Színház

Fehér maszk, fekete napszemüveg

2014.11.14. 07:00
Ajánlom
Robert Wilson 1914-e után pár héttel ismét látványszínházat és ismét bábokat láthattunk, ezúttal a Nemzeti Színházban és Viktor Rizsakov rendezésében. Az Éjjeli menedékhely esetében azonban a látvány és a rendezői koncepció maga alá gyűri a színházat. KRITIKA

Fekete-fehér, fent-lent. Fehér, kényszerzubbonyra emlékeztető ruhába öltözött, arcukon fehér maszkot viselő színészek fehér székeken, a rézsútosra billentett színpad tetején - ember nagyságú, fekete bábok az egyébként üres színpad alján. Ezzel a nagyon karakteres képpel indul az előadás, még azelőtt, hogy ténylegesen megkezdődne, hiszen már a nézőtérre belépve ez a látvány fogad bennünket, és a kezdés után is kitartják még egy-két percig. Nézzük egymást a színészekkel. A fekete-fehértől vagy annak árnyalataitól élesen elütő első szín majd jó egy óra múlva tűnik fel a színpadon, egy piros virág képében, és ekkor jön el az a pillanat is, amikor a színészek néhány percre kilépnek a stilizált játékmódból, és még némi humor is megcsillan.

Egészen addig a hol elhagyott, hol magukkal cipelt-vonszolt bábok, a székekkel való játék, a megkoreografáltságot kifejezetten hangsúlyozó mozgások, az idő nagyobb részében pedig a nézőtér felé forduló mozdulatlanság határozza meg az előadást. A színészek nem egymáshoz, hanem egymás mellett beszélnek, de még inkább kibeszélnek hozzánk. Mindehhez a hátsó, hatalmas vászonra kivetített képek járulnak. Az előadás első részében például egy folyamatosan növekvő, majd folyamatosan eltűnő fa, amelynek párja a toll- vagy hópihés fehér padlón rajzolódik ki.

A látvány (Vlagyimir Guszev munkája) sokszor festménybe illően pazar, és akkor még nem is beszéltünk az utolsó harmad tengerparti üdülőt idéző helyszínéről, a fehér mellé társuló homoksárgáról, a kivetített kékekről. A színészek arcát itt már nem fehér maszk, hanem fekete napszemüveg takarja. És eljön az a pillanat is, amikor leveszik a napszemüveget, és vele együtt levetik a stilizált beszédmódot is. Van, akit csak ekkor lehet felismerni, annyira eltűnik az álarcok és a - rendezői koncepcióból következő - egyenjátékmód mögött. Beszédes az is, hogy a saját múltjukat, hibáikat vagy másik énjüket folyamatosan magukkal cipelő szereplőket a mindezt megszemélyesíteni hivatott bábok sokszor ténylegesen is kitakarják. De azért vannak, akik így is határozott kontúrt adnak a karakterüknek: mint például Szűcs Nelli (Vaszilisza) vagy Kristán Attila (Színész).

Törőcsik Mari - Lukát alakítva - mintha egy másik bolygóról érkezne ebbe a szerepekbe dermedt egyenvilágba. Festetlen arccal, az egyszerű és igaz gesztusok erejével szembesíti a körülötte lévőket a saját életükkel, anélkül, hogy bárkire is rá akarná erőltetni a saját igazát.  A kontraszt nagy és beszédes, de ez a kontraszt amennyire előnye, éppen annyira hátránya is az előadásnak, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a többiek által követett, nézők felé orientált, sokszor statikus és stilizált játékmód egy idő után el-elengedi a nézők figyelmét, és a szereplők közötti viszonyok felfejtését sem könnyíti meg. Szemben Törőcsik Mari Lukájának a figyelmet magához bilincselő és el nem engedő, intenzív jelenlétével.

A formai megoldásokon és a színészvezetés kérdésein túl a legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy mit kezd az előadás Gorkij művével, hogyan tudja eljuttatni hozzánk ezt az 1902-ben íródott darabot?  (A szöveget egyébként Kozma András újrafordította, a mához simította, és a négy felvonást egyetlen egybe húzták, sűrítették.) Hogy Gorkij drámái mennyire húsba vágóak lehetnek nekünk, azt a Katona József Színházban néhány év alatt bemutatott három előadás (Barbárok, Kispolgárok, Fényevők) is bizonyítja. A lecsúszott, perifériára szorult életek, lézengő, kilátástalanul létező munkások, értelmiségiek, művészek világa itt és most jelen idő, és erről az előadás nem mond semmit. Viktor Rizsakov célja nyilvánvalóan nem ez volt, nem a közeli tapasztalatokkal, hanem az általános, emberi lelki szegénységgel kívánt szembesíteni - ahogyan ez a Nemzeti Színház lapjának adott interjújában is olvasható. De hiába az előadás több pontján a szemünkbe világító reflektor, a hozzánk beszélő színészek, a vászonra kivetített üres színpad, ez a szembesítés túl elvont és túl általános marad. Mert ha nem tudunk legalább egy szereplővel azonosulni, ha nem látjuk ebben az éjjeli menedékhelyben a saját szűkebb világunkat, akkor nagyon nehéz a (színlap által megjelölt) „zsákutcába került emberiség" általános képéhez kapcsolódni.

Az előadás a darab Szatyinhoz (Trill Zsolt) fűződő, szállóigévé vált zárlatával ("Eh... elrontotta a nótát... Ez a bolond!") nem fejeződik be, Rizsakov nem elégszik meg a zsákutca-vízió látványos felmutatásával, nem hagyja végleg elrontani a nótát, a színészek új dalba kezdenek, és - ha jól sikerült kivenni a szövegből - a napról énekelnek. Mindezt úgy, mintha egy, már lezárt előadás végén adnának ráadásszámot, félkörívben újra összeállva a színpadon. Szépen énekelnek egy szép előadás végén, egy szép gondolat jegyében - mi pedig nézzük és hallgatjuk, de nem tudunk bekapcsolódni.

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

10 érdekesség a ma 75 éves Marton Éváról

Június 18-án ünnepli hetvenötödik születésnapját Marton Éva Kossuth-díjas operaénekes, a Magyar Szent István-rend birtokosa, a Corvin-lánc kitüntetettje, a nemzet művésze.
Zenés színház

Spontán, közös énekléssel zárult a miskolci operafesztivál

Dupla gálakoncerttel, utcabállal, remek hangulatban ért véget tegnap este a 18. Bartók Plusz. A friss Kossuth-díjas Sümegi Eszter még meg is énekeltette a Miskolci Nemzeti Színház közönségét.
Vizuál

Makulátlan pálya - a színész, akinek minden filmjét Oscarra jelölték

Marlon Brando? Daniel Day-Lewis? Esetleg Jack Nicholson? Valószínűleg ők ugranak be először, ha minden idők legjobb színészére gondolunk. Pedig a legtökéletesebb filmográfiája valószínűleg John Cazale-nak volt - ehhez azonban sajnos korai halála is hozzájárult.
Vizuál

Száz év magyar plakátjai a Magyar Nemzeti Múzeumban

Sör és vetőmag plakátok, színházi és politikai hirdetések is megtalálhatóak a Tolongó idők című időszaki kiállításon.
Klasszikus

Ha kottát nyomtatsz egy pólóra, legalább csináld jól

Valami nagyon nem a kotta szerint alakult az Amazonon.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Színház kritika

Kapitalista rémuralom és forróvérű balkáni ösztönvilág

Átalakult a TESZT (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó) válogatási rendszere, ennek következtében talán „közönségbarátabb” lett a programja. De szellemiségéből, merészségéből, izgalmasságából mit sem veszített.
Színház szeged

Izgalmas színházi merítéssel és workshoppal vár augusztusban a THEALTER

Az idén 28. alkalommal jelentkező szegedi fesztivál a független színházak egyik legfontosabb hazai fóruma, amely a hazai és határon túli előadások mellett kritikusműhellyel is várja a színházkedvelőket augusztus 3-11. között.
Színház interjú

„Egyszerre szívbemarkoló és komikus” – Interjú Horváth Csabával

Izgalmas és sűrű időszakot jelent a nyár a Forte Társulat számára: május végén mutatták be Az öngyilkos című fekete komédiát a Szkénében, majd fesztiválszereplés fesztiválszereplést ér. A társulat vezetőjével, Horváth Csaba rendező-koreográfussal beszélgettünk.
Színház óbudai társaskör

Óbudai Nyár az Óbudai Társaskör kertjében

Az elmúlt évek hagyományait folytatva idén nyáron is várja közönségét az Óbudai Nyár keretében az Óbudai Társaskör kertje.
Színház interjú

„Nevetsz, de közben akár sírhatnál is” – Interjú Vida Péterrel

Június 22-én, Az Anyám, a nyolcadik kerület! című előadással nyitja meg színházi idényét a Kultkikötő, ami egyben a darab ősbemutatója lesz. A „monoKRÓM KÁDdráma” főszerepét Vida Péter alakítja.