Csütörtökre általános fesztiválfáradtság lett úrrá mindenkin, aminek az okát részben a forróságban látom. Mert hát kinek van kedve ilyenkor kimerészkedni a légkondis hotelből? A kollektív tikkadtság arra is jó, hogy még a szakmai beszélgetések előtt meg lehet vitatni az előző nap látottakat. Mindkét 29-i előadás láthatóan megosztó volt, és be kell látni, van igazság abban is, hogy valaki zseniálisnak látta őket, valaki szerint viszont bizonyos elemek nagyon is megkérdőjelezhetőek voltak.

Én sajnos az utóbbi táborba tartozom, ezért bizakodva néztem a harmadik napom elé, mert hát mégsem mehetek el úgy Kisvárdáról, hogy egy nekem nem tetsző előadás az utolsó színházélményem! Szóval összeszedtem magam, és a megfelelő pillanatban bekanyarodtam a Művelődési Ház elé, ahol a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház a Káoszt játszotta.

Jelenet a Káoszból (Fotó/Forrás: Kisvárdai Várszínház)

Három, harmincas éveiben járó nőt látunk, akik nem találják a helyüket a világban. Az egyik egzisztenciális válságba került a munkahelyi átszervezések miatt, a másik gyógyszerfüggő, a harmadik pedig keresi a megfelelő partnert – látszólag reménytelenül. Valóban ilyen lenne ma egy „harmincas” nő? Ennyire elveszett és gyökértelen? Igen, és mégsem. Szélsőséges típusokat látunk, akiknek egy-egy gesztusában magunkra ismerünk, sőt a darab bizonyos pontjain még talán párhuzamot is vonunk a saját életünkkel, de be kell látnunk, hogy ez a tükör nagyon görbe.

A megjelenített férfiak is erősen elrajzolt figurák, így

A legtermészetesebben az újságírót, Enit játszó Vajda Gyöngyvér mozog ebben a világban, még akkor is, ha karakterábrázolásai rendre arra futnak ki, hogy ő egy „férfias nő”, aki nem mellesleg könnyedén és érzéketlenül odaszól másoknak. Bartha Boróka – Andi, az általános iskolai tanárnő megformálója – csak a darab második felére találja meg önmagát, egészen addig gesztusai merevek, monológjai nem többek egyszerű szövegmondásnál.

Szilágyi Míra ezzel szemben Juliként, a pszichológusként egyenletes teljesítményt nyújt, játéka hiteles, és élethelyzettől függetlenül talán az ő karakterével lehet a leginkább azonosulni.

Amihez viszont Magyarországon csak nagyon kevés ember tud kapcsolódni, az az aktuális magyar-román viszonyokra történő reflexió. Pedig Andi történetszála erősen erre építkezik. Hirtelen ráeszmél az ember, hogy olyan kismértékben szivárog be a szomszédban zajló, jelen idejű konfliktus, hogy az erre kihegyezett drámák és poénok nem működnek.

Jelenet a Mephistóból (Fotó/Forrás: Kisvárdai Várszínház)

Nem úgy a Zsinagógában játszott Mephistónál, ahol ugyan a nemzetiszocialista diktatúra kiépülésének időszakában járunk, mégis világosan látszik, hogy az emberi jellem semmit nem változott. A művészek mikroközösségében az életben maradásért folyik a harc, mindenki könyököl és kapaszkodik, a boldogulás érdekében pedig olykor a legaljasabb módszerekhez folyamodik.

Hendrik Höfgen (Balázs Áron) más utat választ: simulékony természete alkalmassá teszi őt arra, hogy bárhova beilleszkedjen. Előbb valódi személyazonosságát fedi el, majd Mephisto fehér maszkja mögé bújva mindent, ami őt emberré teszi.

– hangzik el Boris Liješević rendezésében, pillanatokra bevonva a közönséget az előadásba és kimondva a végső konklúziót. A drámában mindenki leteszi a voksát az egyik oldal mellett, és a nézőket is erre buzdítják. Nem restek Internacionálé-kottát nyomni a kezünkbe, vagy kortesbeszédet tartani az ideológia nagyságáról.

Egy karrier színdarabja – jellemzi magát az előadás, én ezzel szemben azt mondanám, hogy az élet színdarabja. Mert ha igazán magunkba nézünk, rájöhetünk, hogy Mephisto szerepe nekünk is éppoly „könnyen adná magát”, mint Hendriknek.

Kisvárdai Várszínház (Fotó/Forrás: Vass Antónia)

Az Újvidéki Színház produkciójával számomra véget ért a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiválja, amely minden technikai nehézsége ellenére  izgalmas szakmai találkozás volt olyan alkotókkal, akiket egy Budapest-orientált országban talán ritkábban láthatunk.

Fejléckép: Kisvárdai Zsinagóga (fotó: Vass Antónia)