„Én őt… vagyis mi őt… vagyis te őt!” – a Cyrano Szolnokon

Edmond Rostand mindössze 29 évesen, a 19. század végén – a naturalizmus, a realizmus, és a többi ‘izmus’ térhódítása közepette – úgy döntött, egy romantikus hősről ír drámát. „Rostand – mondja Ady – lement a századok kriptájába, s föltámasztotta Cyranót.” A dráma alakját megihlető Cyrano Molière kortársa, nagyszájú párbajhős és író-költő volt,

Az általa ihletett, 1897-ben bemutatott darabot még abban az évben kétszázszor, pár éven belül ezerszer játszották a Théâtre de la Porte Saint-Martinban, a nagyorrú virtuóz alakja pedig azóta foglalkoztatja a színházi és filmes alkotókat. Említésre méltó többek között az 1990-es Cyrano de Bergerac-film Gérard Depardieu főszereplésével, vagy a 2019-es Martin Crimp-féle színpadi átirat, amelyben már nem alexandrianusban, hanem slamben beszél Cyrano. A kortárs magyar színpadoknak is visszatérő alakja: a Nemzeti Színházban 2016-ban bemutatott Cyrano (Egy szerelem komédiája) című előadásban öt színésznő játszotta Roxane-t Fehér Tibor Cyranója mellett (rendező: David Doiashvili), Budaörsön pedig 2025-ben mutatták be a Crimp-adaptációt Böröndi Bencével a főszerepben (rendező: Pelsőczy Réka).

Jelenet a Cyrano de Bergeracból (Fotó/Forrás: Kedves Kata / Szigligeti Színház)

Vladimir Anton korábban dolgozott már Szolnokon, 2025-ben például Vízkeresztet rendezett, idén pedig a Cyranóval tért vissza a társulathoz, az előadás címszerepét Barabás Botond alakítja. A nyitójelenetben a színészek beültek a nézőtérre, és közösen várták a nézőkkel az előadás kezdetét – ritkán van lehetőség ilyen kapcsolat szemtanújának lenni, ami a Cyrano alatt végig érezhető volt a nézőtéren: szívügyük ez a színház és ez a társulat.

Az előadás Cyranót nem hatalmas orral, horgas maszkkal vagy más effélékkel ábrázolja, csak egy embert látunk, egy eszes, vicces, jó kiállású, hétköznapi embert, akinek látszólag mindene megvan. Akkor miért utálja magát? A főhős abban a tudatban nőtt fel, hogy taszító és nevetséges minden nő számára, hiába mond neki bárki bármi mást, az határozza meg a tetteit, hogy nem tartja magát elég jónak.

Barabás Botond a Cyrano de Bergeracban (Fotó/Forrás: Kedves Kata / Szigligeti Színház)

Ez a küzdelem akkor válik egyértelművé, amikor bepillanthatunk belső világába: a színpadon egyszer csak táncoló orrok veszik körül Cyranót, és tovább szítják önutálatát. Még az erkélyjelenetnél is ott vannak: Christian úgy jut fel Roxane-hoz, hogy egy hatalmas, orr alakú tartóoszlopra lép – szimbolikusan eltapossa Cyranót –, hogy a lányt meghódíthassa. Hatásos dramaturgiai döntés volt ezt a jelenetet ezen a csúcsponton lezárni (a drámában Cyrano maga győzködi Christiant, hogy másszon fel a csókért), hagyta az előadás, hogy a néző azonosulhasson a kikosarazott férfi fájdalmával, aki mint „éhes Lázár, a csókok lakomáján” lent áll a sötétben a hatalmas orr-pillér előtt. A dramaturg Kész Orsolya, aki az előadáshoz egy új, 2020-as fordítást használt (fordítók: Várady Szabolcs és Bognár Róbert). Ez a jó ritmusú és humoros szöveg tele van friss dramaturgiai ötletekkel, mint például Ragueneau verse a tojáshabról, a polgárok harci kiáltásai, vagy hogy Cyrano a tömegtől kapott szavakat beleimprovizálja a verspárbaj jelenetébe.

Jelenet a Cyrano de Bergeracból (Fotó/Forrás: Kedves Kata / Szigligeti Színház)

Rostand romanticizáló világát díszes, élénk színű, részletgazdag kosztümökkel adta vissza Matyi Ágota jelmeztervező. Minden szereplőnek volt egy, a saját karakteréhez illő, hangsúlyos fő színe, ezek beszédességét is érdemes volt követni, például Roxane ahogy egyre szerelmesebb lett, rózsaszín ruhája úgy változott Christian kékjéhez hasonlóvá. Tóth Kázmér díszlete – az erkélyt tartó orr-oszlop, a pékség, a homokzsákok a harctéren, amik végül Christian számára a másvilágra vezető lépcsőkké válnak – a fénytechnikával együtt filmszerű képeket teremtett a színpadon. Cyrano ellenfényben ül, egyedül, csak a körvonalai látszódnak, fején a díszes tollú kalap. Az árnyékában ott van minden, amit nem mondhat ki: hogy nem akar nevetséges lenni, de szerencsétlenségére a legcsúnyábbként mégis a legszebb lányba szeretett bele, akinek naponta két levelet ír a frontról. Ebbe a képbe van belesűrítve Cyrano egész árnyék-léte, ahogy egyszerre minden és semmi Roxane számára, egy súgó saját élete darabjában, ahol helyette „szép volt Christian és lángész Molière”.

Biró Panna Dominika és Csákvári Krisztián a Cyrano de Bergeracban (Fotó/Forrás: Kedves Kata / Szigligeti Színház)

Ha már Christian: a szereplők közül egyedül az ő nevét ejtették magyarosan, talán kikacsintásképp, mivel az őt játszó színész neve is Krisztián (Csákvári Krisztián), aki egy hebrencs, néha esetlen fiatal katonát alakított, aki a szíve mélyén méltatlannak tartja magát az igaz szerelemre. Mintha Cyrano fiatalkori önmaga lenne, lehet ezért is nyeri el pártfogását. Szerelme, Roxane (Biró Panna Dominika) kezdetben a „Szeretek valakit – és ő nem is tudja” mondattal egyensúlyoz Cyrano és Christian szerelme között: egyik fele a szellemességet, másik a fiatalságot nem tudja nélkülözni a szerelemből, nem lehetett nem elragadtatással és olykor haraggal nézni a sorsát, ahogy végigkövetjük a boldog fiatal lángolásból addig, míg elveszíti mindkét szerelmét. Barabás Botond játéka Cyranót egy olyan – szerelmében sebezhető – férfiként jeleníti meg, akinek hangja, kiállása mind azt sugallja, hogy a nagy orr nem más, mint az önbizalomhiány, ami láthatatlanul megkötöz egy máskülönben kívül-belül szép embert.

az előadás meghozza az ember kedvét, hogy elolvassa az alapművet, hogy több időt tölthessen a karakterekkel, és bogozhassa a titkaikat. Miért nem ismeri fel Roxane az igaz szerelmet? Vajon Cyranóba bele tudna szeretni, vagy csak hitegeti a férfit haldoklásakor, ahogy Cyrano is hazudik Christiannak („Mindent tud s a tied egészen!”)?

Jelenet a Cyrano de Bergeracból (Fotó/Forrás: Kedves Kata / Szigligeti Színház)

Itt senki nem lesz igazán senkié. Cyranónak megmarad a becsület, Roxane-nak egy elképzelt szerelem, Christiannak egy őszintétlen kapcsolat. Talán minden máshogy történik, ha Cyrano ráébred, ami a nézőtérről egyértelmű: az orra, bár a csúnyaság átkának tűnik, igazából áldás, hisz a költőiségét, humorát és érzékenységét is az orrának köszönheti, végső soron tehát pont ez teszi őt széppé.

Szerző: Pálfi Zsófia, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója

Fejléckép: Biró Panna Dominika és Barabás Botond a Cyrano de Bergeracban (fotó / forrás: Kedves Kata / Szigligeti Színház)