában közöl, az még nem színház, a rendező találja meg hozzá a megfelelő színházi formát.
GI: Úgy érzem, értem, amit Csaba írt, ezért nem kérdezgetem őt. (Nevet.) Amióta elkezdtem ezen dolgozni, kétszer volt olyan, hogy megerősítés miatt valamit megkérdeztem, de inkább a színészekkel beszélgettünk sokat a próbafolyamat elején. Az ő személyiségük által folyamatosan gazdagodik az előadás.
Gáspár Ildikó első nagyszínpadi rendezésének éve 2014 volt: ekkor mutatta be az Örkény Színház Friedrich Schiller Stuart Mária című művét, amelynek színpadi átdolgozását Mikó Csaba jegyzi. A ma is sikerrel futó előadásról írt kritikánkat itt olvashatja.
- Az előadás szereplői és az általuk megformált karakterek között sok a hasonlóság: nagyjából ugyanakkor születtek, mint ők, közös a történelmi tapasztalatuk, részben a hátterük is.
GI: Igen, azért is szeretném elmosni a határt, mert ettől úgy érzem, hogy személyesebbé tudna válni az előadás. Azért működik ez ilyen jól, mivel azonosak a gyökerek, ismerős számukra a közeg és a korszak is, mindenről van saját élményük, legyen szó egy disznótorról, karácsonyról vagy a születésnapokról. Kerekes Éva fiatalabb, mint a darabbeli karaktere, azonban Tenki Réka, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Nagy Zsolt vagy Patkós Marci életkora közel van az Apátlanok többi szereplőjéhez.
- Tenki Réka az egyik művész, aki nem a társulat tagja. Hogyan került a látószögedbe?
GI: Rékát tizenhét éves kora óta ismerem, a zalaszentgróti színjátszótáborból, tehát még abból a kamaszlány korából, amiben a darab elején is találjuk őt, amikor még nem került fel a fővárosba. Régóta figyelemmel követem a pályáját, megvolt a közös alap és örülök, hogy végre lehetőségünk van együtt dolgozni.
- Mit takar pontosan az apátlan nemzedék, amire a cím is utal?
MCS: Az apa számára a rendszerváltás nagy szabadságot és új lehetőségeket jelent, ám mivel a korábbi rezsim alatt nőtt fel, megmaradt benne a bizalmatlanság a világ felé. A családja számára is azt erősíti, hogy össze kell tartaniuk, nem számíthatnak senki másra. Eleinte mindenfélével próbálkozik, ám ezek az ötletek sorra elbuknak, a gyerekekben pedig az erős apakép, ami addig összetartotta a családot, halványulni kezd, és ottmaradnak a maguk teremtette vákuumban, nem tudnak érvényesülni. Lényegében erre a gyökértelenségre utal a cím, amiben nincs megfelelő híd a múlthoz, és a jövő sem rajzolódik ki biztosan.
GI: Lényeges elem a szocializáció, tehát hogy ki miben nő fel és ez hogyan segíti vagy sem a későbbi életútjukat. Én ezt úgy fordítanám le, hogy az apa nem csupán az apát jelenti, hanem azt a férfiközpontú rendszert, ahol az képviseli a folytonosságot, ahogy az apák generációról generációra átadják ezt a szellemiséget a fiaiknak. Ugyanakkor mivel ez a szellem nem őszinte, hiszen már a mi szüleink is egy olyan világban éltek, ami megtagadta a saját múltját és gyökereit, ezért kialakul ez a bizonyos vákuum körülöttünk. Fontos kérdés, hogy mi az a frusztráció, kisebbségi komplexus és önbizalomhiány, ami folyamatosan átörökítődik és elmélyítődik a társadalomban.
- Megjelenik egy lehetséges kiút?
MCS: A családon belül az idősebb gyerekek valakit folyamatosan hazugsággal vádolnak, az önmagukkal való szembenézés viszont nem történik meg. Csak a kisebbeknél érződik valamiféle nyitottság és kiút felé törekvés.
GI: Amikor szembenézünk a múltunkkal, akkor egyfajta önvizsgálatot tartunk. Az előadásban olyan asszociációkat, zsigeri pontokat próbálunk megpiszkálni, ami a nézőben elindíthatja azt, hogy a saját fiatalkorán, családi helyzetén kezdjen el gondolkodni, és így valamivel közelebb tudjon kerülni önmagához.