Ez volt az első önálló rendezésed, ráadásul egy nagy főszerepet is adtál magadnak, a dramaturgi feladatokról nem is beszélve. Mennyire volt túlvállalás ez a próbaidőszak?

Ha lesz még ilyen, nem fogok ekkora szerepet adni magamnak. Először egy öreg férfi színészt akartam Bruscon szerepére, és nem mintha nem lennének csodálatos öreg férfiak, de először attól távolodtam el, hogy ez egy férfi, és az volt a fejemben, hogy legyen inkább nő. Annyira tudtam, mit szeretnék látni, de amit erről gondolok, az elmagyarázhatatlan lett volna, mert még nem tudok annyit, hogy ezt másnak átadjam. S az nem is jó rendezői hozzáállás egy színészhez, amikor előre tudod, mit akarsz. Még gondolkodtam egy ideig színésznőkben, aztán rájöttem, hogy én vagyok az.

Miközben rendezőként a darabbeli fiadat alakító színészekkel, Martinkovics Mátéval és Lestyán Attilával, valamint a férjedet játszó Dióssi Gáborral kellett foglalkoznod, magadra maradhatott a legkevesebb időd.

Amikor először mutattuk meg házon belül a produkciót szakmabelieknek, akkor jöttem rá, hogy míg a fiúk brillíroznak, én teljesen le vagyok maradva. Őket mindenki dicsérte, ami hatalmas büszkeség és boldogság, mert ebben én is benne vagyok. Fontos alkotótársunk volt még Cuhorka Emese koreográfus, őt is egy nagy színházcsinálónak gondolom. Elképesztően tehetséges csaj, fantasztikus ötletei vannak. Talán Lestyán Atti fogalmazta meg, hogy nem hiszi el, hogy Emese pont azt a koreográfiát hozta nekünk az előadásba, amire gondoltunk. Visszatérve az én szerepformálásomra, most kezdem el majd behozni a lemaradásom, ha tudjuk még játszani egyáltalán.

Ez min múlik?

Azon, hogy nekünk, a KV Társulatnak lesz-e pénzünk a továbbjátszásra, mert ezek az előadások nem tartják el magukat. Hálásak vagyunk az Apertúrának, hogy ott dolgozhatunk, de ők a bevétel egy részét elrakják, és ami marad, abból nem jön ki a négy színész rendkívül alacsony gázsija. Ezeknek a kis, intim térben játszott produkcióknak nem dolguk eltartani magukat. Pont ezekre kéne kulturális támogatás, és nem olyan piaci dolgokra, amik röhögve kitermelik az árukat. Arról nem is beszélve, hogy számolatlanul ömlik a pénz olyasmikre, amikre nem biztos, hogy van valós közönségigény.

Akkor együttműködéseket és befektetőket kell találnotok?

Lehet, hogy megint fogunk kampányolni, és megpróbálunk mecénásokat keresni. Az lehetetlen, hogy egyetlen előadást érjen meg A színházcsináló, már csak azért is, mert megvettük a jogokat több évre. Kiszámolom, mennyi pénz kell ahhoz, hogy tíz alkalmat lejátsszunk. Pár embert megkeresek vele, és lehet, sokan röhögőgörcsöt kapnak majd az összegtől, amit hallani fognak, és könnyedén támogatják.

Lestyán Attila, Martinkovics Máté és Urbanovits Krisztina A színházcsináló című előadásban (Fotó/Forrás: Ofner Gergely / KV Társulat)

Minek a hatására villant be, hogy éppen ezt a darabot rendezd meg?

Egy eseményen voltam a backstage-ben, ahova hirtelen egy furcsa idős hölgy robbant be a csapatával. Kiderült, hogy ez az ő társulata, és még megrendítőbb volt, amikor megjelent egy tántorgó, részeg bácsi is, a hölgy férje, aki szintén részt vett a produkcióban. Tűpontosan csinálta a dolgát, és én nem tudtam levenni róluk a szemem. Akkor jutott eszembe A színházcsináló. Túl vagyok már az életem felén, és úgy éreztem, most valamit akarok mondani, állítani. Egyénileg, mint valamiféle létösszegzést. És azt gondoltam, A színházcsináló legyen az. Nekem ez egy családtörténet.

Miért tartod annak?

Mert tébolyítónak találom, hogyan tudsz ilyesmire rávenni másokat. És az kevés, hogy Bruscon egy erőszakos ember. Mert

Valami lefegyverző és tiszteletet parancsoló a megkérdőjelezhetetlen, őrült elszántságában. Ez az ő titka. És nagyon fontos, hogy megmutassa az előadás, hogy a családtagjai miért vannak vele. Miért nem hagyják ott, miért nem vágják fejbe, miért nem lökik föl, hogy essen el, ők meg elszaladnának a bőröndökkel, ez miért nincsen?

Ez az egész egy kicsit rólad is szól.

Igen. Picit az

Aminek ma, amikor minden szétaprózódik, nincs respektje. Most az a menő, ha valaki Instán is nyomul, meg mellette tévéműsort is vezet. Hozzám rettenetesen közel áll a nagyfokú elmélyültség, és az, ha valaki ilyen eszelősen, csakis egy dologra fókuszál. Ez már tényleg csak egy emlékmű, mert ilyen nincsen. Azon az eseményen, amiről beszéltem, ahol felbukkant ez a kis társulat, csak kevesen lézengtek. De amikor ők – egyébként nem túl jó ízlésű kis dolgokkal – felléptek, az emberek köréjük gyűltek. Volt bennük valami, amit mégis tudtak adni a közönségnek.

Ami valahogy világított?

Igen. Ahogy ülünk a tűz körül, és egyvalaki imitálja, eljátssza. Valami ősi formája volt ez a színháznak. Nem a minőség volt a lényeg, hanem az az ősi jelleg, hogy most elmondok egy történetet, és körém gyűlnek az emberek. Régen volt a Mestersége színész című sorozat, beszélgetések nagyon híres művészekkel. Őze Lajos, Sulyok Mária és az örök kedvencem, Dajka Margit. Az volt még nagy inspiráció, ahogy ők a szakmáról beszéltek. Teljesen idejétmúlt, ma már inkább megmosolyogtató módon, és mindegyiküknél volt egy eszelős faktor. Nem érdekelte őket semmi más a világon. Ma már ez nagy luxus! Muníciót adtak a beszélgetésekkel, hogy milyen ez a színházcsináló. Megerősítettek, hogy lehet így is hozzáállni a világhoz.

Urbanovits Krisztina (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Mire elég ma a független létezésben a szenvedély és megszállottság? Milyen úgy dolgozni, hogy azt látjátok, sorra szűnnek meg körülöttetek a független alkotóközösségek?

Érezzük, hogy egyre kevesebben vagyunk. Nyilván a legkitartóbbak maradnak, azok, akiknek ez olyan, mint a levegővétel. De baromi nehéz, ha nem tudod megmutatni magad, mert nem tudod megcsinálni az előadásaidat.

De ha sikeres is vagy, annak van még következménye?

Semmi.

Struktúrán kívül fönn fog maradni pár csapat. A KV Társulatot is ide sorolom, és tudok legalább öt-hat olyan elkötelezett alkotógárdát, akik így vagy úgy, de életben maradnak. De már ez nem lesz olyan gazdag, színes és egységes terület, mint volt tíz vagy tizenöt éve.

Mennyire tudtok még kompromisszumok nélkül működni?

Abban soha nem lehet kompromisszum, hogy mit akarunk csinálni, és miről. Ami most a legnagyobb kihívás, hogy muszáj tudni, kiknek csinálunk előadást, és tudomásul kell venni, hogy felelünk azért, hogy legyen közönségünk.

Ebben mennyi mozgástér maradhat?

Ez nagy kérdés, mert egyazon piacról szippantjuk el a közönséget. Az, aki minket nézne, ugyanolyan érdeklődéssel megy mondjuk az Örkénybe és más izgalmas, jó minőségű művész kőszínházakba.

Ha meg tudja fizetni, mert már tízezer forint körül van egy jegy.

Igen, ugyanakkor ott sokkal nagyobb marketing áll rendelkezésre. A vidéket nem tudom, de

Begyűrűzött a válság, főleg amiatt, hogy ennyire megemelték – amúgy érthető okokból – a színházjegyek árát.

A színházcsináló (Fotó/Forrás: KV Társulat)

Azt hallottam, hogy amikor az egyik előadásotoknál a helyszín részéről felvetődött az emelés gondolata a jegyárakon, azért nem egyeztetek bele, mert akkor a pedagógusok nem tudnák megvenni a jegyet.

Az helyénvaló, hogy azok, akik havi egymillió forint fölött keresnek, kifizessék a teljes árú jegyet. De lehetne mondjuk öt sor minden előadáson, ami annak az értelmiségi rétegnek szól, aki a legnagyobb támogatója az ilyenfajta színházaknak, és aki most lehet, hogy nem tud simán jegyet venni. A pedagógus, a könyvtáros és a többiek. Mi a szűk, független színházi terekben általában egyfelvonásosokat játszunk. Nem gondolom, hogy ezekben a színházakban jót tenne a nézőnek, hogy kimenjen a szünetben.

Pénzt költeni a büfében?

A legtöbb ilyen helyen nincs büfé, nincs infrastruktúra. Azokban az előadásokban, amikben eddig részt vettem, el tudtam mondani másfél órában, amit akartam. Fontos gesztus, hogy tudom, ebben ennyi van, és elmondom a történetem abban az időtartamban. Ám ha majd úgy érzem, hogy csak három órában tudom átadni, akkor úgy lesz. De biztos, hogy azt nem akárhol fogom megcsinálni. Nem teszem ki a nézőt annak, hogy ne tudjon kimenni, vagy az utcán kelljen álldogálnia.

Mit jelent neked a néző?

Egy ember, aki nyitott. Aki jön és néz.

Bruscon, a színházcsináló egy nézővel is elégedett lett volna.

Igen, az király lett volna! A premier előtti napokban csináltunk úgynevezett megnézéseket. Rendezők, színészek, bárki, akit jó szeműnek tartasz, és nem arról kezd el beszélni, ő hogyan csinálná meg. Ezt kevesen tudják, hogy elfogadva azt, amit gondolsz, azon belül rávilágítani arra, ami nem elég jó.

Mitől lehet még jobb annyi idő alatt, ami a bemutatóig hátravan?

Ascher Tamás például fontos mérce lehet neked.

Igen, ő ott is volt a megnézésen. Szenteczki Zitát is hívtam, Száger Zsuzsát, Király Danit, és elmondhatatlanul hálás vagyok nekik, hogy eljöttek. Egy pillanatra úgy éreztem, én is a szakma része vagyok. Megvolt az illúziója annak, mintha ez egy komoly előadás volna. Felemelőek voltak ezek a megnézések, jó volt rácsodálkozni, milyen csodálatos szakemberek vannak, és milyen jó fejek, hogy rászánják az időt, komolyan veszik, és gondolkodnak rajta. Igen, rettenetesen hiányzik, hogy komolyan vegyenek! Mert

Pedig úgy kéne róla beszélni, mint egy egyenértékű előadásról egy másik színházban. De már ebben a gesztusban is benne van, hogy mi azért nem ugyanabban a mezőnyben vagyunk.

Urbanovits Krisztina A színházcsináló című előadásban (Fotó/Forrás: Ofner Gergely / KV Társulat)

Mindig is volt ez a szakmán belüli megkülönböztetés?

Szerintem kialakult. Lehet, pont ettől, hogy sorra szűnnek meg jelentős társulatok. Az első megrázó élmény, amikor Bodó Viktor csapata (Szputnyik Hajózási Társaság – a szerk.) szétment. Most Mundruczó Kornélék, illetve a Proton Színház jelentette be, hogy nem lesznek többet Magyarországon, ez is gyöngíti az összképet. Most talán mindenki félti saját magát, és joggal érzi úgy, hogy veszélyben a kis színháza, ezért most nincs annyi figyelem és energia. Tíz éve komolyabb gesztusokat lehetett tenni, azt mondani, hogy meghívunk titeket, ami ma egyre ritkább. Még mindig ott az Örkény Színház és a Radnóti, nekünk ez volt a két fontos gesztust gyakorló színház, de nem tudom, hogyan lesz a továbbiakban.

Nagyon sok kőszínházi alkotó dolgozott és dolgozik együtt a függetlenekkel. Ebből azt gondolná az ember, hogy szorosabb az összetartozás.

Egy évtizede még azt éreztem, persze, van átjárás. Bár akkor is mindig szomorkodtam, hogy engem a kutya se hív, de azt gondoltam, biztos elszigetelt eset vagyok, mert a többieket hívják.

Tizennégy kaposvári év után, ahogy elkezdted a független létet, nekem úgy tűnt, sokat foglalkoztatott és népszerű alkotó maradtál.

Örülök, ha ezt gondolod. Kicsit régebben valóban rengeteg mindenben benne voltam. De az utóbbi pár évben egyáltalán nem. KV-s produkciókban igen, és évek óta hurcolok magammal külsős előadásokat. De olyan, hogy egy szerepre fölkérjenek, nem is tudom, mikor volt utoljára.

Kell ezzel foglalkozni, vagy csak csinálni kell?

Csinálni kell, de ha megkérdezik, akkor válaszolok, és nem tudom nem megemlíteni, hogy furcsállom.

Milyen választ találtál rá?

De elvesztegetett energiák azok, amiket arra fordítasz, hogy megpróbálod megfejteni azt, amit nem tudsz. Ráadásul nincs rá hatásod. Arra igen, hogy ami van, azt a legmagasabb minőségben csináld. Szerintem soha nem csúsztam a saját mércém alá. De lehet, más ezt nem így látja. Energiám bőven volna, és látok olyan szerepeket, amik ordítanának utánam. De hazudtam, mert két éve megtalált a Cécile című előadásban Tormay Cécile szerepe Stefanovics Angéla rendezésében, a Jurányi Házban, Szabó Bori írta. Nagyon szeretem játszani, Enyedi Évi meg Janklovics Péter a partnereim, nagyon jó velük a kémia. Angéla elképesztően tehetséges színházcsináló, boldogan szaladnék egy következő rendezésébe is, szeretem, ahogy jár az agya. Nekem is agyament ötleteim vannak, miközben klasszikus vagyok, főleg színészi dolgokban.

Urbanovits Krisztina és Lestyán Attila A színházcsináló című előadásban (Fotó/Forrás: Ofner Gergely / KV Társulat)

Ez mit jelent?

Hogy mindig lássak szándékot, és soha ne illusztrálják az érzéseket a színpadon, mert attól megtébolyodom. Érzek egy rossz igényt is a nézők részéről, egy vágyat a látványos színjátszásra, ami lehet, hogy félreviszi a színészeket. Akinek ez tetszik, nézzen ilyet, de ami engem megüt a színházban, az a kevésbé látványos színészet. Ami sűrűbb és mélyebbről jön.

Az elmélyülés egyre kevésbé trendi, ami a művészet befogadására is kihat, mert egyre nehezebben tudunk egyfelé figyelni. Ezt a kortünetet mennyire kell beleépíteni az előadásokba?

A rövidséget valamennyire, egyébként nem tudok engedményeket tenni.

Szerintem mindenki élményért jár színházba. Azért, hogy történjen valami rendkívüli, ami után máshogy áll föl onnan. Aki azt mondja, hogy ki akar kapcsolódni, az is egy érvényes álláspont. De biztos nem arra gondol, hogy valami felszínes, könnyed dologgal etessék, hanem arra, hogy mivel benne van ebben a taposómalomban, valami rendkívülit kapjon, amitől kedve lesz másnap fölkelni, és bemenni a munkahelyére. Elfogadom, ha valaki ezt a zenés színházban találja meg, és van, aki kifejezetten szórakoztató vagy vicces darabokra szeret járni, mert neki az a katartikus élmény, amit egy jó nevetés ad. És van, aki a megrázkódtatást keresi, hogy másként álljon föl, mint ahogy bejött. Mi ezt szolgáljuk ki.

Amikor azt mondtad, meg kell keresni a közönségeteket, akkor erre is gondoltál?

Igen. Aki ezt a fajta élményt keresi, az menjen a KV Társulat előadásaira. Bár nehezen talál meg minket, mert ömlik az arcába a sok, nálunk jóval erősebb marketinges megjelenés. Hál' Istennek nagyon színes a kulturális paletta, és jó, hogy így van. Nehéz ebből választani, és abban van dolgunk a KV-val is, hogy olyan produkciókat csináljunk, amik ordítanak azért, hogy a nézők minket válasszanak.

Mi az, ami először eszedbe jut arról, hogy milyen a színpad illata vagy szaga?

Kaposváron a fának volt egyfajta szaga, nem tudom leírni, milyen. Otthonos, ez az első szó, ami eszembe jut róla. A színház szaga nagy kérdés, mert épülethez köthető.

Gyakorlatilag már bárhol lehet színházat csinálni.

Igen. De játszani azokon a helyeken szeretek, ahol úgy érzem, hazajöttem.

A színházcsinálóban megjelenített helyzet, miszerint szatyrokkal a kézben mentek föllépni olyan helyekre, ahol sok esetben öltöző sincsen, számotokra a hétköznapok része.

Vagy vécében sminkelünk, és ebben sincs semmi romantika. Nyilván be kell pakolni az ikeás szatyrokat, csak ne nekem, muszáj, hogy legyen ennek valamekkora háttere! Nagyon felismerhetően akartam ezt megmutatni A színházcsinálóban, rögtön az első képben. Ilyen szempontból Bruscon vagyok, és az is maradok. Engem is örökké sérteni fog ez a helyzet.

Urbanovits Krisztina (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Meg fölöslegesen viszi el az energiát.

Igen, és valahogy lenyom. Ahogy belépsz valahova, már meghatározza, hogy nyolc ikeás szatyor van a kezedben. A színésznőknek már nem kell bundában járniuk ahhoz, hogy színésznők legyenek. De nyolc ikeás szatyorral belépni rossz ómen. A munkatársaknak kellene ikeás szatyrokkal érkezniük. Nekünk pedig nem bundában, hanem kényelmes cuccban, amiben próbálni tudunk utána, csak a dolgunkra koncentrálva.

Sőt, sokkal jobb lehetett volna, ha nem ilyen körülmények között kell megcsináljam.

Keservesebb volt így dolgozni?

Igen, de ez nem hoz művészi minőséget. Bruscon sajnálja magát az előadásban. Ám ha én, Urbanovits Krisztina is így teszek, az nem egy művészi állítás. De a méltatlanság miatt érzett dühöd és sértettséged már lehet egy jó kiindulópont! Bennem nagy adag sértettség és harag van, úgyhogy ez jó muníció volt arra, hogy nekilássak A színházcsináló című előadásnak.

Szoktak félni tőled a kollégák?

Igen, és sokan nem szeretnek.

Miért?

Én egy kifejezetten kellemetlen ember vagyok.

Ez miben nyilvánul meg? Nem jópofizol, ha nincs kedved?

Egyáltalán nem jópofizom, sőt nagyon egyenesen mondok oda dolgokat. Maximalista is vagyok, és magasak az elvárásaim. Valószínűleg ez nagyon irritáló, de már nem akarom, hogy szeressenek.

Ezt mikor engedted el? Még Kaposváron?

Már ott volt egy pont, amikor láttam, hogy úgysem fognak megszeretni azok, akik nem kedvelnek. Csak akkor még fiatal voltam, és az egy sokkal sérülékenyebb állapot. Aztán ahogy öregedtem, rájöttem, hogy nem kell ettől félni. Pont ettől fog sokkal jobban kirajzolódni, hogy ki az, aki megbecsül és szeret. Van, hogy félnek tőlem, pedig nem rombolok, nem vagyok gazember, nem okoz örömet, hogy rosszat tegyek a másiknak. Sok olyan emberrel találkoztam, aki ha nem feltétlen élvezetből, de önérdekből, józan számításból rosszat tesz másokkal.

Tavasszal készítettem egy páros interjút veled és a KV Társulat másik alapítójával, Száger Zsuzsával. Abban mesélted, hogy amikor pályakezdőként a kaposvári színházban bemutatkoztál a kollégáidnak, milyen méltatlanul viselkedtek veled. Amikor később Zsuzsa a társulatba jött, te ezzel szándékosan ellentétesen fogadtad őt a teátrumban. Ez is sok mindent megmutat abból, hogy valaki milyen ember.

Máig ilyen vagyok, és

Azt el kell fogadni, de attól én még vagyok, aki vagyok. Bár még most is meg tudnak ütni az indokolatlan, rosszindulatú megjegyzések, de ezek nagy részét már jól kezelem. Sok embert látok abban vergődni, hogy szeretne megfelelni, emiatt rettenetes nagy viselkedés-kényszere van. Bennem az az igazán kellemetlen, hogy nem foglalkozom ezekkel. Csak azért, mert illik színházi előadás szünetében beszélgetni, még nem megyek ki, ha inkább bent akarok ülni, és gondolkodni. Semmilyen szociális megfelelési kényszer nincs már bennem.

Urbanovits Krisztina (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

És ettől mások meg befeszülnek?

Igen. Pedig csak szeretem, ha békén hagynak. De másnap meg lehet, hogy pont én leszek az első, aki bedobom, hogy miért nem megyünk ki egy kicsit. A közös létezést valahogy így képzelem el. Mindenkinek van egy saját tere. Nem szeretem, ha behatolnak az enyémbe, és remélem, én sem teszem ezt másokkal.

Akkor nem félsz attól, mit hoz holnap.

Én már semmitől sem félek, a haláltól sem. A felderítetlen betegségektől igen, vagy a nekem fontos személyek elvesztésétől. Attól, hogy a kutyám beteg lesz. Annyi veszteség ért a Covid utáni években. Meghalt a gyerekkori barátnőm, Lengyel Anna dramaturg. Apukámat szintén elvesztettem, most volt Tompos Kátya halála, akivel ugyan nem voltunk közeli kapcsolatban, de nagyon megrázott. Mégis mitől féljek? Hogy a szakmában még kívülebb kerülök? Ennél már nincs kijjebb. De ahogy Weöres Sándor mondja, „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:/ az már a menny. Mert minden körbeér.”

Most éppen Egri Mártáékkal próbáltok a MáSzínházban. Akkor ide is elhívtak egy szerepre.

Hú de ciki, igazad van! Valószínűleg túl sok sérelem van már bennem, ugye? Amúgy ez egy ragyogó szerep, és tényleg szuper a csapat. Egri Márti, Nagyabonyi Emese meg én. Bakonyvári Kriszti rendezi a darabot, amit Róbert Julival, hétköznapi nőkkel készített interjúkból írtak. Három generáció szerepel benne, egy nagymama, egy anya és az egyik lánya. Köt-el-ék a címe. Arról szól, hogy a társadalom felé milyen képet mutatunk magunkról, mi a dolgunk, hogyan kell jól élni az életet.

A KV Társulattal korábban gyűjtést indítottatok, hogy a munkát folytathassátok. A Kiállok érted és a Kiállok magamért, a Láthatáron Csoporttal közös előadásotokért megnyertétek a SozialMarie díj második helyezését, amivel hál' Istennek pénz is járt. Jelenleg hány előadással tudtok továbbmenni a következő évadra?

A SozialMarie díj miatt is talán biztosított a Kiállok érted és a Kiállok magamért jövője. Reményeink szerint játsszuk tovább a Miért lett R úr ámokfutót, a Médeiát, a Tulipánt. Aminek keressük a helyszínt, az a Reisz Gábor rendezésében készített, Nem beszélve arról című produkciónk. Nagyon remélem, hogy tudjuk még játszani, mert a FILC-ben egy nagyon szűk csoporton kívül senki nem látta. Talán a Kedves én!-t is műsoron tudjuk tartani, és nagyon szeretném, hogy A színházcsináló is menjen tovább. A Körtükröt sajnos le kell vennünk a műsorról. Az embernek megszakad a szíve, de ki kell mondani, melyik az a pont, amikor már nem tudunk valamit tovább játszani.

Amikor az embernek óriási vágyai vannak, hatalmas megszállottsággal és hittel dolgozik, miközben az utóbbi tizenhét év piciben, keveseknek, halkabban mutathatta meg magát. Ez az ellentmondás hogyan békült meg benned?

Nehezen. Lehet, hogy ennek is kicsapódása A színházcsináló. Jóval nagyobb bennem az ambíció, mint ami most jut nekem lehetőségekben, és ez feszültséget okoz bennem. Ezt próbálom meg kreativitásba ölni, és pozitívra fordítani, hogy az adott munkákat a lehető legjobban tudjam csinálni.

A saját mércédből továbbra sem engedve, egy jottányit sem?

Persze!

Fejléckép: Urbanovits Krisztina (fotó/forrás: Gordon Eszter / Fidelio)