Kecskeméten játszott jövőbeni kollégád, Fila Balázs. Láttad színpadon?
Szerintem Balázs pont akkor volt ott színpadon, amikor én már eljöttem. Szóval nem. Vagy nem rémlik. (nevet)
A bérletes korszak volt az, ami meghozta a színészet iránti érdeklődésedet?
Az igazság az, hogy sokkal hamarabbra vissza tudnék menni. Gyerekként kezdtem el érezni, hogy a színház megmozgat mint előadóművészet, és vonz a színpad. Először zeneiskolába jártam Kecskeméten, a Kodályba.
Milyen hangszeren tanultál?
Először furulyán, trombitán aztán tenorkürtön… ha a kezem ügyébe akadna, akkor tudnék rajtuk játszani, de mivel nincs saját hangszerem, ezért kopott a tudásom. De
nagyon sokat zenélek, és nagyon szeretek olyan hangszereken játszani, amiket magamtól tanultam meg.
Gitár, zongora, cajon vagy épp tangóharmonika.
Ha ilyen zenecentrikus vagy, akkor hogyhogy nem muzsikus lettél?
Jó kérdés! (nevet) Sokat gondolkoztam már, hogy ilyen szempontból jó utat választottam-e. Lehettem volna zenész, de úgy éreztem, hogy nekem nem való a szabályszerű zenélés. Inkább fogalmazni szeretek a muzsikával.
Az menő dolog lehet szerinted, ha ötvenévesen felállsz és alapítasz egy zenekart? Vagy megfutamodás?
Abszolút menő dolog (nevet) Nagyon hiszek abban, hogy nem kell valamit egy életen át csinálni. Ha azt érzi az ember, hogy váltani kell, akkor váltani kell.
Gyerekként érdekelt a színpad, de, ugye, a színészen kívül van az ügyelő, világosító, hangosító súgó…
Nyilván, gyerekként ebbe nem látsz bele. Fogalmam sem volt arról, hogy mi a színészet. Azon túl, hogy néztem a szappanoperákat és a Lúdas Matyit. Meg is lepődtem, amikor komolyabban kezdtem el ezzel foglalkozni.
Melyik része volt a meglepő?
Érdekes, mert játszottam már gimiben. Volt egy félprofi stúdió a városban, az iskolában pedig egy színjátszó szakkör. Tökre élveztem, játszottam nagy szerepeket, és amikor felkerültem a Pesti Magyar Színiakadémiára, akkor egyszer csak rácsodálkoztam, hogy Jézus Mária, mennyire le vagyok maradva! Teljesen mást gondoltam. Valamit már elkezdtem érezni, hogy mit jelent a színpadi jelenlét, de hogy az egész egy előadás, egy játék, kicsit egy mímelt dolog… valahogy a kettő között voltam. Emiatt pofára estem, amikor azt láttam, hogy teljes természetességgel hogyan vannak jelen az emberek a környezetemben a színpadon. Azt éreztem, hogy még nagyon sokat kell tanulnom.
Hiszel abban, hogy ez egy életen át tanulandó szakma?
Persze. Máshogy nem lehet, szerintem.
Az Akadémián ki volt az, aki a legmélyebb vagy legdominánsabb nyomot hagyta benned? Hogy azzá a színésszé válj, aki vagy.
Amikor felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, ott már lezajlott egy nagyon fontos folyamat. Elkezdtem érezni és megismerni, hogy ez a világ milyen, mit jelent színpadon lenni. Ennek az iskolának az volt az erőssége, hogy nagyon sokszor játszhattunk színpadon. Másodévben – ha jól emlékszem – tizenkét futó előadás, ebből sok pici szerep volt, de nagyobbak is jutottak azért. Nagyon sok színpadi alázatot tanultam itt és az életre vonatkozóan is.
Sosem gondoltad, hogy inkább hazafutnál?
Nem mondom, hogy egyszer sem jutott eszembe, de világéletemben olyan típusú voltam, aki nem hagyja abba, amit elkezdett. Legalábbis, amit akarok, azt semmiképpen sem.
Makacs vagy kitartó vagy?
Szerintem inkább kitartó. Makacs is egyben, de ezt inkább az emberi kapcsolatoknál érzem, néha negatívan is. De segít is abban, hogy végig vigyem a dolgokat. Az Akadémián tudtam, hogy egyrészt nagyon sokat kell még tanulnom, másrészt Pál Andris, aki az osztályvezetőm volt, elég könyörtelenül megkívánta azt, amit megkívánt, hajtani kellett. Van egy elképzelése a színházról. Nemcsak a szakmát, hanem a lelkét is megmutatta. Így el is várta, hogy mi is megtegyük ugyanezt. Az egész társulattól, az osztályomtól is sokat tanultam, de
Pál Andris volt, aki leginkább a legmélyebb „nyomot” hagyta rajtam.
Azt érzem, hogy nagyon sokban hozzájárult, ahhoz, hogy értsem a színházat, és lássam, hogy ez miről szól. Utána szerintem ez is sokat segített, hogy felvegyenek a Színműre. Bár van egy alkatom is, és szerintem tehetséges vagyok – nehéz kimondani, de így gondolom. Láttak bennem valamit… Amit „Ő” át tudott formálni, és ez biztosan sokat segített. Aztán az egyetemen még több csapból folyt a tudás, és minél többet próbáltam magamba szívni. Novák Eszter és Selmeczi György voltak az osztályvezetőim. A párhuzamos osztálynak pedig Ascher Tamás volt, szóval vele is rengeteget dolgoztunk. Alapvetően, egész életemben meghatározzák azt a képet, ami bennem kialakult, hogy mi az, hogy „stílus” vagy hogyan lehet értelmezni…
Mit változtatott azon a kisfiún, aki elhatározta, hogy színész lesz, az a folyamat, amin itt Pesten átmentél? Vagy a közeg?
Rengeteget.
Jó vagy rossz értelemben?
Szerintem, nincs fejlődés változás nélkül. Szóval, egyértelműen jónak mondanám. Néha persze fájdalmas.
Anyukád is így gondolja? Nem mondja azt, ha hazamész, hogy „Jaj kisfiam, ez most nagyon pesties volt?”
Őt kellene megkérdezni. Biztos, hogy összeszedtem egy-két olyan káros magatartást, ami mondjuk lehet, nem tetszik neki. Alapból
azt látom, hogy tök büszkék, szeretik azt az embert, akivé váltam.
Van tesód?
Három. Van egy húgom, egy bátyám és egy nővérem.
Akkor a húgod a család kedvence?
Érdekes, de nem. Nálunk ilyen nincs. A nővérem pszichológus, a bátyám riporter és műsorvezető, húgom szintén újságíró, illetve annak tanul, és valamilyen ilyen irányban akar elhelyezkedni. Mindannyian mentünk a szívünk után, és mi ilyen küldetésesek vagyunk, érezzük azt, hogy valamit le kell tennünk az asztalra, jó értelemben. Valami nyomot szeretnénk hagyni a világban.
Hogy Gábor milyen nyomot hagyna a világban, az az interjú második részében kiderül.
Fejléckép: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház
Támogatott tartalom.
hírlevél
