Egy életem. Ez a címe annak az önéletrajzi stand-up-estnek, amellyel tavaly decemberben lépett először színpadra. Egészen más ez az előadás, mint bármi, amiben korábban láthatta a közönség.

Három okból is különleges számomra ez a produkció. Egyedül állok a színpadon, egy teljesen új műfajt próbálok ki, ráadásul saját magamról beszélek. Mindhárom komoly kihívás volt. De úgy érzem, kezdek belejönni és egyre jobban élvezem. Meglehetősen szemérmes embernek gondolom magam, így okozott némi fejtörést, hogy milyen lesz, ha nekem a színpadon magamról kell másfél órát pampogni. Vajon tart erre igényt a közönség? Tudok nekik olyat mesélni, ami valóban érdekes?

Honnan jött mégis éppen egy ilyen előadásötlete?

Lévai Balázs rendező-producer barátom keresett meg vele. Pontosabban akkor még azt hittem, hogy a barátom, ma már tudom, hogy egy nagyon kegyetlen ember. Ha tudtam volna, mibe akar belerángatni, biztosan meggondoltam volna magam. Vele és Gyulay Eszter dramaturggal nagyon sokat dolgoztunk a történeteken és az előadás ívén. Sokszor már az agyukra mentem, annyi kérdést tettem fel. De nem véletlenül: én színész vagyok, nem stand-upos, meg kellett értenem ennek a műfajnak a működését. Ez nem olyan szigorú és pontos rendszer, mint mondjuk egy klasszikus vígjáték. Sokkal lazább, sokkal több ötlet és váltás fér bele. Élünk is ezzel a szabadsággal, hogy végig lekössük a nézők figyelmét ebben a másfél órában.   

Sokat gondolkodott, mielőtt igent mondott a felkérésre?

Nem, mert Lévai Balázs sokkal erősebb, mint én. Ráadásul nem is vagyunk egy súlycsoportban, nem mertem nemet mondani.

És persze volt bennem egy nagy adag kíváncsiság is. De ha esetleg a próbák alatt az derült volna ki, hogy nem működik, akkor nem lett volna bemutató. Szerencsére nem derült ki ilyesmi.

Mit jelent ez a műfaji megjelölés, hogy „életrajzi stand-up-est”?

Azt, hogy az életemet mesélem el sok vicces történeten keresztül. Elindulok az abonyi gyerekkori élményektől, majd sztorizom arról, hogy lettem géplakatos-tanuló Budapesten, majd hírlapkézbesítő Szolnokon. Aztán idővel eljutok a rendes szakmámhoz, a színészethez is. Elmesélem, miért mentem el 1979-ben a szolnoki színház álláshirdetésére, és a kezdeti statisztaszerepek után hogy fogadtak be és kaptam egyre komolyabb feladatokat, végül főszerepeket. Pepe (Scherer Péter) most nincs velem a színpadon, de róla is sok szó esik: hogyan találkoztunk véletlenül egy legendás Szentivánéji álom-előadásban, hogyan alakult ki a párosunk, miért választott ki minket Jancsó Miklós a filmszerepekre és hogyan keseríti az életemet már több mint harminc éve. Alapvetően a vicces helyzetekre koncentrálunk, de nem ijedünk meg a lírai pillanatoktól sem. Na ebben más, mint egy hagyományos stand-up-est. Merek beszélni a pályámat végig kísérő szorongásokról és kételkedésekről is. Ennyire személyes még soha nem voltam színpadon.

Mucsi Zoltán (Fotó/Forrás: Kleb Attila / Kultkikötő)

Apropó vicces helyzetek… A legkülönfélébb embereket képes megnevettetni. Emlékszik, mikor ismerte fel ezt a tulajdonságot magában?

Nincsenek erről komoly feljegyzéseim. Úgy kezdődik ez, hogy az ember társaságban mond valamit, elmesél egy történetet, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy hatást vált ki. A ritmus nagyon fontos ebben a műfajban. A humornak ezer fajtája van, egyeseknek ösztönösen megy, másoknak kevésbé. De van egy része, ami tanulható, az ilyen-olyan munkák során az ember szerez azért némi tapasztalatot.

Könnyű egyedül vinni magával egy egész nézőteret?

Azt nem mondanám, hogy könnyű, de eddig az a tapasztalat, hogy működik, és remélem, eztán is így lesz. Az valószínűleg nagy könnyebbség, hogy erre az előadásra az jön el, aki valamilyen szimpátiával van irántam: ismeri, szereti a munkásságomat, érdekli az életem, kíváncsi rá, tudok-e újat mondani. Vagy esetleg néhányan azok közül, akik nagyon rühellnek, hogy megnézzék, hátha bukok… Bár azt hiszem, hogy ők nem dobnak ki pénzt ezért. Szeretek beszélgetni, de egészen más súllyal bír, ha egy szűkebb, három-négy fős társaságban teszem, mint ha hatszáz ember előtt beszélek magamról. Eleinte furcsa volt, hogy egyedül állok a színpadon,

A nézők nagyon sokat tudnak segíteni a reakcióikkal, a nevetésükkel, a kiprovokált megjegyzéseikkel. De más segítséget is kapok a történet mesélésben: sok fotó és filmrészlet villan fel az előadásban az életemből.

Az életének a családja is fontos része. Róluk is mesél ezen az esten?

Eddig nagyon óvtam a magánéletem, szándékosan nem beszéltem sokat a családomról a médiában. Itt viszont az életemről mesélek, aminek kiemelkedőn fontos része a feleségem – akivel lassan negyven éve vagyunk együtt – és a csodálatos gyerekeim. Nélkülük nem lenne teljes a történetem, így most örömmel mesélek róluk is.

Az Egy életem augusztus 10-én a Balatonszárszón, a Kultkikötőben is bemutatkozik a közönségnek. Szereti a Balatont?

Azt szoktam mondani, hogy

Nagyon szeretem. Megnyugtatólag hat rám. Kisimít. A nagyobb víztömegek valamivel közelebb állnak a szívemhez, de a patakcsörgést is nagyon sokáig el tudom hallgatni. Tizenhat-tizenhét éves kamasz voltam, amikor először jártam a Balatonnál. Egy nyáron indultunk útnak a barátaimmal. Balatonfüred volt a cél. Ez volt az első olyan alkalom, amikor a szüleink nélkül, egyedül vágtunk neki a nyárnak. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az északi partot én a mai napig jobban szeretem. 

Rengeteget dolgozik. Ennyi munka mellett jut ideje a töltekezésre?

Több kellene. Az évadban havi huszonkét-huszonnégy előadást játszottam, de volt olyan is, hogy huszonhatot. Ha tudok, kiragadok egy-két szabad hetet. Szeretek elvonulni, csendben, szűkebb körben lenni, de ez néha nehéz. De közben meg persze az is jó, ha ennyi feladata van az embernek…

Milyen egy tökéletes pihenőnap?

Azon is múlik, hogy mennyi időm van. Ha van két szabad napom, azt nem biztos, hogy utazással töltöm, hanem otthon, olvasással, filmnézéssel, beszélgetéssel. De ha a tökéletest keresem, jó, ha van benne vízpart. Bármilyen formában: tó, tenger, folyó vagy patak. Csak víz legyen.  

Támogatott tartalom

Fejléckép: Mucsi Zoltán (Fotó/Forrás: Kleb Attila / Kultkikötő)