Fándly Csaba Az öngyilkosról: „Minden fennálló rendszerrel kritikus tud lenni ez a mű”

Mi érdekel téged Podszekalnyikov karakterében?

A benne munkáló feszültség. Tulajdonképpen egy válságba csöppen bele a néző, aki az én karakteremet figyeli. Egy élethelyzetből adódóan ez az ember egyszerűen nem tud megoldást találni a problémáira, mert ezek a problémák nem tőle függnek. Ő készen áll bármilyen megoldásra, amit a társadalom nyújtani tud számára, de úgy érzi – és ez valós is –, hogy nem kap semmiféle kapaszkodót. Próbálkozik, de Podszekalnyikov nem az az ember, aki furfanggal, leleményességgel vagy életképességgel ki tud mászni a saját problémáiból. Neki, mint az átlagemberek többségének szüksége van fizetésre ahhoz, hogy megéljen. Mivel azonban kirúgták az állásából, anyagi problémái vannak, és a felesége fizetéséből élnek hárman, az általa addig szeretett világ megszűnt. Egzisztenciális és anyagi válságban van, és megkérdőjelezi saját létének jogosságát is. Felmerül benne az öngyilkosság gondolata, és meglepetésére ez felkelti a körülötte élők érdeklődését is.

Hirtelen közüggyé válik az öngyilkossága.

Egyrészt fantasztikus érzéssel tölti el ez a fajta kiválasztottság, hogy hirtelen kíváncsiak lesznek rá az emberek, másrészt retteg a halál gondolatától. Ez az óriási belső feszültség, ami a két ellenpólus között van, az egész előadás alatt átszövi Podszekalnyikov karakterét.

Milyen Ilja Bocsarnikovsszal újra együtt dolgozni? Ez már a harmadik közös munkátok.

Először a Meggyeskertben, aztán a Sirályban rendezett. Nagyon vártam, hogy újra együtt dolgozhassunk. Ilja egyszerű, tiszta formákban gondolkodik, és a gondolatait is ugyanilyen sallangmentesen igyekszik megfogalmazni. Nincsenek fölösleges díszítések vagy elterelő elemek, amelyek elfednék a lényeget. Úgy érzem, ez egy rendkívül szép, letisztult előadás lesz.

Jelenet Az öngyilkosból (Fotó/Forrás: Memlaur Imre / Csiky Gergely Színház)

Másképp nyúl egy orosz rendező egy orosz szerző művéhez?

Úgy gondolom, igen. Iljának van egy sajátos formanyelve, amivel egy írott darabhoz nyúl. Ez az alkotói szemlélet erősen az orosz színházi hagyományból táplálkozik, és egészen másfajta energiát kíván a színészektől, mint amit például egy itthoni rendezői megközelítés igényelne. Míg egy magyar rendező gyakran arra törekszik, hogy az előadás bizonyos pontokon megnyugodjon, majd ebből építkezve jusson el újra egy feszültséggel teli csúcspontig, addig Ilja szinte folyamatosan fenntartja ezt az intenzitást. Úgy vettem észre, hogy ez a fajta állandó izzás, ez a permanens feszültségre törekvés szinte elvárás az orosz rendezői gondolkodásban.

Ebben az állandó izzásban feszegeted a színészi határaidat?

Ó, de mennyire! Ezt már Ilja korábbi rendezései során is megtapasztaltam: ő folyamatosan feszegeti a határokat. Mellette nem lehet kényelmesen hátradőlni egy próbafolyamatban. Mindig óriási energiákat kell megmozgatni, és nyilván az ember közben átlépi a saját határait.

Sőt, igazából abban bízom, hogy ezek a határok el is tűnnek!

Mert ebben az állapotban már nem az foglalkoztat, hogy éppen átlépek-e egy határt, hanem az, hogy milyen széles tartományban tudom megmutatni a karakter gondolatait és belső működését. Olyan ritka, szélsőséges gondolatok is felszínre kerülnek ilyenkor, amelyek talán csak ilyen intenzív helyzetekben születhetnek meg. Ezeknek az árnyalatoknak a megtalálása elég komplex kihívás.

Jelenet Az öngyilkosból (Fotó/Forrás: Memlaur Imre / Csiky Gergely Színház)

És miből tudsz töltekezni? Honnan tudod ezeket az árnyalatokat megtalálni egy ilyen nehéz témában, mint az öngyilkosság?

Nyilván olvastam egy-két tanulmányt az öngyilkosságok pszichológiájáról, hogy mik zajlanak le azokban az emberekben, akik eljutnak a szakadék szélére. Sajnos volt egy barátom, aki önkezével vetett véget az életének. Az ő mozzanatait is vissza tudom ilyenkor idézni. És maga a próbafolyamat során is, az ember ahogy járatja a gondolatait a szövegen, előjönnek olyan dolgok, amiken keresztül belelát a néző ebbe az óriási feszültségbe, aminek csak egyféle „megoldása” lehet: a vég.

Miközben a nézők sokszor jót nevetnek, hiszen ez a mindjárt százéves dráma elképesztően vicces is.

Az előadás alapszituációja hordozza az abszurd humort, de én végig a főszereplő válságában létezem. Nekem tulajdonképpen nem kell a humoros oldalamat megmutatnom, csak élnem kell ezekben a szituációkban. Például amikor váratlanul nekem kell aláírnom a saját halotti koszorúimnak az átvételét, az egy elképesztően abszurd helyzet. Nekem ebben csak létezni kell – és működik.

1988-ban mutatta be először a Csiky Gergely Színház Az öngyilkost Ascher Tamás rendezésében. Koltai Róbert játszotta akkor Podszekalnyikovot. Úgy tudom, a Csiky 70 – végtelen történetek rendezvénysorozat keretében nemrég itt járt Koltai Róbert is, volt alkalmad esetleg beszélgetni az anyagról?

Igen, váltottunk pár szót, kérdeztem arról, hogy mi fogta meg ebben a karakterben. Annyit mondott, hogy egy nagyon jó próbafolyamatra emlékszik vissza, és hogy „majd meglátod, hogy a közönség fogja megadni ennek az előadásnak a varázsát. Mert amikor megjelennek a nézők, akkor az hirtelen szárnyakat ad a darabnak.” Úgyhogy már nagyon várom, hogy ez megtörténjen. De bevallom, nem akartam a Koltai Róbert által kijelölt ösvényen járni, úgyhogy direkt nem néztem meg a ’88-as előadás felvételét, inkább igyekeztünk kialakítani egy saját víziót.

Erdman nem láthatta a saját előadását színpadon, mert betiltották a Szovjetúnióban. Elég erőteljes rendszer- és társadalomkritikát fogalmazott meg benne.

Tulajdonképpen mindegyik fennálló rendszerrel kritikus tud lenni ez a mű. Ettől is örök érvényű. Hiszen ez nem egy politikai rendszerkritika, amit ez az előadás hordoz magában, hanem az örök kritika a vezetés és a vezetett között. Erdman darabját egy nagyon meghatározott társadalmi-politikai rendszer hívta életre. Abban a közegben az egzisztenciális válság szinte mindennapos tapasztalat volt azok számára, akik egyáltalán megengedhették maguknak, hogy ilyen kérdéseken gondolkodjanak. Ez a feszültség folyamatosan ott lappangott az emberekben. Az a rendszer, amelyben a mű megszületett, jóval elnyomóbb volt, mint amit ma el tudunk képzelni. Az embereknek szükségük volt valamire, ami képes jelezni a hatalom felé, hogy nem érzik jól magukat, hogy valami nincs rendben „odalent”. Ebben a helyzetben válik különösen jelentőssé a halál, illetve az öngyilkosság motívuma: ez az a végső gesztus, amelyre mindenki kénytelen odafigyelni, hiszen az ember a saját életét áldozza fel egy ügy vagy eszme oltárán. Ha pedig egy ilyen tett üzenete eljut legalább egy szinttel feljebb a rendszerben — még ha nem is a legfelsőbb körökig —, az már önmagában reményt jelenthet azoknak, akik lent rekedtek.

Nemrég nagy sikerrel mutattátok be a Rumini Tükör-szigeten című musicalt. Sokadik rendezésed ez. Hogy látod magad rendezőként? Azt is kérdezhetném: milyen Fándly Csaba rendezői formanyelve?

Nem tartom magam rendezőnek, inkább kísérletezőnek. A látásmódomat erősen meghatározza az írott szöveg. Azt figyeltem meg, hogy azok a rendezők, akik egy sajátos szemüvegen keresztül nézik a világot, ezt a nézőkre is ráadják: a darabot a saját látásmódjukhoz formálják, hogy az ő világuk jelenjen meg a színpadon.

Én viszont annyira tisztelem magát a művet, hogy inkább együtt haladok vele.

Azt keresem, mi az, ami benne igazán életre tud kelni. Talán ezért érzem úgy, hogy számomra a rendezés folyamatos kísérletezés.

Jelenet a Ruminiből (Fotó/Forrás: Memlaur Imre / Csiky Gergely Színház)

A Rumini szereplői majdnem mind a tanítványaid. Fontos a tanítás neked?

Azzá vált. Amikor felkértek, hogy tanítsak a Rippl-Rónai Művészeti Intézetben, akkor még nem gondoltam, hogy fontos lesz, abba is afféle kísérletként vágtam bele. Négy éve már ennek, és azóta egyre fontosabbá vált az életemben. Szeretném jól csinálni. A Rumini egy igazán friss, lendületes előadás lett. Bevallom, tudatosan építettem arra az energiára, ami a csapatban eleve megvolt.

Tudtam, hogy egy kivételes közösségről van szó, és ezt szerettem volna a színpadon is megmutatni.

Mindannyian tehetséges, jól képzett, remekül éneklő fiatalok, és az osztályuk szellemisége nagyon hasonlít ahhoz a közösséghez, amilyen a darabban a Szélkirálynő legénysége. Tulajdonképpen csak át kellett emelni ezt a közös energiát a színpadra – és ez nagyszerűen működött.

A 2026/27-es rendezésed a Fekete lyuk című drogprevenciós előadás lesz.

Ebben a darabban a Somogy Megyei Rendőr-főkapitányság együttműködésével szeretnénk a fiatalok számára érzékeltetni az addikció világának árnyoldalait és lehetséges pozitív kivezető útjait is. Az előadás előbemutatójára egy konferencia keretében kerül sor június 26-án a Csiky Gergely Színházban. Nem először fordulunk a fiatal közönség felé hasonló céllal: több mint tíz évvel ezelőtt mutattuk be például a 111 című darabot Tóth Géza rendezésében. Fontos számunkra, hogy megszólítsuk a kamaszokat, ezért azóta általában – és jelenleg is – repertoáron tartunk olyan előadásokat, amelyek közvetlenül az ő problémáikra reflektálnak. A Fekete lyuk, amelyet Gombos Péter írt, olyan kérdéseket vet fel, mint hogy meddig lehet elmenni, el kell-e kezdeni, bele lehet-e sodródni úgy, hogy már nincs megállás, és mi történik akkor, ha valaki elveszíti az irányítást.

Jelenet a Művészetből (Fotó/Forrás: Memlaur Imre / Csiky Gergely Színház)

Szintén nemrég mutattátok be és nagy sikerrel fut a Csiky Gergely Színházban a Művészet című szatíra. Amolyan jutalomjátéknak tudom elképzelni ezt az előadást.

Kalmár Tamás és Nyári Oszkár kollégáimmal hárman játsszuk, és valóban nagyon szeretjük! Hármunk barátsága kerül veszélybe egy festmény hatására, amiről mind-mind mást gondolunk, és ennek hangot is adunk. A francia írónő, Yasmina Reza egyrészt nagyon mélyen belelát az emberi lélekbe, másrészt pontosan megmutatja, hogyan viselkedik az ember olyanok társaságában, akikkel jól érzi magát. Mit hallgat el? Mit mond ki? Mik ezeknek a hallgatásoknak és a kimondásoknak a következményei? Örök érvényű igazságok hangzanak el barátságról, életről.

Életed legfontosabb szerepére készülsz: pároddal, Török Saca színésznővel hamarosan gyermeketek születik.

Akit nagyon várunk! Különösen érdekes időszak ez most számomra. Az elmúlt öt hétben, a próbafolyamat alatt nagyon

sokat kellett gondolkoznom a halálról, és közben meg itt van egy születendő gyermek, egy új élet.

Úgy is mondhatnám: az egyik órában még örülök az élet sarjadzásának, egy órával később meg már azon tűnődőm, miért és hogyan lehet lenyesni a saját életemet. Nagyon szép így komplexitásában átszűrni magamon az életet.