A Bartók Színház a 2023/24-es évadban hat új produkciót mutat be: a dunaújvárosi teátrum színpadán a Máli néni, a Pávatoll, a Diploma előtt, a Rumini, a Tartuffe, valamint a Dorottya című előadást láthatja a közönség. Az évad során vendégként fellép mások mellett Dobó Kata, Kerekes Éva, Csiby Gergely, Józan László és Marton Róbert is.
További részletek a színház oldalán.
Állítólag már gyerekként is színésznek készültél, de erre nem emlékszel, csak édesanyád meséli ezt. Mi alapján gondolta így?
Talán abból vette észre, hogy ha szerepelnem kellett nagyobb nyilvánosság előtt, az nem okozott problémát. Volt bennem valami közvetlenség. Aztán az iskolában később már magától is jöttek a lehetőségek, például ha fel kellett lépni rendezvényeken, valahogy rám esett a választás. Valószínűleg a tanáraim is észrevették ezt, volt rá szemük, megláttak bennem valamit. Sokat foglalkoztam versekkel magamtól is, úgyhogy egyre több szavalóversenyre neveztek be, ahol rendre jól szerepeltem, helyezéseket értem el.
Volt egy pont, amikor megfogalmazódott benned, hogy te színészettel szeretnél foglalkozni?
Konkrétan nem emlékszem ilyen pillanatra. Talán az általános iskola negyedik osztályában éreztem először, miután harmadik lettem a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen. Persze lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom bele, a fene tudja, hogy valóban megtörtént-e ez a felismerés. Az egy erős élmény volt. Maga az egész folyamat, hiszen végig kellett járni a területi, a járási, aztán a kerületi versenyeket, és mindenhonnan jött a visszaigazolás, hogy amit csinálok, az jó. Nagyon tetszett az a furcsa, emelkedett hangulat, az izgatottsággal, lázas hevülettel teli bizonytalanság, hogy vajon elhangzik-e az ember neve – és az a felszabadulással teli sokkélmény, amikor tényleg kimondják!
Milyen olvasmányélményeid vannak ebből az időszakból?
Fiatalon találkoztam először Az apostollal, abból szavaltam az említett versenyen. Alapvetően eléggé érzékeny ember vagyok, és nagyon könnyen azonosultam a főhős kiszolgáltatottságával, szenvedélyélményével, ami sugárzott a műből. Egy ember, aki, úgymond, meg akarja csinálni magát, és megy előre folyamatosan a céljaiért, hogy bizonyítson a világnak – ebben magamra ismertem. Szerintem el is bőgtem magam rajta. Később, már a gimnáziumi éveimben, az Anna Karenina volt még fontos olvasmányom. Ott is a főhős személye ragadott magával, az, ahogy keresi-kutatja saját magát, ahogy sikerül levetkőzni a gátjait és megszabadulni ettől az állig begombolkozottságtól. Szinte saját élményemként éltem meg.
Csadi Zoltán (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Ha jól értem, az olvasmányaidban is azonosulási pontokat kerestél elsősorban. Színész szemmel néztél rájuk?
Valószínűleg az átlényegülés lehetősége érdekelt már akkor is. Sokak számára a színészet egyfajta terápia. Laurence Olivier életrajzában olvastam, hogy amikor idegen közegbe került, azzal próbálta oldani a saját gátlásait, hogy megállás nélkül beszélt, és előadta magát. Nem állítom, hogy velem is pontosan ez a helyzet, de nem is tudom kizárni, mert erős kisebbségi komplexussal küszködöm. Az előbb azt mondtam, már gyerekként sem okozott problémát, ha nagyobb nyilvánosság előtt kellett szerepelnem, ugyanakkor ha a család szlovák nyelvű tagjai előtt kellett megnyilvánulnom, akkor bekapcsolt nálam valamiféle nyelvi gát. Meg sem mertem szólalni.
A nyelvhez való viszonyod erősen meghatározhatja, hogy a Felvidéken nőttél fel.
Az elmúlt huszonkét év alatt, amióta eljöttem onnan, sok minden megváltozott, de amikor felnőttem, Feketenyék még egy színmagyar falu volt, néhány betelepült szlovák családdal, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, mennyien voltak. Ráadásul ők is értettek és beszéltek magyarul, ezért mindig azt használtuk. Egészen addig, amíg nem kerültem át Galántára, az általános iskola felső tagozatába, gyakorlatilag nem volt dolgom a szlovák nyelvvel, leszámítva a már említett családi kötődést, de velük annyira ritkán találkoztunk, hogy nem volt meghatározó. Mindemellett azonban mindvégig éreztem egyfajta pressziót, hogy ott van a többségi nemzet, és meg kell tanulni a kultúrájukat és a nyelvüket is.
Ez a presszió konkrétan honnan jött?
Benne volt a családban is.
Ahogy szerintem minden határon túli családban jelen van, mert ez egy olyan faktor, amit nem lehet kiiktatni az ottani létezésből.
Persze, nem szabad ezt úgy elképzelni, hogy minden nap gyomorgörcsöt éreztem azért, mert kisebbségben élek. De az életünk része volt, benne volt a napi működésünkben. Valami távoli dolognak tűnik, ami mégis befolyásolja az ember életét. Valamiféle erő, amihez képest meg kell határoznod magad, amihez viszonyítanod kell folyamatosan. A félelem, hogy ha nem tanulom meg a nyelvet, nem fogok tudni eligazodni az életben, nem jutok be az egyetemre, satöbbi. Ami persze azt is hozza magával, hogy ha jó akarok lenni, el kell mennem innen.
És te hogy reagáltál erre?
Nem utasítottam el mereven, de sajnos soha nem kerültem közel a szlovák kultúrához és nyelvhez.
Sajnos?
Ma már, ennyi idősen azt gondolom, hogy
az mégiscsak egy csodálatos dolog, ha az ember minél több kultúrában van otthon, főleg, ha azt tálcán kínálják.
Ma már sajnos nem is beszélem a nyelvet egyáltalán. Amikor a Tátrában nyaraltam néhány éve, akkor is inkább angolul kommunikáltam. Zavarba jöttem, és előjöttek ezek a gyerekkori görcsök, hogy biztosan kiröhögnek majd, ha rosszul ejtem a szavakat, vagy nem jól ragozok.
Csadi Zoltán és Holecskó Orsolya a Nincstelenek próbáján (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Voltak szlovák barátaid?
Nem. A gimnáziumban egy épületben voltak a magyar és a szlovák diákok, de lényegében totális elszeparáltságban, két külön szárnyban. Semmiféle átjárás nem volt, afféle no-go-zónaként élt a fejemben, és szerintem a többiekében is, holott még egy fal sem volt, ami elválasztott volna minket. Érdekes, hogy amennyire jó volt az általános iskolás időszak, a gimnázium annál kevésbé volt sikerekkel teli. Úgy éreztem, hogy az a nagy figyelem, amit az általános iskolában megkaptam, hirtelen eltűnt. Nem értettem, miért nem vesznek észre, vagy hogy miért nem támogatnak jobban. Nyilván, egy gimnáziumban van legalább ezer tanuló, én vagyok a nyolcszázadik a sorban, nincs rá idő, kapacitás, igény, hogy extra figyelemmel segítsék a tehetséget, de én szenvedtem ettől. Azt éreztem, ennél többet érdemlek.
A korábbi interjúidban nagyon szelíd ember benyomását keltetted, akiből mintha hiányozna a lázadás. Ezt még mindig így látom, de most mintha kijött volna belőled valami ahhoz hasonló.
Valóban, nem az az ember vagyok, aki kigombolt inggel megy a sor elején, és mutatja, hogy ide lőjetek.
Volt bennem valami lázadásszerű, persze, de ennek sosem adtam hangot. Ez is biztosan a komplexusaimból ered.
A családodtól erős hitet örököltél, azt feltételeztem, hogy inkább ebből fakad ez a szelídség, hogy a dolgokat elfogadod úgy, ahogy jönnek, akkor is, ha rosszak.
Tény és való, hogy egy meglehetősen konzervatív családban nőttem fel, ami egyébként elfogadó és nyitott is volt egyben, például nem volt tabu beszélni a szexualitásról. Vasárnap reggel nyolckor el kellett menni a misére, amit tinédzserként úgy éltem meg, hogy ez egy kötelesség, amit teljesíteni kell. Valójában csak felnőtt koromban gyakorolt rám nagy hatást az a fajta megingathatatlan ragaszkodás a hithez, amit a családomban, főként az anyai nagyanyámon láttam.
Ha csak negyedannyira tudnék alázatos lenni és kételyek nélkül élni, mint ő, akkor hálát adnék a Jóistennek.
Bizonyos szempontból ő egy példakép számomra. De az a fajta hozzáállás, hogy bele kell törődni a sorsunkba, az nem volt jellemző rájuk, és rám sem. Nem lázadtam, nem csapkodtam ajtót, hanem kerestem inkább más utakat, ahol az önkifejezésemnek teret adhattam.
Például?
Néhány barátommal közösen létrehoztunk egy amatőr színjátszókört a faluban. Felszabadító közeg volt, ahol végre ki tudtam teljesedni, ráadásul folyamatosan jöttek a visszajelzések is arról, hogy a közösség számára is fontos, amit csinálunk. Egy felvidéki faluban erősen meghatározzák az évet a különböző ünnepek, akár a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, akár a magyar történelemhez kapcsolódnak. Március 15-re, húsvétra, október 23-ára vagy épp karácsonyra is készültünk műsorokkal, konkrétan a hétévestől a hetvenévesig összegyűjtöttünk embereket, és csináltuk. Óriási büszkeségem, hogy a színjátszókör hosszú ideig működött, már rég Budapesten tanultam, de még mindig hazajártam előadásokat készíteni.
A szüleid hogyan fogadták, hogy színész szeretnél lenni?
Nem voltak annyira boldogok tőle, ők úgy képzelték, hogy milyen jó lenne, ha magyar vagy történelem szakon végeznék Nyitrán, és akkor lehetnék középiskolai tanár abban a gimnáziumban, ahová én is jártam. Később már ők is úgy voltak vele, hogy ha ennyire megveszekedetten nem akarok mást, csak a színház irányába menni, akkor vessük be minden lehetséges kapcsolatunkat, hogy a lehető legtöbb segítséget megkapjam. Nézzük meg, mennyit ér ez a gyerek, gondolták, és elvittek Dráfi Mátyáshoz. Apám és anyám a felvételiig minden héten egyszer vitt hozzá a Skoda 120-assal Komáromba, ami körülbelül kilencven kilométerre volt tőlünk. A Színművészetire akkor végül nem vettek fel, a Shakespeare Színművészeti Akadémiára viszont igen. Dráfi egy ideig forszírozta, hogy jelentkezzek Pozsonyba is,
de egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy én szlovák nyelven játsszak, sőt, hogy egyáltalán őszintén meg tudjak nyilvánulni.
Később aztán bekerültem a Színművészetire az elsőként indult drámainstruktor-színjátékos szakra Molnár Piroska, Kocsis Gergely, Szőcs Artur osztályába, majd a Károlin elvégeztem a Színháztudomány mesterképzést is.
Csadi Zoltán (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Egy interjúban azt mondtad, máig bűntudatod van, amiért eljöttél Felvidékről. Miért?
Azt, hogy mit jelent számomra a saját határontúliságom, összességében úgy tudom a legkönnyebben leírni, hogy
az identitásomat alapjaiban határozza meg, hogy folyamatosan két pólus közé szorul: a döntés kényszere és lehetősége közé.
A döntés kényszere abban nyilvánul meg, hogy a felmenőim mind hoztak egy döntést a múltban. Amikor a dédnagyapám nem reszlovakizált, mégiscsak azt mondta, hogy én magyar vagyok, és emellett a nyelv és kultúra mellett teszem le a garast, vállalva annak minden negatív következményét, akár azt is, hogy kitelepítenek a családommal együtt. Ennek a kényszere generációról generációra öröklődik, hiszen a családom a mai napig ott él. És ők is kénytelenek folyamatosan döntéseket hozni, amikor vállalják a kultúrához és a közösséghez való tartozásukat, ami egyúttal felelősség is. Emellett viszont ott a lehetőség is, hiszen mégiscsak megmerítkezhetsz egy másik nyelvben és kultúrában. És bármennyire is úgy érzem, hogy nekem ez utóbbi kevésbé sikerült, mégiscsak hatott rám, és azzá tett, aki ma vagyok. Innen ered a bűntudatom, hiszen a családom a nehezebb utat választotta – erre jövök én, és a könnyebb ellenállás felé mozdulok? Átjövök Magyarországra, mert itt könnyebb magyarnak lenni?
Nemrég Király Attila idézte nekem Garas Dezső mondását, aki szerint a színművészet három százalék tehetség és kilencvenhét százalék szerencse. Innen nézve közel sem biztos, hogy a színészettel a könnyebbik utat választottad.
Biztosan így van, egészen addig, amíg az ember nem kapja meg a lehetőséget. Ha megkaptad, onnantól már hiába van szerencséd, ha tehetségtelen vagy, és nem tudsz megszólalni a színpadon.
Ha csetlesz-botlasz, senki sem fogja neked még egyszer megadni az esélyt.
Neked mikor jött el ez a pillanat?
Szerintem akkor, amikor bekerültem a Budapesti Kamaraszínházba, ráadásul nagyon fiatalon, huszonegy éves voltam csak. A Shakespeare Akadémián Tordai Teri volt az egyik osztályfőnököm, ő is akkor kezdett a színházban, és segített eljuttatni az életrajzomat az igazgatóhoz, Szűcs Miklóshoz, aki megadta a lehetőséget, amiért örökre hálás vagyok mindegyiküknek. Valószínűleg láttak bennem fantáziát, mert ottmaradtam, és bekerültem A vágy villamosába, Jánosi Dávidtól vettem át a fiatalember szerepét. Hiába volt ez egy kis, egyjelenetes szerep, együtt dolgozhattam Eszenyi Enikővel, László Zsolttal, Pindroch Csabával, Horváth Lilivel, Nagy Enikővel vagy Kamarás Ivánnal. Ez huszonegy évesen óriási dolog volt. Ezt követően aztán sorra kaptam a szerepeket a különböző előadásokban.
Hogy került a képbe a dunaújvárosi Bartók Színház?
Viszonylag korán, 2004-ben, mert akkoriban a két színház több koprodukciós előadást is készített. A Bartók művészeti vezetője Smuk Imre volt, aki meghívott a Vízkereszt vagy amit akartok előadásába, és felajánlotta Sebastian szerepét. Ezt követően rendszeresen játszottam náluk, és amikor 2013-ban végleg bezárt a Budapesti Kamaraszínház, gyakorlatilag már csak Dunaújvárosban szerepeltem, néhány kitérőtől eltekintve.
Csadi Zoltán és Tordai Teri (Fotó/Forrás: Bartók Színház)
2016-ban végül igazgatóhelyettes lettél Dunaújvárosban, néhány éve pedig már művészeti vezető vagy. Van tehát benned vágy arra, hogy megmutasd magad, és kifejezd a világnézeted, időnként még rendeztél is. Ehhez képest váltottál egy külső szemmel nézve sokkal unalmasabbnak tűnő, bürokratikus szerepre. Miért?
Mert érdekel, hogyan lehet egy intézményt rendszerszinten is működtetni. Az mindig érdekes kérdés, mi egy színház funkciója egy közösségen belül. Hogy milyen szerepe van az oktatásban, a nevelésben, a közösségépítésben. A nyelvhez való viszonyom, ahogy azt elmondtam, nagyon sajátos. Én a saját bőrömön tapasztaltam az erejét.
Láttam a szűkebb pátriámon, mekkora jelentősége van egy-egy előadásnak, akkor is, ha azt egy amatőr társulat csinálja meg.
A kultúra megtartó erejéről szól.
Jól értem, hogy ez egyfajta küldetéstudattá vált nálad?
Nem tudom, általában nem így szoktam felkelni.
Hogy szoktál felkelni?
Hát úgy, hogy megyek, és teszem a dolgomat. Jézusom! Mit nem intéztem még el? Kivel nem beszéltem? Persze, hajt valami, ez kétségtelen, szeretném, ha visszaadhatnék abból, amit kaptam. Sokat dolgozom civil szervezetekkel, a legrégebb óta a Rákóczi Alapítvánnyal, és azt látom, hogy ezek a dolgok akkor működnek igazán jól, ha nem önző célok vezérlik.
Mindezt Dunaújvárosban próbálod megvalósítani. A város rövid, történelmileg terhelt múltja miatt, ha jól sejtem, rá is szorul a közösségépítésre.
Egy fiatal, valódi múlt nélküli, alig hetvenéves városról beszélünk, ami lényegében politikai döntések következményeként jött létre, és ez meg is látszik az egész infrastruktúráján. Ebben a kontextusban kell vizsgálni, hogy a közösség hogyan identifikálja magát, és hogy ebben milyen szerepe van az intézményeknek. A színház 1953-ban, egészen korán épült meg, ezek szerint volt rá igény még a szocialista ipar fellegvárában is. De hogy pontosan milyen kultúra ez, és hogyan tudja dinamizálni a közösséget, azt meg kell vizsgálni. Szerintem ez nagyon is izgalmas kérdés.
A Bartók Színház társulata (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Művészeti vezetőként már második éve te határozod meg az évad arculatát. Hogyan tükröződik a színházeszményed a repertoáron?
A kérdés ebben a formában nagyon összetett, ahogy a probléma is, mert ebben a képletben nagyon sok együttható van, mint például a pénzügyi kiszolgáltatottság. Mi az, amit el lehet kérni egy jegy áráért? Milyen előadást tudunk valóban műsorra tűzni? Ki tudjuk-e fizetni a jogdíjakat? És még rengeteg szempontot figyelembe kell venni az évad kialakításánál. Azt gondolom, generációkon átívelő műsorstruktúrára van szükség, hogy a gyermek- és ifjúsági közönség is megtalálja a maga igényének megfelelő előadást, és az idősebb generáció is tudjon választani. Az igényes szórakoztató és a magas kultúrát kínáló előadásokat helyezzük a fókuszba.
Innen, Budapestről nézve mindig azt feltételezzük, hogy vidéken főleg a szórakoztató előadásokra, musicalekere van elsősoran igény. Ehhez képest tavaly bemutattátok a Nincsteleneket. Nem feltételeztem volna, hogy ezt Dunaújvárosban meg lehet csinálni.
Mindent meg lehet csinálni, bármelyik városban, ez csak a vezetői szándékon múlik, meg persze az előbb említett tényezőkön. Értem, mire gondolsz, igen, az embernek szembe kell ilyenkor nézni azzal, hogy nem ez lesz a legsikeresebb előadás a bevétel szempontjából, és hogy nagy erőfeszítést fog igényelni a műsoron tartása –
de ha csak a tőketermelés lenne a színház feladata, akkor nem is csinálnám.
Óriási büszkeséggel tölt el, hogy be mertük vállalni, és kőszínházban elsőként tűztük műsorra a Nincsteleneket.
Sok embertől, köztük íróktól is hallottam már, hogy Borbély Szilárd regénye az elmúlt évtized egyik legfontosabb magyar könyve.
Személy szerint nekem is nagyon fontos.
A darabban te játszottad a főszerepet.
Az életemben van egyfajta elmozdulás, a gyakorlati színházcsinálás egyre inkább a háttérbe szorult nálam. Abban azonban biztos voltam, hogy ha a Nincsteleneket megcsináljuk, akkor szeretnék Borbély Szilárd szövegein keresztül megszólalni. Nem saját magamról, hanem arról, amiről ez a regény szól: a nyelv elveszítéséről és megtalálásáról. Borbély az ÉS-ben megjelent esszéjében (Borbély Szilárd: Egy elveszett nyelv, Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 27. szám – a szerk.) ezt hosszasan ki is fejtette. Ez a saját élményem is. Miért van az, hogy amikor hazatérek a családomhoz Felvidékre, úgy érzem, hogy ott van egy fal, ami elválaszt tőlük, és már nem tudok megszólalni, beszélni velük, hiába van meg a kötődés és a szeretet.
Amikor visszatekintek, olyan, mintha egy másik ember lett volna, aki egykor ebben a kultúrában létezett, mert ma már nincs közöm hozzá.
Nem tudom a nyelvüket, a szokásaikat, mert már idetartozom. Lenyűgözött, hogy Borbély milyen hihetetlen éleslátással szemléli a körülöttünk lévő világot, az átalakuló társadalmunkat. Valahogy úgy fogalmaz – és ez az előadás végén nagymonológként is szerepelt –, hogy itt van ez az igénytelenség, amit megszoktunk, és ez az ideiglenesség, amiben azóta is élünk. Ha körbenézel a városban, az utcákon, a lépcsőházakban, a nagykörúton vagy a villamoson, valóban körülvesz minket egy ránk hagyományozott, itt maradt igénytelenség, ami az emberek lelkiállapotán is jól látszik, az egymásra való figyelmesség hiányán. Nem látunk hosszútávú perspektívát magunk előtt. És erre hisszük, hogy ez a szabadság…
Csadi Zoltán a Nincstelenek című előadásban (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Sok szó esett kisebbségi komplexusról, bizonyítási vágyról, most pedig elég sötét vizekre eveztünk. Azért néha elégedett is vagy?
Ja, persze, élni jó, meg kell is, és mikroszinten sok sikerem van, ezek adnak erőt rendszeresen.
Mit értesz mikrosiker alatt?
Például a Bartók eredményeit. Felemelő érzés, amikor megadjuk a lehetőséget magunknak meg a közönségüknek újra és újra, aztán kiderül, hogy tényleg van értelme.
Vagy amikor a Mikro Fesztivál előadásai teltházzal mennek – hát mi ez, ha nem nagy siker?
És ott van mellette a közönség visszaigazolása és szeretete.
Utaltál rá, hogy elindult a karriered egy még elméletibb irányba, ugyanis a tudományos életben is egyre aktívabb vagy. Színházelmélettel foglalkozol, disszertációt írsz Hunyady Sándorról, miközben Hegedűs Tibor munkásságát kutatod.
Az eddigiek alapján már talán egyértelmű, hogy ez is egyfajta bizonyítási szándék a részemről. Meg akarom nézni, valóban azért vagyok-e a helyemen, mert a magam tehetsége juttatott ide.
De ezt bizonyíthattad volna akár színészként, rendezőként vagy művészeti vezetőként is.
Igen, csak azt gondolom, hogy az akadémiai pálya egy szintlépés. Amiből egyébként nagyon sokat is profitálok. A két világháború közti színház- és drámaművészettel foglalkozom, pontosabban a Vígszínházzal, amelynek házi szerzője volt Hunyady Sándor. Az ő tevékenységét vizsgálom a Víg működésén belül. Azáltal, hogy megértem, hogyan válhatott a Vígből egy olyan domináns teátrum, amely folyamatosan bővíteni tudta a közönségét, és tágítani a lehetőségeit, sok, a mai életben is felhasználható tudást szerzek.
Nem változott a harmincas évek óta túl nagyot a világ?
Ezt gondolhatnánk elsőre, de az igazság az, hogy nem. Roboz Imre nagy felismerése volt, hogy a színház nem egy önálló valami, ami csak áll egyedül a szélben, hanem egy entitás, aminek szoros kapcsolatot kell ápolnia a korabeli sajtóval, írókkal, társintézményekkel, a politikai és társadalmi körökben befolyásos figurákkal. De beszélhetnénk arról is, hogyan alapozta meg egy már százhuszonhét éve fennálló színház működését a saját háziszerzői kör kinevelése, amelynek első generációjához olyan írók tartoztak, mint Lengyel Menyhért, Bródy Sándor vagy Molnár Ferenc. Ezt a tudást Dunaújvárosban is lehetne kamatoztatni.
Szükség van egy centrális erőre, amit a színház képviselhet.
Ki kell építenünk egy közösségi hálózatot, ami magában foglalja a helyi társadalmi élet szereplői mellett az oktatási intézményeket, a könyvtárakat, a művelődési házat, sőt még az amatőr társulatokat is.
Őze Áron és Csadi Zoltán (Fotó/Forrás: Bartók Színház)
Elképzelhetőnek tartod, hogy visszatérj a rendezéshez vagy színészkedéshez?
Persze. Bár… a színészetben nem vagyok biztos.
Miért?
Már kevésbé motivál. Ha nem érzem egy szerep kapcsán az elhívást, azt, hogy mindenképp nekem kellene játszani, akkor nem szívesen csinálom. És sajnos hajlamos is vagyok úgy gondolni, hogy nincs igazán jelentősége.
Ott tart ma a színház, hogy nem számít, ha eljátszod Hamletet, Ádámot vagy épp Borbély Szilárdot a Nincstelenekben.
Ha írnak róla, rendben van, ha nem írnak róla, az sem számít. Lemegy belőle tíz-tizenöt előadás vidéken, Budapesten húsz-harminc, és jön a következő.
Kiábrándult vagy?
Ebből a részéből sajnos kiábrándultam. Ettől függetlenül, ha valaki ezzel foglalkozhat, felmehet a színpadra és ott kifejezheti az érzéseit, átadhat valamit önmagából, azt kiváltságos lehetőségnek tartom. Hány embernek adatik meg ez ebben a szűk kis hazában?
Aki ebben nem tud feloldódni, annak nem szabad csinálni.
Még nagyon fiatal voltam, amikor egy alkalommal egy előadás miatt panaszkodtam Tordai Terinek. Mondtam, hogy nem szeretem a szerepet, nyilván a rendezővel is gondjaim voltak. Ő mondta akkor, hogy Zolikám, ha valamit nem fogsz tudni megszeretni benne, akkor soha nem leszel képes eljátszani. És igaza volt. Valamit találni kell minden feladatban, színészként, rendezőként, művészeti vezetőként vagy akár kutatóként is.
Nem sok interjúalanyom volt, akire azt tudtam mondani, idealista. Rólad ez jutott eszembe.
Az biztos, hogy nagy felelősség, ha az ember kultúrával foglalkozik, még ha a mai, globalizált világban nem is tűnik sokszor úgy. Sőt, a Covid után csak még inkább felértékelődött ez a szerep. Ezekben a kelet-közép európai társadalmakban ugyanis a kultúra és az oktatás jelentheti a kitörési pontot. Nyilvánvalóan demagóg lesz, amit mondok, de ennek a felelőssége, ha csak maradunk a színház példájánál, a takarítótól és a jegyszedőtől kezdve az üzletkötőn át egészen a rendezőkig, a színészekig és az igazgatóig terjed. Ha ez idealizmus, akkor idealista vagyok!
Támogatott tartalom
Fejléckép: Csadi Zoltán (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
hírlevél
