- A magyar színházi életben gyakori, hogy egy színész vagy rendező intézményvezető is. Sokan azonban azt mondják - nyugat-európai példákat hozva, ahol elkülönülnek a művészeti vezető és a menedzser igazgató feladatai -, hogy lehetetlen e kettős szerepkörnek teljes értékűen megfelelni. A Vígszínház igazgatójaként, rendezőként és színésznőként erről mi a véleményed, illetve hogyan változott az - ha változott - a pályázat beadása és az igazgatás gyakorlati tapasztalatainak megszerzése után?

- Természetesen a menedzser igazgató és a művész igazgató feladatai nálunk, Magyarországon is elkülönülnek, csak kicsit másképp nevezzük ezeket a szerepköröket. Szerencsésnek mondhatom magam, mert kiváló munkatársaim vannak ezeken a posztokon. A nyugat-európai példák nem különböznek a magyarországi gyakorlattól, hiszen nagyon kevés olyan rangos európai művészszínházat tudnánk felsorolni, amelynek ne jelentős művész, vagyis rendező illetve színész igazgatója lenne. Hagyományosan mindig kiváló, formátumos rendezők szerveztek társulatokat, alapítottak színházat, ahogy Peter Stein, Max Reinhardt, Sztanyiszlavszkij és Brecht, és jelenleg is találunk erre példákat: a Berliner Ensemble élén Claus Peymannt, a Schaubühne élén Thomas Ostermeiert vagy a londoni Nemzeti élén Nicholas Hytnert. De a prágai Nemzeti Színházat is egy kiváló rendező vezeti, Michal Dočekal, aki éppen nálunk rendez most. A vígszínházi hagyomány is megerősíti ezt a gyakorlatot: már első igazgatónk, Ditrói Mór is, aki legendás kolozsvári színészeivel megalapította a Vígszínház társulatát, maga is meghatározó színésze, rendezője volt a színháznak, ahogy később például Várkonyi Zoltán is.

Amióta igazgató vagyok, lényegesen kevesebbet játszom, de most két év után újra próbálok, egy gyönyörű főszerepet. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy különösen szerencsés helyzetben van egy színész-igazgató, hiszen közvetlenül jelen lehet a társulat életében, velük játszik, velük küzd, velük örül. Bár ezekben a hetekben napi 14-16 órát dolgozom, de elmondhatatlanul boldog vagyok, mert csodálatos csapatmunkában vehetek részt.

- A Vígszínház jelentős arculatváltáson ment keresztül, mióta igazgató vagy. Mi az, amit ez az új arculat sugallni szeretne? Milyenek a nézői visszajelzések, változott-e esetleg az összetétel? Kívülállóként azt gondolnám, a fiatal közönség számára nem jelentett meglepetést, vonzónak találták, közöttük egyértelműen sikert aratott, míg az idősebb törzsnézők nem biztos, hogy azonnal egyöntetűen elfogadták.

- A Vígszínház arculatát mi hozzuk létre, mi találjuk ki, az a csapat, akik nap mint nap együtt dolgozunk a színházban. Ez belőlünk születik, szoros összefüggésben azokkal a művészeti kérdésekkel, amik éppen foglalkoztatnak minket. Sok gesztusunk kezdetben erősnek vagy radikálisnak tűnhetett, de minden egymásra épül, és mindennek van előzménye, illetve folytatása. A kommunikációnkban mindig kiemelt szerepet szántunk annak a több évtizedes gazdag és erős hagyománynak, ami ezt a színházat olyan különlegessé teszi. Nem a semmiből teremtettünk valamit, hanem egy hagyományt folytattunk, aminek én nemcsak tanúja voltam, de alkotó részese is színészként illetve rendezőként is. A nézőszámaink azt bizonyítják, hogy nézőink továbbra is hűségesek ehhez a színházhoz, bérleteseink töretlenül ragaszkodnak hozzánk, és ezt a szeretetet, hűséget én személy szerint nagyon sokra becsülöm. Kétségtelen, hogy sok új, fiatal nézőnk van, ami igazán örvendetes.

- Az idei évadban kortárs magyar drámák ősbemutatói mellett egy-egy friss amerikai és izraeli művet is láthat a közönség. A magyar színházi, (dráma)irodalmi  és fordítói szakma szempontjából  ez fontos döntés. De az igazgató szempontjából - különösen egy ismeretlen mű nagyszínpadi bemutatója - nem rizikós-e, hiszen sokak szerint a közönség kizárólag a jól bevált, ismert repertoárcímeket részesíti előnyben, nem szeret zsákbamacskát venni?

- A műsortervezés során mindig odafigyelünk arra, hogy megtaláljuk egy-egy évad jellegzetességét, amitől más lesz, mint a korábbi évadok. És igen, az idei évadnak az egyik különlegessége, hogy számos új művet mutatunk be, sok ősbemutatót tartunk. Mindig keressük a jelentős, magas művészi színvonalat képviselő kortárs műveket, és idén abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy több nagyszerű új drámát találtunk. Büszke vagyok arra, hogy mi mutatjuk be két kiváló magyar drámaíró új darabját. Spiró György Príma környék című komédiáját (az interjú elkészülte után Spiró György Szép Ernő-jutalomban részesült a Príma környékért - a szerk.) és Hamvai Kornél Varró Dániellel és Darvas Benedekkel közösen írt zenés darabját, A zöld kilencest. Hasonló örömmel tölt el, hogy két csillogóan tehetséges és jelentős költő, író, műfordító Várady Szabolcs és Térey János fordít nekünk: Várady Szabolcs a Vénusz nercben magyar változatát készítette el, Térey János pedig a Jóembert keresünk és A hetvenkedő katona című darabokat fordította újra.

Természetesen minden olyan színházi döntés, amelyik új utakra lép, amelyik művészi előrelépést, fejlődést jelent a társulaton és a színházon belül, rejt magában némi kockázatot, de hiszek abban, hogy idén is olyan nagyszerű új műveket tűztünk műsorra, a Vénusz nercben-t és az Átutazókat, melyeket találkozni fognak a közönség ízlésével, szeretni fogják őket a nézőink.

Az elmúlt években több olyan kortárs külföldi művet is bemutattunk - Augusztus Oklahomában, Mikve, Billy világa, Punk Rock - melyek teljesen ismeretlenek voltak a közönség számára, mégis mindegyik hallatlan sikert aratott. A Punk Rock például egy hazánkban szinte ismeretlen angol szerző, ismeretlen darabja, amit egy csapat fiatal színész sikerre vitt, pedig nem szerepelnek sorozatokban, nem ismeri őket annyira a közönség. Nagyon fontos számomra, hogy ne csak sztárokkal, hanem fiatal tehetségekkel érjünk el szakmai és közönségsikereket. Hiszek abban, hogy ez a színház nemcsak a sztárjaira épít, hanem a jelen tehetségeire, a jövő nagy színészegyéniségeire.

- Bár ilyet nem szabad mondani, de látatlanban sikernek ígérkezik az az darab, amellyel a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról bemutatójának 40. évfordulóját ünneplitek. Ebben az új darabban Presser Gábor és Adamis Anna dalai szintén felcsendülnek, de a színpadon a Popfesztivál születésének körülményeit, kulturális kontextusát és keletkezésének hátterét mutatjátok be. Miért tartottad fontosnak, hogy ne csupán egy felújítást tűzzetek műsorra?

- A Popfesztivál a maga idejében sokkal több volt egy színházi sikernél. Az az előadás emblematikussá vált, egy ellentmondásos korban született, különös körülmények között, és a most készülő előadás elsősorban erről fog szólni. Vagyis az évforduló kapcsán nem egy sikert akarunk fölmelegíteni, hanem egy korszakról szeretnénk beszélni, a '70-es évek Magyarországáról, az akkori kultúrpolitikáról és színházi életről. Ma sokkal izgalmasabb erről gondolkodni, mint az eredeti Déry Tibor-kisregény történetét újra elmesélni.

- Jelenleg a Jóembert keresünk című Brecht-darabot próbálod, ami nem olyan régen A szecsuáni jóember címen szerepelt a Vígszínház repertoárján. Mi indokolta, hogy ilyen rövid idő után ismét elővegyétek, új fordítás és új előadás készüljön belőle?

- Több mint tíz évvel ezelőtt mutattuk be a Szecsuáni jóembert Zsótér Sándor rendezésében. Rendkívül erős és jó előadás volt, de azóta nagyot fordult a világ, és a körülöttünk zajló események, a felszínre törő gazdasági és társadalmi problémák annyira aktuálissá tették Brecht darabját, hogy úgy éreztük, fontos lenne újra eljátszani. Kevés olyan klasszikus remekmű van, ami ennyire élesen és pontosan beszélne arról, ami most körülvesz bennünket. Mivel a darab egyetlen létező fordítása több mint ötven évvel ezelőtt készült, és bár Nemes Nagy Ágnes kiváló munkát végzett, mégis távolinak, itt-ott túlhaladottnak éreztük a szöveget, ezért szükségesnek tartottuk az új fordítást.

- Az előadás ajánlójában azt írjátok, "a jóságról és a kitartásról szóló fantasztikus mese". A fantasztikus ebben az esetben minek a szinonimája? Sen Téhez vagy Sui Tához nehezebb megtalálnod a kulcsot?

- Brecht története fantasztikus abban az értelemben, hogy egyszerre gyönyörű, utópisztikus, irreális és megrendítő. Sen Te és Sui Ta nem két szerep, hanem egy szerep, és éppen azért különleges, mert ugyanaz a figura két alakban jelenik meg. Vagyis ha megtalálom a kulcsot Sen Téhez, akkor az már Sui Tához is elvezet.

- A Kolozsvári Állami Magyar Színházzal évek óta kölcsönös a kapcsolat, újkeletű viszont a szentpétervári Vera Komisszarzsevszkaja Színházzal, illetve - bár ott rendeztél - a prágai Cseh Nemzeti Színházzal. Miért épp velük indult el az együttműködés? Mi az, ami a cseh és az orosz színházkultúrában más a magyarhoz képest, és azt gondolod, frissítően hathat a Vígszínház társulatára?

- A Vígszínház mindig is erős, szerteágazó nemzetközi kapcsolatokat ápolt. Ez a színház már az alapításától kezdve nyitottan figyelte a haladó európai színházi irányzatokat, és igyekezett bekapcsolódni a nemzetközi színházi vérkeringésbe. Szép példa erre, hogy Max Reinhardt társulata a múlt század elején háromszor is vendégszerepelt a Vígben.

A prágai Cseh Nemzeti Színházzal való együttműködésünk korántsem újkeletű. Ez egy több évtizedes kapcsolat, sok-sok vendégjátékkal, közös munkával, sikeres együttműködéssel. Michal Dočekal a prágai nemzeti igazgatója a nagysikerű Mikve után már másodszor rendez nálunk, és most is kiváló cseh alkotótársakat hozott magával. De régi és erős barátságot ápolunk például a Szlovák Nemzeti Színházzal, a pozsonyi Astorka Színházzal, a dublini Abbey-vel és a Tel-Avivi Cameri színházzal is. Ez utóbbival éppen most állapodtunk meg abban, hogy 2013 tavaszán vendégül látjuk egy előadásukat, ők pedig fogadják a Vígszínház előadását.

Azt gondolom, nekünk, művészeknek az alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges a nyitottság, ezért minden találkozás eleve inspiráló, minden kapcsolat megtermékenyítő. Számunkra minden egyes vendégjáték tanulási lehetőség, akkor is, ha mi megyünk és akkor is, ha hozzánk jönnek.

- Bár a kínai színházi hagyomány és kultúra gyökeresen más, mint az európai, mégis a kínai színház számtalanszor megtermékenyítette már az európai színházat. Erre az egyik legnagyszerűbb példa éppen az a darab, amin most dolgozunk, a Jóembert keresünk és persze maga Brecht is, aki egy kínai színész játékát látva kezdte el kidolgozni az elidegenítés színházi módszerét. A Kínai Nemzeti Nagyszínház igazgatóját és munkatársait lenyűgözte a színház gazdag repertoárja, de a meghívást és a vendégjátékot illetően természetesen épp a készülő Brecht-előadás érdekelte őket a legjobban. Bízunk abban, hogy hamarosan megvalósul az utazás, és mi is vendégül láthatunk egy nagyszerű pekingi előadást.