Fidelio Est: Mi volt az első gondolata, amikor tavaly meglátta a próbatáblát?
Kulka János: Azt hiszem, megijedtem. Az ember általában megijed az ismeretlentől. A darabot egyáltalán nem ismertem, Racine életművét se nagyon. Persze nagyjából tudtam, hogy mikől írt és hogyan, hiszen a főiskolán foglalkoztunk vele. Annak viszont nagyon örültem, hogy egy igazi klasszikust tűz műsorra a színház. Ritka dolog és nagy öröm ilyen szöveggel találkozni.
FE: Utánaolvasott annak, hogy mi ez?
KJ: Egyáltalán nem. Tudom, ez csalódás! Biztos mindenki azt hiszi, hogy utánaolvasós, rákészülős színész vagyok... Talán butaság, de az ösztöneimre, a megérzéseimre hagyatkozom, és kihagyom a szerephez való hozzátanulást, hozzáolvasást. Jobb tiszta lappal indulni, és nem viszonyítani semmihez. Bár, ez most picit kivétel, mert összehozott a sors egy nagyon kedves rabbival, Verő Tamással, aki segített mindenféle rituális kérdésekben eligazodni. Nehéz dolog, mert nyilván színpadon nem leképezhető egy igazi szertartás, így muszáj volt köztes utat találni, ami nem sért senkit, és mégis visszaadja színházilag, hogy ez egy zárt közösség, ami saját törvényei és szabályai szerint él.
FE: Elolvastam a darabot, igaz, még a régi fordításban. Hát, nem egy elsőre megérthető, könnyed, esti olvasmány!
KJ: Én is ettől féltem. Hogy nem fogom érteni. A címszerepet játszó Molnár Piroskát kérdezgettem óvatosan, hogy ő olvasta-e... Aztán Szálinger Balázs elkészült ezzel a fantasztikus fordítással, úgyhogy nagy élmény volt az olvasópróba, az első találkozás a szöveggel. Persze nem értettünk egyből mindent, de olyan szépen zenélnek ezek az alexandrinusok, olyan világosan megjelenik egy-egy kép, hogy megnyugodtam. A legnehezebb az, hogy úgy kell kezelnünk a szöveget, mintha a saját mondataink lennének. A mai nap meg pláne nem volt egyszerű: először próbáltunk díszletben, úgyhogy hirtelen minden nagyon „zavaró" lett. Az ember ilyenkor úgy érzi, elveszik a munkáját. Valamit csinált egy próbateremben, valami megszületett, és akkor most rárakják a piros díszletet, a fémet, a zenét, a ruhát... Na jó, de hol vagyok én? Amúgy is nehezen lépek túl azon, amikor egy próbateremből átmegyünk a színpadra. Soha nem olyan, mint amilyennek elképzelem, újra meg kell találni egy közegben a helyem.
FE: Közeli figura ez a főpap?
KJ: Eléggé. Egyszer csak megszólalt bennem. Mintha apám beszélne belőlem. Olyan egyszerűen jön minden: ahogy hozzáérek a fiamhoz, ahogy Dorottyával állunk és aggódunk a gyerekért... De az összes szerep csodálatos! Igazán nagy személyiségek, egyéniségek, óriási szívvel, ésszel és elhivatottsággal. Valódi hősök. Ami talán egy picit messze áll tőlem, az az erőszakossága, vagyis inkább kérlelhetetlensége. Engem sokkal könnyebb meggyőzni, nem vagyok ilyen alkat, nem vagyok fanatikus. A foglalkozásomban igen - hiszek a színházban, a színészetben, a színház szerepében -, de az élet dolgaiban nem. Nekem ez a lánglelkűség egy kicsit furcsa.
FE: Április 16-án a Thália Színházban újra játsszák a Csákányi-Kulka-estet. Közben erre is készül?
KJ: Nem, még Eszternek is van egy nehéz bemutatója március végén, A hét asszonya, Parti Nagy Lajos szövegeiből. Abban maradtunk, hogy kivárjuk mindkettőnk premierjét. De ez a kaposvári előadás „adoptálása", át kell persze gondolnunk, de azért ez már megvan.
FE: Érdekes, vannak színésznők, akikkel mindig jó párost alkotnak. Ha azt látom kiírva, hogy Kulka János és Csákányi Eszter vagy Udvaros Dorottya vagy Vári Éva, arra látatlanban azt mondom, hogy ezt nézni kell...
KJ: Hát, remélem, hogy ők sem bánják! Jó, hogy megadja a sors az ilyen partnernőket. Mindegyikőjük annyira más, és egy csomó mindenben mégis annyira egyformák! Igazi színésznők.
FE: Nehéz velük?
KJ: Persze, de jól bírom! Velem legalább olyan nehéz... Nem a hétköznapokat, hanem az egymás tudomásul vételét, elfogadását, megértését illetően. Az egymásnak teret adás sokat követel a másiktól. De ha olyan emberekkel játszol, akit szeretsz, akkor iszonyú egyszerű, az kifejezetten öröm.
hírlevél
