Ha mondhatom rövid és viccesebb formában – meséli Szabó Ágnes a megalakulásról –, akkor elmegy az ember egy baráti szalonnasütésre a XVII. kerületben, ahol jól érzi magát. A meghívottak között ott van a kerületi alpolgármester, akitől megkérdezi úgy éjféltájban: nem akarnak-e itt egy színházat? Mire ő azt feleli, hogy de, igen. A Gózon Gyula Kamaraszínház története így indult el.
Hogyan szól a hosszabbik verzió?
Cimbalomszakon végeztem, és 1984-ben, külsős zenészként bekerültem a most kétszázéves Miskolci Nemzeti Színház Az ember tragédiája című előadásába, amit Csiszár Imre rendezett, és a színpadi zenéjét Márta István írta.
Akkor és ott annyira becsúsztam a színházművészetbe, hogy nem is tudtam többé kijönni belőle.
Voltam muzsikus zenekari árokban, korrepetitor, rendezőasszisztens, kisvártatva ügyvezető igazgató, majd Pestre költözve voltam egy kicsit a Katonában, a József Attilában, a Merlinben, közben ’92-ben egy üzlettársammal elkezdtünk színháztámogatással, mecenatúrával foglalkozni – kidolgoztunk egy akkoriban eléggé ismert, híres páholyrendszert. A fiataloknak szoktam mesélni, hogy el sem tudják képzelni, milyen nyitottság volt a rendszerváltás után!
Tényleg azt gondoltuk, miénk a világ, és kicsit az is lett!
Az új vállalkozások elkezdtek szabadon gondolkodni, kisebb vagy nagyobb műhelyeket vezetni, könyvkiadással foglalkozni – egy csomó mindent csinálni, amiről azt gondolták, nem tudott állami vagy alkalmazotti helyzetben kiteljesedni. Ők lettek az első bt-sek és kft-sek. Az elején anyagilag elég jól ment mindenkinek, később sokan bedőltek. De a 90-es években csak azt kellett mondani, hogy adjatok pénzt a szegény színháznak, és akkor adtak! A sajtó is támogatta az ügyet, akkor még más tulajdonosokkal, másként jelent meg a kultúra. Könnyű volt barterszerződéseket kötni reklámra, fotókra, társadalmi eseményekre. Igazi hőskorszak volt.
Kálid Artúr, Szabó Ágnes és Nagyváradi Erzsébet a Sirály című előadás bemutatója után (Fotó/Forrás: Gózon Gyula Kamaraszínház)
A színház névadójaként Gózon Gyula személye volt az egyetlen, aki fölmerült?
A rövid, szalonnasütős beszélgetésből lett egy üres épület a XVII. kerületben. Ott ültem, egy szál magamban, és egy papírlapon elkezdtem összeszedni, mi legyen a neve a színháznak. Az első ötlet Gózon Gyula volt, mert ő a szomszéd utcában lakott. Majd a papír legaljára ugyanúgy odaírtam, hogy Gózon Gyula. Arra gondoltam, ha azt szeretném, hogy ez a színház itt meggyökerezzen, és mindig színház legyen, és van egy ismert színész, Gózon Gyula, aki itt élt Berky Lili színésznővel együtt a kerületben, akkor azt kell mondani, hogy Gózon Gyula Kamaraszínház, és kész. És
kijelenthetem, hogy Gyula bácsi bevált.
Mi minden történt a színház életében az elmúlt huszonnégy esztendő alatt?
Lett bérletrendszer, a második évadtól már rendesen. Elég hamar kialakult a színházunk holdudvara, sokan örültek neki, hogy a közelben van. Az első bemutatónk 1999-ben volt, Árkosi Árpád rendezte Füst Milán Máli néni című darabját, Molnár Piroskával a főszerepben, de játszott még benne Nagy-Kálózy Eszter, Körtvélyessy Zsolt, Győri Emil, Csarnóy Zsuzsi és Kuna Károly is.
Azzal a premierrel letettük a garast.
Molnár Piroska és Nagy-Kálózy Eszter a Máli néni című előadásban (Fotó/Forrás: Gózon Gyula Kamaraszínház)
Van nálunk még színházi nevelés, ifjúsági produkciók, de hívunk vendégelőadásokat is, mert mindent nem lehet győzni a bérletrendszerben. Volt olyan évadunk, amikor öt saját bemutatónk volt, máskor csak egyre tellett. Félig-meddig befogadott produkcióink, félig-meddig sajátok voltak és vannak, nagyon sok visszatérővel. Jelenleg még zajlik az épület átépítése, ami kicsit tovább tart, mint eredetileg terveztük, de jövőre már újra ott leszünk. A pandémiával együtt ez a negyedik évad, amikor – ahogy mondani szoktam – a belvárosban tájolunk. A 6SZÍN-ben, a Fém Arts-ban és a Karinthyban. A 6SZÍN-ben ránkcsodálkozott a közönség, a Sirályra vagy a Csirkefejre, hogy ja, a Gózon? Mondom, igen, a Gózon. De tekintsük ezt az első huszonnégy évet egy bevezető időszaknak! Megvan a tekintélyünk, vannak törzsnézőink, akik a következő évadtól, ahogy befejeződik a felújítás, visszatérnek hozzánk.
Megmutattuk magunkat, szolgáltuk a közönséget.
Ez a színház a XVII. kerületben van, fontos, hogy a helyiek magukénak érezzék, de biztosan van egy olyan szándék, hogy máshonnan is idejöjjenek. Hogyan ötvöződik ez a kétfajta igény a műsorpolitikában?
A XVII. kerület a mi szűkebb pátriánk, ahol rengeteg lokálpatrióta él, és itt százezer embernyi közönségünk van, nagyobb, mint egy-egy város lakossága. Az első évben a már említett Füst Milán-bemutatóval nyitottunk, utána Thuróczy Katalin Cselédklozett című kétszereplősét mutattuk be, ami azért szabott egy irányt, és kicsit próbálkoztunk stúdiózással is. A társalgót, ami elég nagy méretű, teljesen kipakoltuk és átalakítottuk, hogy olyasmit is tudjunk csinálni, amihez stúdiótér kell, nem egy hagyományos kukucskaszínpad. Ott bemutathattuk a Teljes napfogyatkozás című művet, de fönt is megcsináltuk Lars Norénnak Az éjszaka a nappal anyja című darabját, amiben olyan kifejezések is vannak, amiket a mi közönségünk egyáltalán nem használ. Sőt, kifejezetten nem bírják a káromkodást. Senkit nem akarok megbántani, de a folyamatos csúnya beszéd néha érzelmet, szövegtudást, szituációt pótol a színpadon. Szerintem gyakrabban jelenik meg, mint amennyi valóban szükséges. Schwajda György Himnusza – Árkosi Árpád rendezésében – Vasvári Emese és Kuna Károly szereplésével, Antal Csaba díszletében, nálunk egészen más attitűddel lett bemutatva, mint a legendás előadásban Hernádi Judittal és Eperjes Károllyal. Rettentően szerették, mert igaz volt.
Néha azt mondom, hogy amikor kicsit lazítottam volna, a nézők nem engedték.
Amikor összeállítom azt a négy-öt előadást az adott évadra, azt mondom, egy sima, egy fordított. Kicsit bátorkodsz, majd kicsit kedvezel.
Szabó Ágnes A fösvény című előadás bemutatója után (Fotó/Forrás: Gózon Gyula Kamaraszínház)
De mindig az a cél, hogy az előadás igaz legyen?
Tehetségesen és hittel kell játszani. Komolyan és felelősen csinálni. Ott vagy napi tizenkét órát. Akkor, amikor a művész megérkezik, és akkor is, amikor elmegy. Megköszönöd az előadást, kimész a nézőtérre, nekik is megköszönöd, hogy itt voltak. Köszöngetsz a lépcsőn feljövőknek, hogy csókolom, Rózsika néni, mert húsz éve van bérlete.
Neked kell komolyan venned, és akkor a többiek is így tesznek.
Mikorra lesz kész a felújítás?
Jövő szeptemberre, és ezzel le is lehet zárni az előző korszakot. Bizonyos részét meg kell tartani, és a következő huszonötben – amit valószínűleg már nem én fogok végigcsinálni – bátorkodni kell, és már egy kicsit erősebben fogalmazni. Lesz stúdiónk, fénnyel, hanggal, mindennel, nem csak úgy, hogy összehordjuk estére, mint korábban. Az első évet nagyon ki kell találnunk, mert a 2024/25-ös évad meg fogja határozni az elkövetkező tíz évet.
Az Ármány és szerelem című előadás csapata a bemutató után (Fotó/Forrás: Gózon Gyula Kamaraszínház)
Vannak már megosztható tervek?
A huszonötödik évadot Csokonai Vitéz Mihály–Deres Péter Dorottya című művével ünnepeljük meg november 24-én, a Vigyázó Sándor Művelődési Központban. A rendező Hajdú László, Deres Péter pedig társíróként szerepel a színlapon, mert nagyon sokat dolgozott a darabbal, nem csak mint dramaturg. Tizenhat szereplős a produkció, és már megvolt az olvasópróba a Karinthy Színház új stúdiójában. A próbákat a Déryné Központban tartjuk, utána megyünk főpróbahéten a Vigyázóba, és ott mutatjuk be.
Most ezt a vándoréletet éljük, de mindenki nagyon jól van vele.
Igen erős a szereposztás, a címszerepben Nagy-Kálózy Eszter látható, továbbá Trokán Péter, Nagyváradi Erzsébet, Martin Márta, Nagy Enikő, Pásztor Edina, Szoták Andrea, Hermányi Mariann, Varga Ádám, Illés Dániel, Janik László, Tűzkő Sándor, Jánosi Dávis, Mucsi Kristóf, Mosolygó Sára és Varró Hanga Júlia. Külön érdekesség, hogy az első bemutatót, a Máli nénit itt tartottuk 1999-ben, ebben a művházban, ahol Hanga nagymamája volt az akkori igazgató. De játszik még az előadásban Mucsi Kristóf is, az ő apukája Mucsi Sándor, aki már sajnos nincs közöttünk. Ő is benne volt a Máliban. Úgyhogy kicsit nosztalgikus, érzelmes lesz ez az egész, és szerintem nagyon izgalmas. Hajdú László színész szakon végzett, de már jó pár éve rendez nálunk, igen invenciózus, felkészült, lobogó, tehetséges fiatalember.
Szabó Ágnes a Dorottya című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Gózon Gyula Kamaraszínház)
Huszonnégy évvel ezelőtt, az első lépéseknél, meddig láttál előre?
Csak a következő napig, hogy azt éljem túl, és legyen meg minden. Ki tudjam fizetni, amit kell, érjek oda, legyen tetőcsomagtartóm. Mert viszem a tetőlécet és a jelmezt, kimosom, éjszaka vasalok, reggel viszem a próbára. A kerületi vállalkozóktól szedtem össze a pénzt, kicsit a páholyrendszer módjára. Pártolóklubnak hívtam akkor, és Barna Andor alpolgármester úr – aki azt mondta, hogy igen, akarunk színházat – írt egy levelet azoknak, akiket ismert a régióban. „Mert kell egy színház” – ez volt a címe, és arról szólt, hogy támogassák az elképzeléseinket. Én pedig teljesen ismeretlenül, 1999-ben, egy olyan kerületben, amelyik csak 1950-től Budapest része, odamentem, kilincseltem, és összeszedtem kétmillió forintot, egyetlen hónap alatt. Adtak. A színház az úgy szokott kelleni a népeknek!
Kollégáid segítségével, együtt alakítottátok ki azt, ami ma a Gózon Gyula Kamaraszínház. A teátrum is formált téged?
Szerintem nem annyira. Ilyen voltam, ilyen vagyok! Mint anyám és apám. Ezt örököltem.
Valaki egyszer azt mondta rám: ütésre keményedő.
Csinálni kell, dolgozni kell. Hogy miért pont a színházban ragadtam, és miért nem maradtam zenész, ennek nyilván oka van. Én alapvetően tanító néni vagyok, az a vénám. A közönség és az alkotók, színészek összehozása, és az a pont, amikor ők jól vannak együtt, merítenek egymásból, én középen állok, és mind a kettőt egyformán szeretem – na, ez vagyok! Premiereken, amikor minden megvolt, mindenki boldog volt, és elhagyta az épületet, én becsuktam az ajtót, hazamentem, föltettem a lábam, és ittam egy pohár pezsgőt. Az olyankor mindig egy jó pillanat! Úgy érzem, amit tudtam, hozzátettem a magyar színházművészethez, letettem a magam kis garasát. Ennél többet nem tudok. Elégedett vagyok a szakmai életemmel, ami egy igazi ajándék nekem. Valahányszor bezárom esténként a színházat, mindig újra és újra rácsodálkozom, hogy ez nekem megadatott.
Fejléckép: Szabó Ágnes (forrás: Gózon Gyula Kamaraszínház)
hírlevél
