1828. március 20-án született egy norvégiai kisvárosban, Skienben, ahol gyerekkorában patikussegédként dolgozott. Az irodalmi színtérre csak 1849 után lépett egy magyar kötődésű verssel. A Til Ungarn (Magyarországra) a forradalom és szabadságharc eseményeit dolgozza fel.

Még abban az évben megjelent első drámája is, Catilina címmel, onnantól kezdve pedig ontotta magából a darabokat. Korai próbálkozásai nem igazán sikerültek, nem is találta meg velük a közönségét. Majd 1863-ban megírta talán legszemélyesebb történetét, a Trónkövetelőket, amit már a kritikusai is pozitívan fogadtak. Az igazi elismerés azonban még ekkor is váratott magára, A szerelem komédiája című, realista vonásokat mutató darabja ugyanis megbukott.

Nem sokkal korábban írt, A solhaugi ünnep című művének 1856-os sikere ellenben bizakodásra adott okot, ráadásul Ibsen – aki ez idő tájt a bergeni Norvég Színház igazgatója volt – Magdalene Thoresen irodalmi szalonjában megismerte Suzannát, egy lelkész lányát, akivel két évvel később össze is házasodott.

Kapcsolatuk idillikusan indult, Ibsen versben kért találkozót a lánytól, aki rögtön beleszeretett a drámaíróba. Bár a férfi írói törekvései miatt később eltávolodtak egymástól, Suzanna mindvégig támogatta férjét, később pedig ő maga is próbálkozott bekerülni az irodalmi körökbe, drámákat fordított norvégra.

1859-ben megszületett egyetlen közös gyermekük, Sigurd, aki amellett, hogy osztozott szülei irodalomszeretetében, a politikában is megtalálta a helyét. Ibsennek ekkor volt már egy törvénytelen fia, ugyanis 1846-ban viszonyt folytatott egy gazdag hajótulajdonos lányával, a nála 10 évvel idősebb Elsével, aki teherbe esett. Ibsen a városi végrehajtó levelére válaszolva ismerte el az apaságot, és 14 éves koráig fizette titokban Hans Jacob Henriksen után a gyerektartást. Bár a család igyekezett titkolni a törvénytelen gyerek kilétét, Sigurd tudott a féltestvéréről, aki kovácsként és hegedűkészítőként dolgozott.

A magánéleti botrányok és a részleges szakmai sikerek arra késztették Ibsent, hogy 1865-ben elhagyja hazáját, és annak reményében, hogy költészete új erőre kap, Rómába utazott. Itt írta meg első nagy drámáját a Brandot, amit egy évvel később, 1867-ben a Peer Gynt követett. Utóbbi főszereplőjét, Aaset, Suzannáról mintázta.

Kapcsolódó

Valóság és képzelet határán – 145 éve színpadon a Peer Gynt

A romantika és a korai modernizmus határán egyensúlyozó Peer Gynt Henrik Ibsen egyik legismertebb és legtöbbet játszott darabja. Bár a szerző a drámát már 1867-ben papírra vetette, bemutatójára egészen 1876. február 24-ig kellett várni.

A pozitív fogadtatáson felbuzdulva Ibsen 1873-ban megírta grandiózus, messianisztikus tízfelvonásos művét, A császár és a galileait.

A császár és a galileai után azonban Ibsen elszakadt a történelmi témáktól és saját korát vette górcső alá. Prózában írt realista darabjai – mint például a Nóra (Babaszoba) vagy a Kísértetek – megosztották a közvéleményt, és bár ismertséget szerzett, a szakmai és nézői visszhangok felbőszítették.

A Kísértetek fogadtatása után írta meg például az erősen önéletrajzi ihletésű darabját, A hazaárulót, majd kicsit lenyugodva az ellenpárját, A vadkacsát – utóbbiban valószínűleg Gregers karakterét mintázta magáról, gúnyolódva a figurán. Ez a kettősség aztán a későbbiekben is jellemezte drámaírói munkásságát.

Mivel művei az egyes alkotói korszakaiban élesen egy irányvonalat képviselnek, elterjedt róla, hogy darabjait egy-egy eszme nevében írta. A hamis pletykák terjesztői ráadásul közvetlen írói közegéből kerültek ki, William Butler Yeats mellett többen is hangot adtak nemtetszésüknek. William Archer és George Bernard Shaw például külön tanulmánykötetet szentelt a jelenségnek, de Henry Louis Mencken közgazdász is megjelentetett róla egy disszertációt.

– vallotta Ibsen, híres mondata pedig mottóvá vált a Nyugat-könyvekben. 1877-ből származó költeménye tökéletesen rávilágít a drámaíró érdeklődési körére: a figurák belső világára helyezte a hangsúlyt. A kor íróinak – így Ibsennek is – azonban több nehézséggel kellett szembenézniük, például azzal, hogy a természettudományokból átszivárgó, úgynevezett determinista elv alapjaiban határozta meg a társadalmi viszonyokat, eltávolítva egymástól az embereket, akik kezdték elveszíteni a hitüket a közvetlenül tapasztalható dolgokban. Ibsen ez utóbbival szembement: hirdette a közvetlen tapasztalás fontosságát, felfogása pedig évtizedekre meghatározta a drámairodalom alakulását. Magyarországon is rendkívül népszerű szerzőnek számít, olyannyira, hogy a mai napig ő a legtöbbet játszott külföldi szerzők egyike.

Népszerűsége saját korában a támadások hatására azonban látványosan csökkent. Még pályatársa, Bertolt Brecht is kritikával illette, és bár a Kis organonban közölt írásában nem fejtette ki, hogy valójában kiről is szól a bírálat, melyben azt veti a drámaíró szemére, hogy a néző idegeivel játszva éri el a kívánt hatást, mégis tudvalevő volt, hogy ki a címzett.

1900-ban szélütés érte, amiből 1906. május 23-án bekövetkezett haláláig nem épült fel.

Fejléckép: Henrik Ibsen (fotó: Universal History Archive/Universal Images/Getty Images Hungary