"Úgy látszik, mégiscsak tehetséges ember lehettem, amíg éltem..."
Füst Milán (1963)
Menj el, nézd meg a Boldogtalanokat! Micsoda egy abszurd mondat. Ki a fene akarja a boldogtalanokat. Minden bizonnyal a magyar színház is ezért halogatta majd ötven évig a darab bemutatását, eltekintve attól a bátortalan kísérlettől, amely 1923-ban jött létre az Írók Színházában, kilenc eseménydús történelmi esztendővel a megírása után. Az alkalomból a jóbarát Karinthy nyílt levélben lamentált arról a Nyugatban - amely elsőként közölte a szöveget 1915 elején folytatásokban -, hogy lehet-e a nézőt előre megfontolt szándékkal a végső kétségbeesésbe taszítani. "Mert nem tudom elfelejteni, hogy ezek, akik ott ülnek, nem halott figyelők, nem életük mérlegét követelő halni térők, akiknek leszámolást kell nyújtanom, megmutatni nekik, hogy mit ér az életük: - hanem élő, bizakodó, várakozó emberek, akiknek holnapjuk is van, akik, ha ma este lefekszenek, holnap reggel felébrednek megint: erre a reggelre is kell adnom nekik valamit, hogy az én lesújtó igazságomat el tudják viselni, egy kis útbaigazítást, egy kis tanácsot, egy kis kedvet, egy kis hangulatot, ha mindjárt hazugat is az élet igazsága kedvéért." (A teljes szöveg itt olvasható.)
Szász Jánosnak a Radnóti Miklós Színházban sikerül rácáfolnia arra a Karinthy Frigyesre, aki az igazságot igen, a reményt nem látja a szövegben. Füst Milán az elején idézett, játékosan öntelt kijelentésre a Boldogtalanok 1963-as, Madách Színház-i bemutatójakor ragadtatta magát. (Hol volt már akkor Karinthy...) A modern magyar dráma huszadik századi első nagy alakján addigra már elhatalmasodott az íróknál nem ritka állandó betegségérzet, s borús, depresszióra hajlamos természetétől sem állt messze, hogy múlt időben beszéljen magáról. A szomorú múltidőtől eltekintve amúgy igaza volt. (Valamennyire nyilván abban is.) A vélt/valós betegség tehette még fogékonyabbá arra, hogy megmutassa az emberi létezés betegességét, kiragadja annak a szakadatlan haldoklásnak a legjellemzőbb pillanatait, melyet életnek nevezünk. Ily módon nem a halálról, az életről beszél. Nem holtakról, élőkről... Füst nagyszerű tehetségű szövegét Szász a nagy mesélők életigenlő habitusával meséli. A lehangoló valóságba beleszövi az emberi természet egyik legfantasztikusabb elemét, a lehangoló valóságon való felülemelkedés képességét. A mába helyezett, naturalista pontosságú, fájón riasztó környezetben játszódó történet megejtő empátiája a mű hőseivel jószerivel meggyőzi azt is, aki némi melankóliával indul a színházba a Boldogtalanok című előadásra. Melankóliája jó esetben emberi méltósággal telítődik.
A rendezőnek ezúttal sok minden sikerül, ami nem olyan rég a kecskeméti Három nővérben nem. Körültekintően rántja ki a szöveget a saját korából, s még az is kiderül, ami Csehovnál nem annyira, hogy a tragédiába torkolló Füst Milán-i szituációkat - ha nézőpontot váltunk - egy-egy pillanatra akár humorral is szemlélhetjük. Igaz ugyan, hogy a férfiként körülrajongott papi nyomdászról és a vele egy lakásban szorongó két szeretőjéről szóló történet erkölcsi értelemben már nem olyan pimasz, mint volt 1914-ben, de ez mellékkörülmény. Még akkor is, ha a tragédia bekövetkeztében nagy szerepet játszik, hogy Víg Vilma (amíg víg volt) a legdurvább társadalmi megvetést is vállalta Húber Vilmos kedvéért. Ha hagyjuk magunkat, akkor a történet olyan intenzitással szólít meg, hogy a felszínén túl a mélyére is lelátunk, s ott már bizonyos értelemben függetleníthetjük a kortól, amelyben játszódik. Szász rendezése olyan rejtett elemekre is rávilágít, mint az emberi faj őrjítő manipuláltsága, melyet rosszabb pillanatokban hajlamosak vagyunk kizárólag öntelt korunknak tulajdonítani.
A szöveg valóságos tárgyakkal zsúfolt szimbolikus térben kap helyet. A párhuzamos falelemekkel strukturált tér legfeltűnőbb darabjai a vécék, és a többi fürdőszobai szaniter - zuhanytálca, mosdó - melyek eluralkodnak ebben az amorfra formált lakótérben. (Díszlet: Antal Csaba.) Ott vannak, használni kell őket. Róza, a régebbi szerető, meztelenül zuhanyozik, Vilmos, a nyomdász bele is brunyál a vécécsészébe (háttal), Rózsi, Vilmos nővére, mikor törékeny alakját épp arra fújja a szél, odafut mindig és iszik a csapból. Nem derül ki, hogy állandó másnaposság gyötri vagy egyszerűen csak szomjas. Vécék lógnak a levegőben is, egy esős napon az egyikből csöpög is valami az alul lakókra. Egy dühös pillanatban a papi nyomdász nagy lukakat üt vödörrel a falba, kissé túlspilázva a szenvedélyességét, s akkor érezni, hogy a tér szimbolikus struktúrája némileg ellentmond e mai indíttatású színpadi naturalizmusnak. Szász kissé túlterheli az előadást. Nem érünk rá ezen búsongni...
Sodor magával a lényeg, a lendületes színészi alakítások. Petrik Andrea Rózája - a figura görnyedt testtartása, a szigorúra mélyített hang - hihetetlenül gazdag, sziporkázó színpadi munka. Petrik a színészi alkat modern harmóniája, a testi szépség, amely hagyja magát az indulatoktól elcsúfítani. Arca állandóan változik, olykor mintha nem is ugyanaz az alak jönne vissza a színpadra. Megszámlálhatatlan arca van, mintha az érzelmei véglegesen átírnák a vonásait. (A Színművészetin Székely Gábor osztotta rá először Rózát, azóta akarta színpadon eljátszani, bekebelezni a szerepet. Övé lett.) Székely Gábornál amúgy Róza szerepét annó - a most özvegy Húbernét adó - Csomós Mari játszotta. Kétszer is. A kor három legjelentősebb művészszínháza közül kettőben - '78-ban Szolnokon és '82-ben a Katonában. Koós Olga, illetve Gobbi Hilda mellett. Csomós összes színészi tudását belerakja özvegy Húbernéba. Nehezen fér el. Egyszerre taszító és szerethető, szánalmas lelkű anyafigura, aki minden testi és lelki kórjával együtt a legemberibb alak. Szeretetlenségével is szerethetővé teszi az életet.
Csányi Sándor nem túl változatos színészi eszközökkel hozza, amit hozni kell. Elhisszük neki, hogy a mindig mosolygó Húber mögött ott rejlik a karizmatikus férfialak, akiért érdemes élni meg halni. Wéber Kata Víg Vilmája nem a szokásos naiva, megélt érzelmeket hoz be a színpadra. Schneider Zoltán hentesmestere jól ellensúlyozza Kováts Adél Rózsijának elhasznált, törékeny szépségét, Gazsó György erkölcsösnek látszó Dr. Beckjében mindvégig ott bujkál egyfajta kettősség, vágy a romlottságra, Martin Márta megejtő természetességgel teremt meg egy egyszerűségében szép, naturalista szerepet - a Jancsikát gondozó öreg parasztasszonyét...
Szűcs Edit húzott-vont, folyamatosan használódó, izgalmasan mai, lágyan átstilizált ruhái történetet írnak a történethez...
Ne menjen el a Boldogtalanokra, aki nem akar belehalni egy pillanatra az előadásba, aki a valóságból való kiszakadás valamivel könnyebb formájára vágyik... aki viszont egy nagyon mai, izgalmas színházat akar látni, hagyja, hogy oda fújja a szél Nagymező utcába.
Az előadás fotói itt tekinthetők meg
hírlevél
